Magyar komédia 7. fejezet

7. LEÁLDOZOTT NAP

 

Különös világ uralkodott Baracskán. A falutól kilométerekre lévő, volt gazdasági épületekből egy esztendeje alakították ki a börtön épületét, körülkerítették, rácsokat szereltek az ablakokra, az ítélet után ide hozták Balla Dénest, a közvagyonrablót. Most már kényszerből kellett tennie a földművelő dolgát, amelyet azelőtt olyan lelkesen végzett, saját elhatározásából abban a közösségben, amelynek végül a megrablója lett. Érthető hát, hogy ez a föld nem volt a barátja. A frissen hasított barázdákat sikoltani hallotta az ekevas nyomán, a jól táplált lovak is lassan araszoltak, még nevük sem volt, tudták tán, hogy maguk is rabok. Az eke szarva sem simult a kezébe, a vetőgép sem adagolta egyenletesen a magot, mintha az is lázadna csendben valami ismeretlen ellen, amelyről nem lehet fogalma, vagy tán, amiről éppen pontos fogalma van, ha a gépnek egyáltalán lehet lelke. Lehet, ha a földművelő a saját lelkét leheli bele. Ezért volt Balla kezében az eke is halott. Munka közben miről is álmodozhatna a fogoly, mint a távoli reményről, hogy egyszer, valamikor ismét karjára veheti kicsinyét, megölelheti asszonyát, de az esték oly, de oly sivárak voltak, s kinek a nyugaton lebukó, kinek a keleten felszálló Nap mutatta az otthon irányát, ahol szerettei várják.

A postaosztás mindig a nap végén volt, s Balla Dénes már a harmadik csomagját bontotta fel – az otthon újabb üzenete –, hogy a közelebbi barátokkal, legfőképpen Mazuk Imrével megossza a tartalmát. Imre volt az első, aki érkezésekor bizalmába fogadta. A külső világ hírei érdekelték. Több mint egy év eltelt már Sztálin halála óta, s ő még mindig itt van, akkori, eszelős öröméből mély letargiába zuhant, amikor megtudta, hogy új ismerőse miféle bűnnel terhelten érkezett. Imrét egy feketevágás juttatta ide, meg a besúgó barát.

Balla Dénes szeme minden este megakadt egy másik rabtársán is. Amannak szava nem volt, csak ült a priccsén maga elé meredve, a többiek is hiába szólongatták, aztán már le is mondtak róla. Balla most oldalra fordul, kissé hosszasan nézi az ismeretlent, aztán megszólítja.

- Gyere hát ide… János!

A név telibe talál, pedig Dénes nem tudta még, hogy valójában hogyan is hívják az urat, a János nevet találomra mondta ki. János felkapja a fejét, keresi a hang gazdáját.

- Gyere hát ide! Egyél! – Karjával is int neki.

János nem szól, csak a fejét ingatja; nem.

- Dehogynem, gyere már, nézd, füstölt kolbász, meg sonka, szalonna, magam abáltam még a télen. Meg sütemény. Az én drága Idám sütötte. Kóstold meg!

János indulna már, de aztán újra visszaül, a belső tiltakozás nyomja a priccsre, Ballának nagyobb hangerővel kell megismételnie a hívást. Lassan jutnak el a bemutatkozásig.

- Ritku János.

- Ritku? Úgy, mint… Biszku? Írnak néha az újságok valami Biszkuról.

- Úgy – préseli ki torkán a szót Ritku János.

- Melyik vidékről?

- Nyírség. Bereg.

- Fogd, és egyél! Mi a bajod, hogy a szavadat alig lehet venni?

- Nem szeretem a felkelő Napot.

Nagy nehezen legyűri torkán az első, ízletes falatot.

- Mert mindig bele kell néznem.

- De hát most éppen lenyugszik.

- Igen, de holnap újra felkel.

- Mindig egy nappal kevesebb. Így telik el a fogság ideje.

- De nekem éppen ez a bajom. Nem akarom, hogy teljen. Mert az én életem napja már örökre leáldozott. Halni szerettem volna, de életre ítéltek.

- Nagyon nagy lehet a bűnöd, hogy nem tudsz vele megbékélni.

- Az. Nagyon nagy. Öltem.

 

Ritku Jánost is a második magyar hadsereg katonájaként hajtották a voronyezsi vágóhídra. Sehogy sem fért a fejébe, hogy hazáját miért kell kétezer kilométerrel odébb megvédenie, de a haditörvények halálos fenyegetésétől hajszolva ment előre a többi kétszázezerrel. Ha elsütötte fegyverét, sohasem célzott, ágyútűzben, aknatűzben mindig követte a magasabb parancsnokok tanácsát. Kétszer egymás után ugyanarra a helyre sohasem hullik akna, mindig azt figyelte, melyik, frissen kirobbantott tölcsérben húzhatja meg magát, tátott szájjal lapult a földhöz, hogy a detonációktól dobhártyáját is megvédje, s amint a támadás két hulláma között elült feje fölött a repeszek és földdarabok zápora, a szálló fekete füst fedezékében rohant a legközelebbi robbanás vetette gödörbe. Szerencsés volt, hogy soha egyetlen lövedék sem találta el. Úgy érezte, a gondviselés vette a tenyerére, mígnem egysége bekeríttetvén magasra tartotta kezeit. Mély sóhajjal vette tudomásul a sors életajándékát, a sóhaja hazaszállt.

- Kisfiam! Ilonkám! Élek!

Az orosz hátországba, a fogolytáborba az út hetekig tartott. Amint így nyugvópontra jutott az élete, megírta az első tábori levelezőlapot haza, Ilonkának. Tudatta, hogy jól van, hogy dolgozik, fűrész és balta nyele edzi a tenyerét egy szibériai fakitermelésen. Hogy egyszer majd vége lesz ennek a véres cirkusznak, és akkor, édes Ilonkám, újra együtt leszünk, meglátod, csak a végét kell kivárni türelemmel. Írt, amikor csak lehetett, minden sora tele volt reménnyel a majdani viszontlátásban, a boldog nyugalomban, ami vár rájuk, egyetlen leveléből sem hiányzott a szó; türelem. A háború további menetéről híreket nem kaptak, válasz sem érkezett annyi meg annyi levelére, az idő összezavarodott bennük, lassan azt sem tudták, hányadik tavasz váltja már a kemény szorítású telet, csak a lélekölő, monoton munka, napra nap, ez volt az életük. Tífuszjárvány tizedelte a társakat, Ritku Jánost az is megkímélte, az erdő pedig sohasem akart elfogyni.

Aztán egy késő tavaszon huszadmagával a táboron kívül találta magát. Kaptak némi eledelt, így hagyták őket sorsukra, tudták, hogy a hazájuk arra van, amerre a Nap minden este leáldozik. A meleg nyárban, a széles orosz síkságon vándoroltak, estéhez érve a szabad ég alatt aludtak, ha tudtak, ha éppen egy-egy település akadt az útjukba, szállást, élelmet, útravalót is kaptak az orosz parasztoktól, tudták már annyira a nyelvüket, hogy szót érthettek velük.

- Milyen évet írunk most?

- Ezerkilencszázötvenet.

 

- Hét év? – kerekedett el Balla Dénes szeme. – Hét évig voltál hadifogságban?

- Hét évig.

- És onnan egyenest ide? – kérdezi Balla, mert az „öltél, gyilkoltál” szavak valahogy nem jönnek a szájára.

- Nem egészen. Volt egy kis kerülő utam. A siralomházon át.

 

A társak közben elszakadtak egymástól. Úgy vélték, ha nem csoportosan vándorolnak, akkor kevesebb a veszélye, hogy az orosz belügyi hatóság valahol feltartóztatja őket, s hetekig tart, amíg tisztázódik a dolguk, hogy nem szökevények, így külön utakon rótták a kilométereket a hazájuk felé. Amint Ritku János átjutott a Vereckei hágón, már magyar testvérekkel is találkozott, ők segítették tovább, szállást, élelmet tőlük kapott, jó kívánságokat is minden búcsúzáskor. Záhonynál titokban lépett hazai földre, aztán egy kalauzzal egyezséget kötve vonatra szállt.

Az állomás felett mintha megállt volna az idő. A vadgesztenyefák ugyanazok, amelyeket utoljára látott, amikor elpöfögött vele a katonavonat, ezek mellett állt asszonya, karján a kicsivel, itt vett tőlük búcsút a visszatérés ígéretével. Felsejlik előtte Ilonka könnyes arca, integető karja, nem vette le róla a szemét, míg el nem rejtette előle a vágánypár fordulója. Most újra itt van, itthon van, mindössze néhány kilométerre az otthonától, kisfiam, drágám, élek, megjöttem, ahogy ígértem, s írtam neked minden levelemben. Aztán eszébe ötlik, hogy a kisfia már bizonyosan iskolába jár. Egyéves múlt a búcsúzáskor, nem is emlékezhet rá.

Az épület melletti téren túl, az út mellett két szekér áll. Az eléjük fogott lovak türelmesen várják a gazdáikat, akik tán egy-két pohárnyi sörre, kevés pálinkára tértek be a söntésbe. Körüljárja őket, az egyik mokány muraközi hirtelen feléje fordul, s párát fúj rá az orrlyukaiból. Kié vagy? – kérdezi tőle csak úgy, magában, vajha az állat ezt emberi hangon meg is tudná mondani. Ekkor lép ki a söntés ajtaján a ló gazdája, a szekér mellett álló alakra épp csak rápillant, és lépne is fel, amikor hirtelen megmerevedik. Egyik keze a ló farán, másik a szekéroldal peremén, szeme csak egy pontra néz, miközben agyában felsejlik egy arc emlékképe. Másodpercek telnek el így, valami furcsa borzongásban. A félelem dermesztette meg. A félelem attól, hogy ha megint odapillant a tőle csak méterekre álló alakra, talán már nem is lesz ott, talán valami káprázat játszott az érzékeivel. Aztán lassan, mindenre felkészülve fordítja fejét a kísértetnek vélt alak felé, igen, még mindig ott van, a szája már szóra nyílik, és éppen az ő becsületes nevét hallja kipréselődni rajta.

- Károly? Szira Károly.

- János. Ritku János.

Tesz egy lépést feléje, kezét nyújtja még mindig azzal a dermesztő érzéssel, hogy talán foghatatlan kezet fogna meg, de amannak a szorítása végképp meggyőzi, hogy igazi, hús-vér emberrel van dolga.

- Hát tényleg te vagy az? Gyere! – És bevezeti a söntésbe, szól a többieknek is.

- Emberek, ide nézzetek! – Mindenki feléjük fordul, először senki sem akarja megismerni a jövevényt, lassan világosodik meg bennük az emlék. Ám, amikor végképp meggyőződnek róla, hogy azzal a valóságos Ritku Jánossal hozta össze őket a sors, aki nyolc éve elmasírozott a katonavonattal, akkor sem a felszabadult jó kedély, hanem valami nyomasztó felhang van a szavaikban, miközben itallal kínálják, kérdik, szólongatják. Többen már el is fordulnak tőle, csak Szira Károly, Bencsik Imre és Földes István maradnak a társaságában. Ők hárman érzik, senki és semmi sem menti meg őket attól, amit Jánosnak mondaniuk kell, csak még nem tudják ennek a módját. Ritku aztán segít nekik, hiszen egyszer csak rá kell kérdeznie.

- Mi van Ilonkámmal, a kisfiammal?

- Megvannak, jól vannak, semmi bajuk, csak…

- Csak?

- Hát… Ilonka már… Másnak a felesége. Szilágyi Sándor vette el. Két gyermekük is született, egy kislány és egy kisfiú.

Ritku János összeszorítja fogát, ajkait. Állán rángani kezd a bőr, aztán oldalt, az arcán is. Robbanni készül a fojtott indulat.

- Hányszor megírtam neki, hogy jövök, hogy hazajövök. Egyszer sem írt, nem válaszolt. Ezer kilométereket gyalogoltam érte, értük.

- Nem kapott ő tetőled egyetlen levelet sem.

Ekkor világosodik meg Ritku fejében a tábori postaláda. Elnyelte hát minden levelét az a feneketlen bendő, nemcsak az övét, hanem minden fogolyét, akiket ott, a néma borzalomban az egyetlen remény éltetett, hogy hegyen-völgyön, tüskön-bokron, akár a vérük hullatásával is visszatérhetnek egyszer az övéikhez. Becsapták hát őt az oroszok? De hát Ilonka még mindig az ő felesége!

- El se vált tőlem.

- Holttá nyilváníttatott. Aztán már hadiözvegyként, isten és ember előtt esküdött örök hűséget Szilágyinak. Ezért hittük először, hogy a szellemeddel találkoztunk.

Ritku Jánosnak nem csordul könnye. Pedig tisztán látja már, hogy világnyi vándorlása végén megsemmisült a cél, felrobbantotta a történelem. A vég előtt, attól egy kőhajításnyira derült ki, hogy az út vége odébb van. Ismeretlen irányban, ismeretlen helyen. Gondolatai megrekedtek, nincs terv, nincs tovább. A társasággal együtt hagyja el a söntést.

- Mi legyen hát, János? – szólítja meg Szira Károly.

- Menjetek csak haza! Ne szóljatok!

 

Szilágyi Sándorékhoz persze mégiscsak beszólt valaki. Nem üzenetet hozott, csak tudatta a háziakkal, milyen eseménynek volt részese a vasútállomáson. János él, találkoztak vele. A házasok rémülten néztek egymásra, s magukra maradván, nehéz gond szakadt rájuk.

- Ez az ember már tulajdonképpen halott – mondta a férj.

- Egy élő halott – mondta a feleség.

A gondolatok, a tervek egymást keresztezték a fejükben. Találkoztak is, ütköztek is, hangja is volt az ütközésnek. Egyezség köttetett; várnak. Eljött az este, lefektették a három gyermeket, maguk is nyugovóra tértek csak úgy, ruhástul. Álom nem jött a szemükre, a kinti zajokat figyelték. Az egyik közeli fán megszólalt egy kuvik.

- A halál madara – borzongtak meg mind a ketten. Vánszorogtak a percek, az órák.

 

János egy darabig még a váróteremben ült. Aztán nem bírt tovább maradni, lábai menni akartak ki a határba, gyermekkora vidékére, amely most annyira más képet mutat, idegenül tekint rá minden öreg fa, vadrózsabokor, mintha egy kérdés vibrálna bennük folyton; mit keresel itt? Néptelen a vidék, senki sincs már kint, a pityókaföldekre, a gaztól benőtt tarlókra lassan lehull a szürkület, őt az éhség kezdi gyötörni. Amint néhány bokron kevés, már aszalódó vadmeggyet talál, szemezgetni kezdi. Fanyar, édes íze hamar megkeseredik a szájában, a magot kiköpi, indul tovább. Most sincs könnye, pedig csak a sötétség látja őt, meg a horizont alján megjelenő, lassan felszálló telihold. Mintha két közömbös, emberi szem tekintene rá.

- Látsz engem?

Mintha az égi arc bólintana.

- Hát akkor kísérj el! Mutasd az utat!

Vibrálnak benne a gondolatok. Ilonka nem kapott levelet. Megértem, hiszen halottnak hitt. Nem, ezt mégsem lehet megérteni, mert azt jelenti, hogy nem szeretett engem. Özvegyen kellett volna leélnie az életét? De nem volt özvegy. De ezt nem tudhatta, mert nem kapott levelet. Az elme minden logikus lépése egy köríven mozog, önmagába tér vissza; Ilonka nem kapott levelet. Távolabbról kell hát elindulnia, hogy meglelje sorsának kiinduló pontját, az emberiség háborúval történt istenverését.

- De nekem mi a bűnöm, édes Istenem? Miért versz engem ezzel az iszonyattal? Miért segítettél ebbe a világba? A háborúban sem öltem embert, tiszteletben tartottam az ötödik parancsolatodat. Most hova, merre tovább? A temetőbe? A tíz körmömmel kaparjak magamnak örök ágyat, feküdjek bele, és mint egy dunnát, húzzam magamra a földet? Hol lesz nekem most már hazám, otthonom? Mennyei Atyám, kérlek, tekints le hűséges fiadra!

Aztán fordul egyet benne a lélek, most nem imádkozik. Istent káromolja.

Térdre rogy, bűnbocsánatért esedezik.

- Hol vagy hát, Istenem? Szólj már velem!

Minden szava visszhangtalanul kong a térben. Hanyatt dől a mező porában, az eget nézi, s már gáttalanul szakad ki belőle a zokogás. Az sem hoz feloldást.

A Hold már az ég tetejét közelíti, hamuszín fénnyel hinti be az utat, kíséri az embert, akit indulata, vágyai visznek hajdani háza felé. Mire odaér, valami félsz gátat szab az indulatnak.

Ott lopakodik a ház körül. Sötét. Mit tegyen? Tán nappal kellett volna, vagy kellene jönnie. Ilonka az övé. Péterke is. Nem. Ilonka nem az övé. Péterke sem. Odabent már három gyermek alussza ártatlan álmát. Visszafordul. Tesz néhány lépést távozóban, de a szíve egyre jobban megfeszül. Képtelen elmenni. Hova is? Az utcai ablak elé tántorog nesztelenül. Jobb keze szinte magától felemelkedik, középső ujját behajlítva, halkan megkopogtatja az üveget. Reméli, talán meg sem hallják.

- Ki az? – szól ki bentről az asszony. Mert János talán nem tudja, hogy... s ő is úgy tesz, mintha nem tudná, hogy János áll kint, ő zörgetett.

- Én vagyok. Apukátok. – Mert Ilonka nem tudhatja, hogy ő tudja, és most ő is úgy tesz, mintha nem tudná; asszonya másnak az asszonya, és nincs egyedül.

Odabent nem gyullad fény, csak valami szöszmötölés hangja szűrődik ki. Nem kél benne gyanú, inkább valami reménységféle, hogy mégiscsak megnyílik számára a ház. Benyit az udvari kapun. A Hold fénye megvilágítja az ajtót. Vár. Irdatlan lassúsággal telnek a percek. Bentről megint valami zajt hall, aztán kinyílik az ajtó, Ilonka áll a nyílásban.

- Hát gyere be!

A Hold fénye megcsillan a késen. Megszakad benne minden gondolat, elborult aggyal, azonnal cselekszik. Elkapja az asszony csuklóját, kicsavarja belőle a gyilkot, ekkor az ajtó mögött a férfi sziluettje tűnik fel, amint csapásra emeli mindkét karját. János félreugrik, a balta foka a falhoz csapódik, vakolatdarabok hullnak a földre. A kést támadója vállába mártja közel a nyakhoz, ütőeret szakít. Az asszony bénultan, fegyvertelenül áll vele szemben.

- Ennyi? Csak ennyit akartál nekem mondani?

Ott állnak némán, az új férj holtteste mellett. Ekkor Jánosban végképp átszakad a gát. Meglendül a jobb karja. A kés az asszony szívét fúrja át.

 

Mintha valamelyik gyermek odabenn kicsit felnyögött volna. De nem, csendben szuszog mind a három. A két élettelen test, egymásra hullva. Ocsúdik az ember, látja szörnyű tettét. Visszatér tökéletes logikája, egy pillanat alatt megleli az egyetlen célt, ami még megmaradt számára ebben az őrült világban. Fogja a kést meg a baltát, elindul a városba, úgy számítja, mire odaér, addig kivilágosodik, belenézhet a felkelő Napba, hogy elköszönjön tőle. Milyen cinikus a Hold arca! Az egész mennybolt mindjárt leszakad!

Az ügyeletes rendőrtiszt nagyot néz, amikor Ritku János leteszi asztalára a baltát és a véres kést. Magyarázatot is ad, részletes vallomást tesz, aztán két kezét a bilincs elé tartja. Ahogy becsukódik mögötte a zárka ajtaja, kissé megnyugszik. Megadóan várja isten és ember ítéletét.

 

- Kötél általi? – kérdezi Balla Dénes kissé bizonytalan ajkakkal, miközben szinte megborzong.

- Első fokon igen – mondja Ritku. – A hivatalból kirendelt ügyvédem azt sem tudta, kit és mitől kell védenie. Elmondott valami betanult szöveget a szörnyű gyermekkoromról, meg nem is tudom micsoda tücsköt-bogarat habogott össze, én meg alig vártam, hogy vége legyen végre. Csak ahogy elhangzott a halálos ítéletem, akkor döbbent meg, gondolkodási időt kért. Heteken át minden hajnalban vártam a hóhért, de csak a reggeli ügyeletes jelentkezett az élelemmel. Amikor a gyanús neszt meghallottam, amely mögött a halálba való szabadulást sejtettem, kora délután volt. Kiszabadultam a siralomházból, aztán az ügyvéd is jelentkezett. Fellebbviteli tárgyalás lesz. Minek? Esély. Hinni kell. Hiszek a halálban, megérdemlem. De ez az ember nem engedett. Megmentett a pusztulástól, amire annyira vágytam. Másodfokon tíz év, de még ebbe sem nyugodott bele. Végül hét évnél állapodtak meg.

- Akkor már csak három éved van hátra.

- Aztán? Aztán hova megyek?

Balla kissé elgondolkozott.

- Amíg az élet tart, ha valaminek vége van, azonnal új sors kezdődik. Még nem tudod, hogy milyen lesz, de talán mégis valami… Valami jobb. Felkelhet még a leáldozott Nap.