Irodalomtörténeti szösszenetek - 31.

A rég kimúlt Rákosi-rendszer idején megmérgezett nemzeti tudat betegségei helyenként máig tartanak. Ennek terméke nemcsak a “magyarellenes magyar” abszurd figurája, de talán a hosszas böjt után életre kapó nacionalizmus egyik-másik valóban túlhajtott, groteszk megnyilvánulása is.

A magyarságba nemzeti bűntudatot oltottak, mintha az egész történelmünk lényege, legfontosabb eseménye az lett volna, hogy Hitler utolsó csatlósa” volt a magyar állam.

Nemzeti tudat helyett megpróbálták a magyarságra tukmálni a “proletár internacionalizmus” vulgármarxista elképzelését.

A proletár internacionalizmus – lényegében egyféle leninista szósszal nyakon öntött globalizmus – természetesen lila köd; de ezt várta tőlünk a moszkvai nagy testvér.

A szomszédainktól is ezt várta (volna), ők azonban a maguk szempontjából jóval egészségesebben oldották ezt meg: szomszédainknál a proletár internacionalizmus különös módon egybeesett a hazai nacionalizmussal. Ennek pedig része lett az állami ideológia szintjére emelt magyarellenesség. Moszkva lényegében ezt nem akadályozta, hiszen az orosz birodalomtól sem állt távol a “Divide et impera” elve.

Magyarellenesség a szomszédban; és idehaza is…

Mi voltunk az utolsó csatlósok, szégyelljük a pofánkat…

Az íróembernek természetesen kötelessége, hogy az ilyen és ehhez hasonló hazugságok ellen protestáljon. Erre kevesen mertek csak gondolni is. Nagyon messze volt még Lacranjan és Száraz György emlékezetes esszépárbaja.

Olyan hivatását megtagadó tollforgató viszont bőven akadt, aki teli torokból támogatta a hivatalos törekvéseket. Egy bizonyos vaskos könyvbe is jó néhányan igyekeztek bekerülni, mára persze az derült ki, hogy kényszerítették őket. Pirulniuk nem is nagyon kellett, a borító eléggé piros volt…

Igazság szerint ma is akadnak ilyen tollforgatók. Bőven. Legfeljebb már nem orosz, hanem másféle zsoldban.

Szabó Magda, aki hosszú ideig dolgozott tanárként, egy 1979-ben megjelent írásában készített látleletet a jelenségről. Még akkor is vigyázni kellett, az írónő “diszkrét hazafias nevelés” kifejezéssel minősítette a nemzeti tudatnak az iskolában történő szándékos rombolását.

Azt írta, a magyar “nem kapcsolódik a nemzete múltjához, mert nincs hová kapcsolódnia, nem látja a történelmi folytonosságot, mert a tapintatos közlések értelmében a magyar történelem nem akkor kezdődik, amikor kezdődött, hanem tulajdonképpen napjainkban, és mivel nincs múltunk, hát nincs korismeretünk sem”.

Mi változott azóta?

A napokban ostobábbnál ostobább fejtegetéseket olvastam arról, hogy mi soha semmit önállóan nem műveltünk, minden nemzeti intézményünk a nyugatiakat koppintja, és vissza kellene vennünk a “nacionalista” történelemkönyvek hangvételét.

Vajon még mindig Rákosi Matyi bátyánk, meg Gerő elvtárs szelleme kísért?

Vagy házi csirkefogóink újabb ülepet keresnek nyelvük elhelyezése céljából?