A pillangó panasza

Egyszer egy tavaszt, napfényt imádó
pöttyökkel ékes, tarka imágó
kárhoztatva könnyűvérű párját,
nyírkéregre írta memoárját.

Hogy lehetett ily hiszékeny, dőre?!
Okuljon az utókor belőle!
Bábként tengett nem is olyan régen
szálakból szőtt sötét börtönében.

Gúzsba kötve, kényelmetlen pózba’,
nem élhetett mindig begubózva.
Cellájából önmagát kirágta,
vígan röppent a szabad világba.

Lebbenve szállt, mint a pitypang pelyhe,
hívta napfény, óvta virág kelyhe.
Nézte magát a tavi tükörbe’,
lepkehölgyet udvarolva körbe.

Nagy a világ, legalább tíz hektár,
virág mélyén ott az édes nektár!
Boldog volt ő, szerelemmel telve,
dolgozott a hosszú pödörnyelve.

Együtt nyalták-falták már a mézet,
míg a neje szépen lepetézett.
Isten tudja mégis, hogy mi okból -
hernyók keltek ki a tojásokból.

Pillangónkat ette már a méreg:
honnan e sok szőrös, ronda féreg?
Mért nem tojt a felesége szépet?
A kis ribanc! Biztos félrelépett!