Fekete hóesés - LVI.

A vasvári béke híveinek publikációi még manapság is igyekeznek velünk elfogadtatni a suttyomban kötött egyezményt. Érvrendszerük a szokásos sablonokra épül, sőt mintha még rá is erősítenének. A már rongyosra koptatott „szükségszerűség” mellett persze nincs egyebük, legfeljebb hangzatos szólamaik. Minthaéppen Magyarország érdeke lett volna, hogy az ország pusztulása akkor is folytatódjék, amikor végre valóban lehetőség nyílt a török hódítók végleges elűzésére. Hát persze, hogy abszurd, ez nem lehetett az ország érdeke. Akkorkinek az érdeke? Az uralkodónak? Ezt sokszor leírták, bizonygatták, de attól még nevetséges. A német-római császárnak talán érdeke, hogy a székvárosa a török portyázók célpontja legyen? Érdeke, hogy egyik országa közepén nagy költséggel fenntartott, de komoly ellenséges támadások ellen nem igazán kielégítő erdővonalat tartson fenn egy agresszív ellenséggel szemben? Érdeke akkor is, ha éppen kedvező alternatíva adódik az ellenséges hódoltság felszámolására? Aligha. Most lássuk újra a korábban már idézett varázsmondatot:

• A magyarországi királyi jövedelmek nem fedezték a végvárvonal fenntartásának költségeit.

Ez a témával foglalkozó szakirodalom legsokoldalúbb mondata, szinte mindenhez érvként használják. Ha a kanonizált nézetektől eltérő vélemény merül fel, azonnal csattan ez a látszólag mindentudó mondat, és használója azt képzeli, már meg is nyerte a vitát. Csakhogy… Ezermester nem mester. Ez a mondat korántsem ér annyira sokat, mint ahányszor használják. Nézzük meg egy kicsit aprólékosan, valójában mit is jelent ez a mondat, utána pedig azt is vizsgáljuk, mennyire mond igazat. A mondat nagyjából a következőket akarja közölni: „A hazánkban beszedett királyi jövedelem együttvéve sem volt elég arra, hogy fenntartsa a török ellen létesített erődvonalat.” A királyi jövedelem jelentheti egyrészt az adókat, másrészt a korabeli Királyi Magyarországról királyi felségjog alapján beszedett egyéb jövedelmeket. Egészen a szarvasmarhák kiviteléből adódó jövedelmekig – utóbbiakkal példáulTakáts Sándor foglalkozott annak idején. Ezen jövedelmek rendszere annyira szerteágazó, útjuk az uralkodói kincstárig annyira bonyolult, hogy most semmiképpen sem taglalnám őket. a lényeg a mondat állítása: mindez együttvéve sem elég a végvári rendszer fenntartására. Ezért időnként a cseh vagy morva rendek, esetleg a német birodalmi rendek pénzbeli segítségére volt szükség. Mire nem volt elég a hazai királyi jövedelem? Miből állt a végvári erődrendszer fenntartása? Nézzük tételesen!

• A várak karbantartása, korszerűsítése.
• A védelemhez szükséges eszközök (ágyúk, lőszer stb.) biztosítása, karbantartása, pótlása
• A végvárakat védelmező katonák ellátása, élelme, ruházata, fegyverzete, zsoldja.

Ezek a legfontosabb tételek, de ne gondoljuk azt, hogy ezeken kívül más nincs. Az előkelő parancsnokok ellátása is ide tartozik. Ne higgyük, hogy ez csekélység; az ilyen főparancsnok javadalmazása gyakran 50-100, vagy még több katona ellátásán is túltett. Akadt olyan (külföldi) főkapitány, aki azért nem volt hajlandó elfoglalni a helyét, mert nem volt megfelelő szállása. Az előző parancsnok szállásával nem érte be…

A várhoz gyakran várbirtokok is tartoztak a vár ellátására rendelt falvakkal, ezek ügyes-bajos dolgait is a várból kellett intézni. A vár mellett lévő város is a vár hatalma alá tartozott. A várban lévő egyházi személyzet ellátása általában nem a kincstárat terhelte, de a templomok renoválása, újjáépítése időnként igen. Képzeljük el, hogyan festhetett egy-egy főtemplom a visszavert török ostrom után. Székesegyházaink egy része el is pusztult a török időkben.

Voltak tehát járulékos költségek is, de ezek egy részéből az őrség számára bevételek is származtak. Ahogy az ellenséges foglyok tartásából is. a magyar végváriak kénytelenek voltak béke idején is portyázni, foglyokat szedni, mert gyakran egy-egy előkelő török váltságdíjából tartották fent magukat.

Utóbbi megjegyzés fontos kérdést generál.

Vajon az osztrák kincstár állta ezeket a költségeket?

Menjünk sorjában.

• A várak karbantartása, korszerűsítése.

Javítani, karbantartani mindig kellett, de az ilyen munkálatok általában a magyar vármegyékre voltak kiosztva, a háromfelé adózó magyar jobbágy robotja biztosított munkaerőt, igásállatot, szállítóeszközt. Leggyakrabban szerszámot is. Néha pár tucat ásó vagy lapát megvásárlása körül is hónapokig (esetleg évekig) tartó vita folyt a kamara és az illetékes magyarországi parancsnokok között.

Komoly korszerűsítéseket magyarországi végvárakon az előző évszázadban végeztetett a bécsi haditanács, és az akkor kiépített várak egy része – Kanizsa, Eger – már régóta az ellenség birtokában van. a mostani háborúban veszett el Nagyvárad és Érsekújvár. Rövid ideig a Bécs felé vezető utat fedező Győr is török kézre került, de azt annak idején Pálffy Miklós bravúros rajtaütéssel visszafoglalta. A felsoroltakon kívül egyedül Komárom várán végeztek valóban komoly korszerűsítési munkálatokat. Kivétel nélkül mind a XVI. században. Azóta az ostromtechnika sokat fejlődött, 1664-ben már ezek egyike sem tekinthető korszerű erődnek.

Melyik várat erősítették meg a XVII. században?

A Haditanács komoly munkálatokat egyiken sem végeztetett. Magánkezdeményezések azonban voltak, ezek közül mindenképpen ki kell emelnem Zrínyi Miklós várát Zrínyi-Újvárt. Ez a többi magyarországi erődnél lényegesen korszerűbb elvek alapján épült, tervezője Wassenhoven németalföldi származású mérnök alezredes volt. A várat könnyű kézzel oszmán birtokba juttató Montecuccoli leszólta, bagatellizálta, azt mondta róla, hogy „csak egy redout”. A kortársi vélekedések és a jelenleg a mai Őrtilos közelében folyó régészeti feltárások nem igazolják Montecuccoli szavait. A császári fővezér saját gyávaságát, ügyetlenségét vagy felelőtlenségét próbálja igazolni. A vár elvesztéséért súlyos felelősség terheli. Talán magáévá tette egyes bécsi körök idióta elképzelését, hogy a török hadjárat egyedüli célja Zrínyi gróf megbüntetése; de az is lehet, hogy egyszerűen félt megütközni a törökkel. A szentgotthárdi csatáig az összes manővere, minden hadmozdulata leginkább azt a célt szolgálta, hogy kitérjen az ellenség elől, hogy eltáncoljon, mint a riadt ökölvívó. Szentgotthárdnál azonban önmagát hozta lehetetlen helyzetbe; a visszavonulási utak nem voltak alkalmasak rá, hogy a seregét elvigye a török támadás útjából, Köprülü Ahmed nagyvezír pedig a Rába kanyarulatában átkelve megrohamozta a had centrumában elhelyezett német birodalmi csapatokat.

Montecuccoli egyes állításaihoz hamarosan visszatérek.

Most azonban vizsgálódnék még egy kicsit a várak karbantartása, korszerűsítése területén. Megéri a fáradságot.

Láttuk, hogy a XVI. század 70-es és 80-as éveiben néhány magyarországi várat igen komolyan átépítették, korszerűsítették, kiváló itáliai hadi építészek irányítása alatt. Mostanra azonban ezek zöme már török kézre jutott, a végvári rendszerben korszerűnek mondható erődítmény nincs. Az ember azt gondolná, ideje volna néhányat ismét korszerűsíteni, esetleg újakat emelni.

Nem. Sokba kerül. A magyarországi királyi jövedelem nem elég rá.

Mi került (volna) olyan sokba a várak korszerűsítésén, hogy nem volt rá elegendő a magyarországi királyi jövedelem?

A történészek általában a jelenlegi építkezések gigantikus költségeiből indulnak ki, és eleve leteszik a fegyvert.

Csakhogy…

Vegyük sorjában.

A munkaerő fizetése és ellátása?

Nemigen. Az ilyen munkát általában robotban végeztették a nyomorult jobbágyokkal, igénybe vették munkaerejüket, igásállatukat, szállító eszközeiket, és semmiféle ellenértéket sem adtak, sem fizetést, sem ellátást.

Talán az anyagköltség?

Nemigen. A kőanyag szállítását a Felvidékről szintén a jobbágyok végezték, ugyancsak robotmunkával. Helyenként még a kő kifejtését is. Másutt meg biztonságukat féltő magyar városok felajánlásából fedezték a költségeket.

Talán a szállítás?

Nemigen. Az a nyomorult jobbágy dolga volt.

Az építőmester és a szakemberek fizetése?

Ez is problematikus. Az előző században még a legnevesebb itáliai építészek is gyakorta panaszkodtak, hogy nem kapták meg a járandóságukat. Olyan is megesett, hogy az építész kénytelen arról tudósítani, hogy olasz kőművese fizetség hiányában abbahagyta a munkát.

Gyakran az építőmestereket sem fizették jobban és rendszeresebben, mint a katonákat, de ne vágjak a dolgok elé.

A XVII. században is alkalmaztak építőmestereket, igaz, ekkor már zömmel nem olasz, hanem holland vagy német „várfundálókat”, őket azonban a legtöbb esetben nem a Haditanács fizette, hanem a várkapitány zsebből, valamelyik egyházi méltóság, város, urambocsá’ egy-egy magyar földesúr, akinek a birtokait veszélyeztette volna az érintett vár eleste.

Mindennek ellenére igen gyakran olvashatunk a XVII. századi magyar várak kapcsán igazi hióbhíreket, se szeri, se száma az olyan tudósításoknak, amelyek arról számolnak be, hogy a falak omladoznak, helyenként romosak, azonnal javításra várnak, de – nincs rá pénz.

A számunkra különösen irritáló, ha valamit ezzel utasítanak el. Az utóbbi időben Magyarország éppen olyan „nincspénzország” lett, mint annak idején. A kortársak is dohogtak emiatt eleget.

De álljunk csak meg egy szóra. Gondoljuk át az eddigieket.

Vajon mi kerülhetett (volna) olyan irdatlanul sokba a magyarországi várak modernizálásán, megerősítésén, hogy nem tellett rá a királyi jövedelemből?

Lássuk tovább.

• A védelemhez szükséges eszközök (ágyúk, lőszer stb.) biztosítása, karbantartása, pótlása

Talán ez kerülhetett annyira sokba, hogy nem volt rá elég a hazai uralkodói jövedelem?

Nemigen. A magyarországi várak tüzérségi lövegállományát a XVII. század folyamán csak a legritkább esetekben bővítették, és az igen vegyes képet mutatott. Az esetek zömében különböző űrméretű, különböző helyekről származó lövegek alkották egy-egy vár tüzérségi védelmét. Akadt köztük olyan is, amit még a XV. században öntöttek. Egy részüket a töröktől zsákmányolták, esetleg városok, nemesek öntették őket a saját pénzükből. A szakértők az egész század folyamán állandóan azt jelentették, hogy a tüzérségi lövegállomány nem megfelelő, a védelemre alkalmatlan, sürgős változtatásra van szükség.

Az erdélyi fejedelmek – különösen az „öreg” Rákóczi György – több ágyúöntödét hozott létre, igyekezett korszerű tüzérséget teremteni. A kérdés azért is fontos volt, mert a korszakban több műszaki újítás is terjedt, forradalmasodott az ágyúöntés, növekedett a lövegek hatékonysága. A harmincéves háborúban a tüzérség mobil fegyvernemmé vált, megszületett a tábori tüzérség. A magyar várak tüzérségi lövegállományában a változások csak nagy üggyel-bajjal mutathatók ki.

Hát a lőszer?

Lőpormalom a várak zömében volt, a hozzávalók gyűjtését általában valamelyik tiszt szervezte. Az ostromolt magyar várak általában nem szenvedtek hiányt lőporban, a tárolás azonban nem volt megoldott. Erre mutat a sok robbanás, ami gyakran okozott katasztrófát a védelemben.

Ha nem az ágyúk és a lőszer, talán a tüzérek kerülhettek olyan sokba, hogy nem telt rá a magyarországi királyi jövedelemből?

Nemigen. A korban a tűzmester – akkor közkeletű idegen kifejezéssel cájbert – szakembernek számított, akire mindig és mindenütt szükség volt. Zömük idegen volt, ekkor már többnyire német. A magyarországi városok gyakorta fogadtak fel tűzmestert. A várakban előfordult, hogy a kapitány zsebből fizette őket. Nagy volt irántuk a kereslet, ezért nem kértek a haditanács-féle fizetetlenségből. Ha nem kapták meg a járandóságukat, tüstént odébbálltak. Előfordult, hogy valamelyik várat éppen a végzetes ostrom előtt hagyta faképnél a fizetetlen cájbert. Egyetlen vár sem maradhatott az ágyúkhoz értő szakember nélkül, ezért a kapitány, a lakosok, vagy éppen a környékbeli nemesek általában ki is fizették a tűzmester járandóságát.

Vajon mi kerülhetett (volna) olyan irdatlanul sokba a magyarországi várak modernizálásán, megerősítésén, hogy nem tellett rá a királyi jövedelemből?

Menjünk tovább.

• A végvárakat védelmező katonák ellátása, élelme, ruházata, fegyverzete, zsoldja.

Talán bizony ez volt az a hatalmas tétel, amelyet nem lehetett a magyarországi királyi bevételekből finanszírozni?

Igen, talán ez is lehetett volna. Amennyiben valóban kifizetik a végvári katonaság zsoldját.

Ma már közhely, hogy a magyar végvári katonaság általában fizetetlenül állt helyt. A bécsi Haditanács a világ legaljasabb módján tartott a várakban megbízható magyar csapatokat: a hazaszeretetükben és a kötelességtudatukban bízva egyszerűen nem látta el őket, ara számítva, hogy azok fizetetlenül is teljesítik a kötelességüket.

Az is el kell mondani, hogy nem kizárólag magyarokkal cselekedett így a Haditanács. Gyakran a külföldiek – olaszok, vallonok, németek, spanyolok – is morogtak, őrhelyük elhagyásával fenyegettek. Időnként meg is tették, hogy elvonultak, és a sorsára hagyták a várat. Néha fel is lázadtak. Olyan is megtörtént, hogy egy csapat zsoldos a török oldalára állt, mint egy vallon alakulat a hosszú háború idején.

Az idegen katonaság csak rövid ideig maradhatott fizetetlen, a magyarok azonban évekig is.

Az idegen katonaság csak rövid ideig maradhatott fizetetlen, a magyarok azonban évekig is.

Erre nem volt elég a magyar királyi jövedelem? Egyáltalán, mire költötték? Melyik vár őrségét fizették tisztességesen? Nagyon kíváncsi volnék egy olyanra, mert tudtommal az összes magyarországi vár őrségével voltak zsoldfizetési problémák. A magyarországi végvári katonaság zöme mindig fizetetlen volt.

Vajon mi kerülhetett (volna) olyan irdatlanul sokba a magyarországi várak modernizálásán, megerősítésén, hogy nem tellett rá a királyi jövedelemből?

Mire költötték?

Nézzük még egyszer a varázsmondatot:

„A hazánkban beszedett királyi jövedelem együttvéve sem volt elég arra, hogy fenntartsa a török ellen létesített erődvonalat.”

A dolog egyre kevésbé érthető. Függetlenül a magyarországi királyi jövedelem összegétől, vajon mit fedeztek belőle, ami a védelemhez kellett, és mire nem volt elegendő?

Mire költötték?

Ezt a kérdést bizony időről időre a kortársak is feltették. Ugyanolyan szkeptikusak voltak, mint én.

Akad azonban itt egy másik kérdés is.

Kinek volt érdeke a magyarországi végvári rendszer fenntartása?

A tankönyvek és a sablonok történeti művek arról szeretnének meggyőzni bennünket, hogy ez csak a mi érdekünk volt, senki másnak nem volt rá pénze, és voltaképpen az ausztriai császár még szívességet is tett nekünk azzal, hogy úgy-ahogy fenntartotta a magyarországi védelmi vonalat.

A forrás egyértelmű: pontosan ezt ismételgették a korban a bécsi udvari adminisztráció tagjai.

A kortársak? Az értelmesebbek nem nagyon hitték. Nemcsak a magyar rendek, a német birodalmi rendek sem fogadták el.Gyakran volt téma a magyarországi védelem helyzete. Az osztrákok itt is elsütötték néha a varázsmondatot:

• A magyarországi királyi jövedelmek nem fedezik a végvárvonal fenntartásának költségeit.

A német birodalmi rendeket nem hatotta meg a varázsmondat. Roppant praktikus kérdést tettek fel:

Hát a német államok fizette birodalmi segély? A török adó? Az se elég?

Érdekes módon a hazai történetírás ezt a pénzt futólag is csak ritkán említi, pedig a német történetírás sűrűn hivatkozik rá. A németek másfél évszázadig fizették a török adót, amely talán teljes egészében ritkán jutott el a bécsi kincstárba, részben azonban mindig. Ez volt Németország hozzájárulása a török elleni védelemhez.

Azt vajon mire költötték?

A birodalmi gyűlés időről időre számon kérte ezt a pénzt a császár követein. Azok a leggyakrabban ötöltek-hatoltak. Kezdetben előálltak a varázsmondattal, de arra csak felzúdulás lett a válasz.

Olaj volt a tűzre, amikor Magyarországot megjárt németek a birodalmi gyűlés előtt számoltak be arról, hogyan is néz ki a gyakorlatban a magyarországi végvári rendszer. Rájuk sohasem volt jellemző az a bigott magyarellenesség, ami az osztrák bürokraták alaptulajdonságai közé tartozott. Őszintén és részletesen számoltak be a magyarországi állapotokról. Elmondták, hogy a védelem fő terhét a magyar végvári katonák viselik, akik lényegében koldulásból és zsákmányolásból élnek.

A birodalmi rendek körében az ilyen hírek mérhetetlen felháborodást okoztak. Kínos kérdéseket kaptak a bécsi követek.

Ugyan hová folyik el a török adó, ha nem jut el azokhoz a katonákhoz, akik valóban harcolnak, aki béke idején is megakadályozzák a török portyázást?

Lehetett erre bármit is felelni?

Becsülettel nemigen.

Valamit azonban mindig feleltek.

Most jön a másik varázsmondat. Ezt már sokkal ritkábban említi meg hazai történetírásunk. Ezt ugyanis az osztrák bürokrácia kifeléalkalmazta:

Mindenről a magyarok tehetnek.

Ez volt a másik varázsmondat. Korrektnek nem korrekt, de jól jellemzi az ausztriai bürokrácia hozzáállását. Elég gyenge hatásfokkal alkalmazták, a németországi közvélemény ritkán adott neki hitelt. A legkevésbé talán éppen 1664-ben volt sikeres. A németek nem hittek benne, viszont az osztrák adminisztrációt hazugnak, korruptnak és alattomosnak tartották. Nem alaptalanul.

Érdekes, hogy ezt a második varázsmondatot Montecuccoli is elsütötte.

A rendek hosszan követelték, hogy a Királyi Magyarország nyújtson segítséget az élethalálharcát vívó Erdélynek. A legsürgősebb pillanatban ez nem történt meg. később azonban, amikor kiderült, hogy Montecuccoli vezet hadat Kemény János fejedelem (II. Rákóczi György ekkor már halott volt) megsegítésére, azt javasolták, hogy a hadvezetés inkább alkalmazzon diverziót,támadja meg valamelyik jelentős török várat.

A diverzió a török elleni védekezés legeredményesebb módszerei közé tartozott. Magyarországi parancsnokok, zömmel magyarok alkalmazták. Sok vár elestét akadályozták meg így. Ha nem voltak képesek akkora felmentő sereget toborozni, amelynek esélye lett volna a török ostromhad ellen, helyette megtámadtak egy másik török várat. Az oszmán parancsnokok ilyenkor nehéz helyzetbe kerültek. Vágytak ugyan a hódításra, de egy fontos török vár eleste a számukra katasztrófával ért fel, mert ilyenkor összeomlott az oszmánok elveszítette vár alá tartozó terület adózási és közigazgatási rendszere. A kárvallottak panaszra mentek, a felelőre halál várt. Ilyen esetben inkább abbahagyták az ostromot, lemondtak a szerzésről, hogy a másik várat megvédelmezzék.

Így mentették fel a török ostrom alól például Szigetvár várát 1556-ban, tíz évvel a Szigeti veszedelem megénekelte események előtt.

A rendek nem bíztak Montecuccoli segítségében, helyette a diverziót ajánlották.

 

Tudhattak valamit…

Montecuccoli kétbalkezes hadvezetése semmi haszonnal sem járt, de mérhetetlen károkat okozott. Csaknem végig saját területen haladt, de képtelen volt megszervezni nemcsak a felderítést, csapatai ellátását sem. Az utakat sem ismerte, a magyar vármegyei segítséget elhárította. Serege ellenségként fosztogatta a magyar vármegyéket, portyázóit vasvillára, baltára kapó magyar parasztok irtották, a teljesen lerongyolódott had még erkölcsi segítségnek sem volt tekinthető. A török jövetelének hírére Montecuccoli tüstént faképnél hagyta Kemény János fejdelemet, és iszkolt haza. Ugyanúgy fosztogatva, bár ellenséggel most sem találkozott.Mire megérkezett, a fejedelmet már legyőzte és megölte a török.

Ez roppant szégyenletes volt.

Montecuccoli lelkiismerete nem lehetett tiszta. Rá nagyon jellemző módon kiadott egy agresszív és ostoba röpiratot, amely nem volt más, mint a második varázsmondat bő lére eresztett taglalása.

Mindenről a magyarok tehetnek.

A röpiratra Zrínyi válaszolt, nevetségessé tette a koca hadvezért.

A téma annyiban érdekes, hogy lássuk, mennyire megszokott sablonválasz volt már akkoriban szinte mindenre a két varázsmondat. Az ilyen tartalmatlan közelyek pedig mindig fedeznek valamit.

Újra felteszem a kérdést:

Kinek volt érdeke a magyarországi végvári rendszer fenntartása?

Talán a magyaroknak? Nemigen.

Magyarországnak nem volt érdeke, hogy az ország hadszíntér maradjon. Magyarország érdeke az volt, hogy a törököt minél hamarabb kikergessék az országból.

Akkor mégis kinek volt érdeke a magyarországi végvári rendszer fenntartása?

Annak, aki érdekében állónak tartotta, hogy az ország továbbra is katonai ütközőállam maradjon.

Az eddigiekből már jól láthatjuk, micsoda szennyes játék húzódik a háttérben.

Hogy’ is állunk most az első varázsmondattal?

• A magyarországi királyi jövedelmek nem fedezték a végvárvonal fenntartásának költségeit.

A történeti irodalmunk által unos-untalan szajkózott mondattartalmi értéke finoman szólva is kétes. Annak idején ez volt az osztrák bürokrácia állandó válasza, ha bárki is kifogásolta a magyarországi osztrák politikát.

Igazságtartalma?

Nehezen ellenőrizhető. Ne feledjük, a magyarországi királyi jövedelmekről és azok felhasználásáról szóló adatok ugyanattól az osztrák bürokráciától származnak, amely valószínűleg érdekének tekintette, hogy hazánkat továbbra is hadszíntérnek tartsa meg.

A szentgotthárdi csata csaknem kihúzta a talpuk alól a talajt. Törekvésük abszurditása nyilvánvalóvá vált.

Feltették a koronát. Meggyilkoltatták Zrínyi Miklóst.

Folytatása következik.