VERSEK A KÓRHÁZBÓL(1993)

1.Önjellemzés K.doktor úrnak

 

Anyám vagyok apám helyett,

Pedig ő végleg megpihent.

Apám vagyok: találkozom

vele, mint élő bizalom.

 

Anyám öröksége: szívem,

melyben ritmust vált türelem,

tenni ma, mit holnap lehet -

testre nem szabott bölcselet.

 

Apám öröksége:léte,

egészséges ébredése,

piros arccal, lassú lépttel...

Pedig hányszor tépte éjjel

 

gondolatát, bognár – karját!

Egy gyerekkel, kicsi család,

vágy, pénzhajsza,

ütközet papával, harca,

 

lét-tervezőmérnök neje,

anyjának vitapartnere,

aki a k ö z ö s b e hozta,

kicsi fiát taníttatta...

 

Hajnalokon tan-jegyzetét

el-ellopta – nem ágybetét .

„Sok a kávé”. Számos éjjel

mesélhetnél! Jött a fékkel!

 

Zabolátlan nyelv, törpülő,

klinikákon rövidülő.

Hagyd a múltat, örökséget,

holdban mérhetetlen tettet!

 

Járjon eszed, verjen szíved,

amíg hallják, amíg lehet!

Belső békéd majd legyőzi

ellenfeled', emlék őrzi.

 

Dalolj, mosolyogj legalább -

ezt várja tőled a család,

nőd s a lányok, kik a jövőt

most ízlelik, most... Mielőbb...

 

örökségünk viszik tovább:

örökségük ez a család,

egyik papa, másik mama,

közösségük jó iskola.

 

Hazává táguló honuk

sejtjeikben Te s Én vagyunk

és mások is...Amit tudok:

testben, szívben anyám vagyok!

 

2.Gyónás helyett

 

Bár emelt fölém fele kezet,

tisztelendő úr, s bérmálkoztam,

ma mégsem köt egy felekezet:

életem béként telt, nem hosszan.

 

Sokféle hitem egybeforrott,

világképemből világnézet.

erkölcsi-jogi norma forrt ott,

ahol a tankönyv mást igézett.

 

Világot ugyan kicsit láttam,

országot, hazát talán többször,

s miközben írtam s görbült hátam,

szót, mondatot cseréltem ötször,

 

mire egy kis mű végre kész lett,

vagy éppen lapult kosár mélyén,

hitem és eszmém szürkéskékebb

nappal, mint borús éjek éjén.

 

Hiszek olyan feltámadásban,

mely a holtból nem ébreszt élőt,

de mert tett-vett a világban,

emlékképünkben egyre élőbb.

 

Hiszek olyan feltámadásban,

mely egy nemzetet, hazát felráz

hosszú álmából: tápászkodva

riadtan látja: dől a kalász.

 

S végül hiszem a feltámadást,

ábrándozást, reményt és erőt,

újabb kéznyújtást...új barátság

vihet csak téged s engem előbb,

 

szomszédom, folytasd: kik mesélték,

hogy dermedt rügyből viráguk nőtt?!