Hozzád kiáltok

 Csatlakoznék Hozzád,- talán méltatlan  -

 egy vesztésre álló nemzetért kiáltasz..Gratulálok a szép ódádhoz!

A rímek és a ritmus jó, tartalmilag sok kérdésem lenne, de csak egyet kérdezek: miért "a hit korbacsával" kell kiűzni a kufárokat? Hiszen ha az analógia Jézus cselekedetére alapszik, mikor kiűzi őket, akkor igaz, hogy dühödten szidta őket, de talán a korbács pont nem a hit oldalára való - hiszen a rómaiak korbacsoltak meg Jézust, kínzásképpen. Szerintem a korbács nem illik a képbe, bárki bármennyire dühös is, a hit fegyvere a szó, az ige.

Nagyon szép vers, hasonlít egy fohászhoz.

Engedd meg, Feri, hogy mielőtt a versedről szólnék, Joe fejtegetését - mellyel tökéletesen egyetértek - mélyítsem el kissé egy bizonyos oldalról. Értő módon említi az értelmiség felelősségét, de hadd tegyek hozzá valamit. Az értelmiség a váltás pillanatában joggal hihette azt, hogy most végre eljött az ideje - de ha valaki jól figyelt, tapasztalhatta, hogy egy fontos rétege gyorsan átélhette az első csalódást. Az első "szabad" Országgyúlés hemzsegett ugyan a jogászoktól, színészektől, íróktól, filozófusoktól, a "földhözragadt" szakértelem, a reáliák képviselői azonban teljes mértékben hiányoztak már onnan is.

A "megélhetési bölcsészek" pedig hamar megértették, hogy helyezkedniük kell. Ellen-Akadémia és ellen-Írószövetség alakult, ismerjük az orvosi kamara esetét, stb. Aztán a dolog odáig fajult, hogy a "rendes" Akadémia professzorai is politikai alapon szevreződtek "polgári körré". A fentebb hiányolt szakértelem egy darabig még a háttérben működhetett, a frakciók szakértőinek képében, mára azonban, mint látjuk, már a törvényjavaslatok mögül is hiányzik a szakértelem, a szakmai megalapozás.

Vajon miért? Mert az értelmiség - a Joe által említett fenti két harmadon túl - úgy ahogy van, ismét ellenséggé vált. Erre pedig, sajnos, rosszul reagál: sértetten felhúzott orral elfordul a politikai élettől, valóban nem hallatja a hangját (tisztelet a csekél ykivételnek). És akkor elnézést, itt van ennek a résznek vége, beszéljünkl a versedről.

Tőlem talán megszokott módon, kizárólag a formáról, azon belül is csak a ritmusról szólnék, de azt aztán "kegyetlenül". Előre bocsátom: tudom, hogy nem időmértékes versről van szó, de amiről szólok, az érvényes az ütemhangsúlyos versek ritmuára is. Érdekes mintát választottál, ugyanis a páratlan sorokban - egyetlen sor, a "Hol a tükör mely szemünkbe néz" kivételével - a rímelés szempontjából is fontos sorvégek ereszkedő jellegűek, mivel a két utolsó szótag vagy hosszú-hosszú (ebből van kevesebb), vagy hosszú-rövid. A páros sorokban pedig - itt most az első versszak két páros sorának kivételével - a szavak végződésében az utolsó előtti szótag egyértelműen rövid, az utolsó, önmagában véve rövid szótagot vszont vagy írásjel követi, és ezért kis időre megállásra késztet, vagy a következő sort kezdő mássalhangzó hosszabbítja meg. Ez tehát egyértelműen emelkedő jelleg.

Ez a megoldás engem a francia versekben előforduló, de sok nagy költőnk által is átevtt hím- és nőrímek szabályos váltakozására emlékeztet, de akkor volna igazán meggyőző, ha a fent említett három sorra is érvényes lenne. Még jobban segítené a visszafogottságában is szenvedélyes tartalmat. Különösen elgondolkodtatott a záró sorod, amely a rációt kapcsolja össze az emócióval: "s értelmet nyerjen a szeretet". A mögötte rejlő gondolatot inkább érzem, mint értem, hiszen a szeretetnek többnyire maga a szeretet az "értelme", amely - legalábbis akkor, ha nem lép át bizonyos ésszerű határokat - felülír minden negatív emebrközi kapcsolatot. Ha még nem említettem volna: tetszik a versed.