Szerelem és líra - CLXIII.

SZÁZHATVANHARMADIK RÉSZ

Vajon rendelkezik-e a költő személyes emberi autonómiával? Ha valóban alkotó művész, nyilvánvalóan rendelkeznie kell vele. A válasz magától értetődik. A kérdés nevetségesnek tűnik, de itt és most fel kell tennem, hiszen számos olyan botcsinálta „elmélet” van forgalomban, amelyek ennek ellenkezőjét sugallják.

Felhívnám arra a figyelmet, hogy a művészet intézményi elmélete értelmében egyáltalán nem szükséges, hogy a művész valódi személyes emberi autonómiával rendelkezzék, teljesen elegendő az, ha az általa műalkotásnak nyilvánított szövegeket vagy tárgyakat „a művészet világa” is műalkotásnak ismerje el.

Érezzük, miféle csapdák rejlenek itt?

Rendelkezik-e a költő erkölcsi függetlenséggel?

Itt is magától értetődőnek tűnik a válasz, de a művészet intézményi elméletének értelmében ez sem szükséges ahhoz, hogy valaki „elismert költő” legyen.

Ez természetesen minden valóságos esztétikai alapvetéssel ellentétes, de nincsenek is egy dimenzióban. A művészet hivatali elmélete mindenféle esztétikai szempontot mellőz, egyedül a brancs-szempontokat érvényesíti következetesen. A művészet hivatali elméletének védőszárnyai alatt létező művészet sem státuszában, sem céljában, sem pedig funkciójában nem lehet azonos semmiféle olyan művészettel, amely valódi esztétikai alapvetések nyomán szerveződik.

Itt most már állást kell foglalnom:

A költő személyes emberi autonómiával és erkölcsi függetlenséggel rendelkező személy, aki felelős az alkotásaiért.

A költészet emberi és erkölcsi tekintélye eleve feltételezi a független és felelős alkotót. Itt van az egyik olyan pont, ahol minden álszent érvelés önmaga ellentétébe fordul.

Emlékszünk még a fentebbi axiómára?

Az ember csak akkor lehet felelős, ha szabad.

A látszólag „objektív” tételmondat témánkkal kapcsolatban magában foglal egy kérdést, amire nem szoktak felfigyelni.

Szabad ember-e a költő?

Folytatása következik.