Kovács Daniela versei
Hagynám, hogy keress
Oly mély a csönd... most dalba olvadnék,
szívzörejedbe hullnék elalélva,
s hagynám, hogy keress, ott vagyok-e még,
csak szép szavadra bújnék elő néha-néha.
S ha bomlott melled varként rám tapadna,
vérvörös falába egy jelet karcolnék,
mely nem forrna be soha, csak tovább szakadna,
hogy örökké fájjon e kínban fogant szépség.
Hisz amíg fájna, én is benned lüktetnék,
mint hegyek mélyén zubogó patak,
két szívdobogás közt csöndedbe süppednék,
s a következő fájásod várnám hallgatag.
Ugye, jössz majd?
A vén liget felett sűrű pára lebeg,
nagy-messze döng a kávéházak alja,
a néma végtelenbe sóhajtom neved,
de csak a kihalt semmi s annak csöndje hallja.
Hiányzol! Nézd, egymagamba rogytam!
A nélküled-tudatban ezer halál tombol,
egy-egy éles jaj sikolt bánatomban,
míg felzokogó vágyam közelembe gondol.
Ugye, jössz majd? Mint vidám szerelmesek.
Bennem épült oltárodat csókkal hinted szét,
s míg csókod rajzik bennem, szívem belereszket,
majd tenyeredhez simítja aranykilincsét.
Csak támolygok árván
Ma úgy virágzik szívemben a csönd,
akárcsak az őszi rózsafakadás,
s míg fülemben kriptád hallgatása csöng,
a ligetben az árnyak kergetik egymást.
A párkányra omlok, Téged hívogatlak,
mígnem szívem gyásztól holtra fárad,
nézd, páracsipkéktől bánatos az ablak,
s én belerajzollak a szomorú homálynak.
Nagyon fájsz! Ám kínomat nem oltja
sem emlék, sem álom, sem élet, sem várás.
Csak támolygok árván, mint fények éji foltja,
és szokom a pokol hamujába' járást.
Ha sírig űzöl is
Te más vagy, mint a többi álmom,
mint az a buja, bomlott akarás,
s ha sírig űzöl is - nem bánom,
hogy hittelek, mint hívők a Messiást.
Nevet adtam annak, ami nincsen,
kihordtalak, s most űröd súlya nyom,
pedig még érzem, tejföl-szőke tincsed
hogy terül szét büszke vállamon.
Borostyán szemed rám ragyog sötéten,
bölcs szavaddal telik meg a lelkem,
és minden ember szépbe szőtt hitében
csak téged látlak, Édes Gyermekem.
Ám visszaránt a valóság vasökle,
és átölel a csonttá fagyott csend,
csak vágy maradsz, mit mostantól örökre
magamba zártam mélyen, idebent.
Megtagadlak
Ha egyetlen csókkal
nem nyomod fájásig lelkem falát,
s nem száll ködökbe forró vérem gőze,
ha felverem a rám vetülő
szemed szürke tavát,
hát megtagadlak.
Ha egy érintéstől
nem terebélyesedsz ki bennem,
ahogy a józanság jégvirága virul,
mielőtt elolvadna
forró tenyerekben,
hát megtagadlak.
S ha nem úgy leszel nekem,
mint bűnnek a hű este,
tikkadt éjszakákon
forrón omló vágyad
nem engem vár keresve,
hát megtagadlak.
S ha nem úgy ölelsz át,
mint párafátyol ősszel
a szántóföldeket,
és dús ereidben nem ködfejtő,
reszkető harmatom gyűl meg,
hát messze elkergetlek.
És elpusztítalak,
mint szél a lepkék szárnyát,
ha valaha is gyönyörünkben járván
tiporni látom az álmodott világot,
a lelkemet, mely érted
százszor holtra fázott.
De most... dőlj ide
szerelmem áldó-pusztító dühének,
most nem tagadlak, nem kergetlek,
most nem lázongok konok daccal érted,
most lázbetegként, vergődve akarlak
megőrizve tisztának, e szent pillanatnak.
Én itt, Te ott
Ma szűz álmomban halkan, édesen
béna vágyaim jártak lomha mankón,
siratni kezdték kérészéletem,
s könnyeiktől szürke lett az alkony.
Felcsapott bennem a kongó iszonyat,
véremmé vált, mintha lelkem volna,
s ahogy végignéztem alvó magamat,
ébrenlét és álom mintha összefolyna.
Nagyon fáj! A kín torkomat rágja,
majd lefelé haladva mélyemig csorog,
hisz hiába gyúl szívünkben a máglya,
én itt sóvárgok, Te pedig amott.
Olykor megpihennék
Olykor megpihennék a föld ölében,
ott, hol édesapám békésen pihen.
Édes Istenem, már olyan sok éve
marasztalod sírja szűk mélységiben.
Olykor megpihennék Várad bús neszében,
ott, hol édesapám ravatala áll.
Édes Istenem, már olyan sok éve
mardos véresre a csont-hideg halál.
Olykor megpihennék a fák tövében,
ott, hol édesapám emléke kering.
Édes Istenem, már olyan sok éve
csupán azért élek, mert lelke bennem ring.
Kettőtök közül
Ha arcodba mélyülnek a fáradt sóhajok,
s néma könnyeid mozdulatlanok,
szívedbe váj a mostoha sors karma,
a magas ég felé mindkét karod tartva
jusson eszedbe, hogy hull a lélek vére,
de ha felfigyelsz szíved énekére,
tudni fogod: lehetsz gyönge, törpe,
belemerülhetsz a sötétbe, ködbe,
s ha netán térdig elkopott a lábad,
míg számtalan, rögös utadat bejártad,
és mindkét talpad véres, merő seb:
kettőtök közül Te vagy erősebb.
Legyen benned hit és szilárd akarat!
Nincs lehetetlen a szabad ég alatt.
Nézd csak meg, a hitbe merülőnek
kudarc sincs, hisz súlya vész a kőnek,
takarhat kezével kínt, tövist, sebet,
de ajkai közül áldott dal ered.
Mikor azt hinnéd, minden hiába,
sóhajts egy nagyot, s kiálts a világra,
hogyha egész völgyed nagy köd fekszi meg,
kettőtök közül Te vagy erősebb.
Delírium
Puha léptekkel közeleg az est,
a Hold lángjánál álmom üszkét szítja,
emlékeim közt egy régebbit keres,
kezébe veszi, majd bőszen elhajítja.
Félálomban utána kapok.
Káprázat ez vagy fény szülte árnyék?
Tikkadt ajkaimon fájdalom dadog,
és mintha gondolatban ismert utat járnék.
Apámat látom kályha mellé bújtan,
s én gyerekként nézem egy kapurésen át,
kinyitni vágyom, de tehetetlen ujjam
csak rázza kulcsolt ajtajának zárját.
A régi kandalló tüze torkán túl
gyermekkorom újra ezer halált hal,
s míg arcom barázdáira sós fájdalom hull,
én küzdök a múlás gyilkos zajával.
Majd hirtelen minden halk jelenné reked.
Ágyamban fekszem. A Hold rám legyint.
Vén ligetünk álmosan fecseg,
s én a mába kapaszkodom megint.
Van-e olyan csönd?
Egy sarkot keresek. Egy puha menedéket,
hol nem érhet utol sem szó sem tett, sem vád,
ahol égő kínom fájó idegének
végre nyugta lenne, nem gyötörne tovább.
Csöndet keresek. Emlékittas békét,
hol végre betakarhat a jótékony homály,
hol érzékenyre hangolt szívem tompa ércét
összetörhetném, amikor nagyon fáj.
Van-e olyan csönd? Van-e menedék?
Súllyá itatta szárnyamat a könny,
a semmi nyújtja felém aszott csont-kezét,
és álmaimat eltakarja a vigasztalan közöny.
Sírós gond nyom
Az est csöndje mindent túlkiált,
mint szökkenő ár, hull az alkony vére,
számtalan sebet, sok lelki halált
rak le az ég a föld peremére.
Sírós gond nyom, elvetemült kín
járja be végig bús lelkem hosszát,
ám a bánat szűk repedésein
átbújva végre eltalálok hozzád.
Megint rajtad mereng
Álmosan ásít az ébredező liget,
a Nap izzó vére már kékbe feketéll,
nyírfánk alatt egy árnyéksziluett
nézi, ahogy szelíden búcsúzik a tél.
Ajkam csöndet tanul, mint aki még alszik,
sóhajjá gyűri lomha tűnődésem,
majd úgy ront rám, mint aki haragszik,
hogy megint rajtad mereng lassú szívverésem.
Mélyemben lüktetsz, már-már szinte fáj
ez az égő vággyal összevegyült kín,
s míg rám nézve ráncolja homlokát a táj,
csókként terülök a hajnal ajkain.
Te jól tudod, Uram
Imádság zendül a magyar rónaságon,
biztos szárnycsapással az ég felé ível,
akárcsak az álmom, hisz azt fel nem adom,
s nem is osztom meg, csak egyvalakivel.
Ó, hány emberálmot nyűtt már el az élet,
mint vihar himbálta virágkelyheket,
Te jól tudod, Uram, hogy én sosem kérek,
ne varázsolj nekem búsat, édeset.
Az árváknak adj, kiket honvágy rág,
s akiknek hiányzik az édes dajkadal,
akik még hisznek, hogy van csodaország,
még akkor is, ha az ínség szívükbe vagdal.
A nincsteleneknek, akiket bús közöny
gyötör és mardos, mint engem egykoron,
kiknek otthonában nem terem öröm,
akikre nem nyit ajtót egyetlen rokon.
A hitetleneknek, kiket már becsapott
százszor, ezerszer a hitvány embergőg,
kik már szentül hiszik, hogy Te vagy a konok,
hogy Te szősz vágyuk fölé hideg szemfedőt.
A betegeknek adj, kínjaikat enyhítsd,
hisz lelkük tompa, ernyedt, szárnyszegett,
nézd, könnyeikben olvadt lemondás van, segíts,
hogy újra kacaghassanak, akár a gyermekek.
Kebledre öleld a reményteleneket,
hogy áthassa szívüket a végtelen teltség,
a lehetetlen kapujában álló lelkeket
tanítsd meg, Uram, hogy egymást szeressék!
Mint két ikerhúr
Úgy örvénylett aznap szobánkban a csend,
mint kenyérig ért kalász a szél keze között,
s míg gyötrelmünk könnyé édesedve cseppent,
ajkunkon a vágy száz alakot öltött.
Hosszan csodáltalak, mint eleven keresztet,
és ott maradni vágytam mozdulatlanul,
mint holt fa, mely mégis gyökeret ereszthet,
ha a semmiből sejlett fényedhez simul.
És akár a homok, mely nimfák léptét őrzi,
temettelek magamba, mint becses aranyat,
egy ideig még láttam: démonjait űzi,
majd térdre hullik előttünk az emberakarat.
S akkor eggyé váltunk lázban, vérben, sebben,
mint egy szólamon pendülő két ikerhúr,
mosolyomon át fölkúsztál szememben,
pillám azóta is a Te álmodra zárul.
Ősz elé
Már itt az ősz. A táj szomorúsága
idáig folyt a ligeten keresztül,
rátapadt házunk meszelt falára,
s a mélybe tekintvén fázva összerezdül.
Valahol messze zivatar morog.
Az ég alja egy percre megkövül,
s mint ki nem ismer föl, rám hunyorog,
aztán tovább indul. Újra csend vesz körül.
Nyírfánk borzong, mint bús nagybeteg,
panaszt hordoz szomorú szívén,
ablakunk alatt gubbaszt csüggeteg,
míg ágai közt szél sír. Őszi bús szirén.
Nekem is fáj. Megint búcsúznom kell.
Ez a nyár is hűtlen, más láb elé terül,
a nedves hideg lelkem alá fészkel,
és gyötör, mardos könyörtelenül.
