Magyarnak lenni jó

Felhők árnyéka ül ezer éves tájon,
halk sóhajunk fakad elnémított szájon.
Szép magyar hitünket vad viharok tépték,
kilencven éve tart az átkos sötétség.

Végek bástyáira vitézül kiállva
ontottuk vérünket, másokért, hiába.
Trianon parancsa büszke nyakunk szegte,
álnok vesztőhelyén szegeztek keresztre.

Jöttment zsarnok hada, idegen szó, törvény
uralkodik rajtunk ősapáink földjén.
Csapását a balsors bőkezűen mérte,
de parazsat őrzünk, titkon égve érte.

Szükségünkben mások gyakran megtagadtak:
legkisebbik fiú, maradj csak magadnak!
Mostohatestvérnek ideje már lejárt,
„davaj tavaris”, a magyar bazár bezárt!

Kemény telünk után a dolgunk temérdek,
új tüzei gyúlnak a régi reménynek.
Köré gyűlnek most mind, akik még akarnak,
kezet nyújtott ismét magyar a magyarnak!

Szittya népünk dalát újra hittel fújja,
s visszhangzik Kárpátok büszke koszorúja;
lesz jövőnk „ott, ahol zúg az a négy folyó”!
Árpádnak vérei, magyarnak lenni jó!!

(Versemet a nemzet határok feletti újraegyesítének tiszteletére írtam, és elszavaltam a magyar állampolgárság felvétele alkalmából szervezett ünnepségen).