Magyarkodunk

Ünnepelünk. Hogy mit? Hát a magyarságunkat. Más, boldogabb népek a világraszóló győzelmeiket szokták ünnepelni. A spanyolok Amerika felfedezését, az angolok Trafalgart, a franciák Verdunt, a szomszédaink Trianont. Mi a rendszerváltás előtt a virslit ünnepeltük a sörrel. Ma pedig egy vesztett szabadságharc reményekkel teljes kezdetét.

Az anyaország polgárai politikai hovatartozás szerint megosztva, de így, vagy úgy, mégiscsak megadják a módját. Mi, határon túliak ilyenkor vesszük a bátorságot, és kitűzzük a kokárdát – magyarkodunk, mondják a fanyalgók!

De utálom ezt a szót! Azok használják, akik bár magyar anyától, apától születtek, ma sem merik nyíltan felvállalni hovatartozásukat, vagy csak nagyon suttyomban, amikor senki sem látja, hallja. Olyanok ők, mint a zugivók. És viselkedésüket meg is tudják magyarázni: „Minek provokálni a többségi nemzetet? Hiszen demokrácia van és egyenjogúság! Hogy ez miben áll? Mi is szabadon használhatjuk az állam hivatalos nyelvét és nemzeti jelképeit, akárcsak ők – akkor meg hol van a különbség?! Nem kell magyarkodni, hiszen azt nem lehet megenni se meginni. Akkor meg teljesen fölösleges!”

Érdekes, én romántól sosem hallottam, hogy megszólná nemzettársát: ne románkodj! Nincs is ilyen szó, hogy románkodás, szerbkedés, szlovákkodás. De magyarkodás bezzeg van! Innen is látszik, milyen gazdag a mi nyelvünk! Legyünk büszkék rá, és „magyarkodjunk” bátran! Legalább március idusán!