Még szorítom kezét

E holdtalan, zord éjszakán

kinyílt az ajtóm, betört a fény,

belengett benne holt anyám,

vakító mosollyal szállt felém.

Kitárta karját: "Jöjj, fiam!

Földi létedben nincs több remény,

jönnek az élők, annyian

lépnek át a világ peremén."

"Ne még, anyám, maradni még –

van e földön, ó, annyi dolgom!

Fogom még egy asszony kezét,

engedj beléje kapaszkodnom!"

S én szorítom azt a kezet,

a szellemkéz megragad amott,

szétszakít az emlékezet,

míg markolom a nincs-holnapot.

Így küzd értem múlt és jelen,

az újabb meg újabb nappalok

e holdtalan, vad éjjelen,

míg a jövő tán épp megfagyott.

"Maradj hát, vigyázzad magad,

már érkezik újabb hajnalod."

S ébredő fény: a virradat

megzörgeti a tört ablakot.