Virrasztó töprengések
Beküldte Sztancsik Éva - 2016, november 4 - 20:09
Meghalnak a jók, elmennek a szépek,
napunk kiégett lesz, silány és fakó -
a koszorúk közt múltat rág a féreg,
mégsem ébred fel az alatta lakó.
Add vissza, ó, add vissza nekünk, Élet!
Könnyes záporral árasztjuk a rögöt.
Miért, jaj, miért éppen őket kéred?
Mi is halódunk, ha vérünk így ölöd.
Enyészet-mézes kenyeredből szegünk,
s hamar magadhoz édesíted sorsunk.
(Alkudni kéne.) Testünkből szellemünk
ne tűrd elszállni és akkor nem porlunk.
A megbízód rút, kegyetlen mészáros.
Zegzugos, dohos útvesztőkben lakik -
csontokból falaz, s nő a halálváros,
vajon hány lelket adtál át tegnapig?
Ezt a mait, csak ezt ne vidd le oda!
Keze jéghideg, hadd hevítse kezem.
Sóhaj-bimbóktól kékellik a csókja,
s ajkára fagyott az első szerelem.
.....
Irigyelt béke szelídült köréje.
Hófehér galamb tollászkodik keblén.
Szívemért verdes, nem búza, mi kéne...
nesze hát, kedves, repülj vele sebtén.
(átdolgozás - 2016. szeptember)