KÍGYÓVONAL 39.

Rózsa érkezése az iskolába egybeesett Magurai igazgató leváltásával. Az egyik román szomszéd település adott igazgatót a nagytöbbségben magyar lakosságú Sarmadomb iskolájának. Tatárnak (Tataru) hívták, és Rózsa szerencséjére, ő is matematikatanár volt. Egy cseppet sem bigott. A magyarokkal is szóba állt, elbeszélgetett velük éppen úgy, mint nemzetbelijeivel. Rózsának is úgy állította össze a katedráját, hogy eredményesen tudja végezni a munkáját. Az órákért voltak még összeütközések László kollégával, de aztán lassan összeszoktak, dolgoztak. Laci mindig ellenséges szemmel nézte Rózsát.

Kálmán és Rózsa kapcsolata szépen bimbózott. Azonban Mónika nem nézte jószemmel ezt:

- Rózsa, ne veszítsd el a fejed! Annyian voltak már annak az embernek az életében, hogy ő maga sem tudja megszámlálni, s mindemellett iszik is bőven, meg betegeskedik is. Nekem mindebből elegem lett, s úgy döntöttem, hogy nem leszek ápolónő egész életemben.

Rózsának ismerős volt ez a szöveg, mert szóról szóra ugyanezt monda el neki Eszter is. Nem is válaszolt semmit az elmondottakra. Barátnőjének, volt osztálytársának, Zoltán feleségének viszont elmondta, aki próbálta megnyugtatni.

–Ne vedd komolyan ezeket a „jóindulatú” figyelmeztetéseket, jó tanácsokat, mert az irigység beszél belőlük. Ők is szerették volna megszerezni maguknak, csakhogy Kálmán egyiket sem biztatta, annak ellenére, hogy majdnem beleesett Mónika hálójába.

Rózsa hálásan nézett barátnője szemébe. Megerősödött hitében, s úgy érezte, hogy hihet Kálmánnak, aki mindinkább éreztette vele, hogy ő tényleg komolyan gondolkozik. és igyekezett éreztetni Rózsával az ő szívének melegét.

Kálmán gyakran gondolt haza. Nyugtalanította, hogy Anya hónapok óta betegeskedett, s az állapota gyorsan romlott. Február elején, a hónap tizenegyedik napján meg is halt. Tizennegyedikére tették a temetési szertartást. Rózsa már a halállal való küzdelem idején meglátogatta Kálmán szüleit, s akkor úgy gondolta, a temetésen nem hagyja egyedül. Együtt utaztak haza. A Rózsa édesapja is úgy érezte: illik, hogy ő is ott legyen. A temetést a baptista szertartás szerint bonyolították le, s a baptista sírkertben helyezték örök nyugalomra. Már akkor azt is eldöntötték, hogy Apának is ott lesz helye kitartó, gondos, szorgalmas, szerető felesége mellett. És bizony nem várt sokáig. Egy esztendő múlva, László-nap körül, követte Anyát. Elek teljesen egyedül maradt azzal az összegyűjtött pénzzel, amit abból spórolgatott meg Apa, amit Kálmán havonta küldött neki. Anyával együtt kérték Jolánt, hogyha ők meghalnak, vigyázzon testvérbátyjára, Elekre és gondozza őt, ha rászorul. És bizony nagyon sok gondja volt vele, mert egy Duna-deltai, nagyon hideg, késő őszi nádvágás alkalmával annyira felfázott, hogy tüdőbántalmaiból soha nem tudták kigyógyítani. Hatvannégy évesen Apa és Anya mellé költözött. Ott pihennek hármasban.

Anya temetése után Kálmánnak még sokáig fájt, hogy olyan hírtelen újvilágba költözött. A hiányt azzal akarta pótolni, hogy legalább Rózsa legyen mellette. Mikor hazaértek, maga mellé vette, és ezeket mondta.

- Még gyász ideje van, s a szokás úgy tartja, hogy legalább egy esztendeig tartani kell. Én mégis úgy szeretném, hogy mielőbb férj és feleség legyünk.

Rózsa megsimogatta Kálmán arcát, mellére hajtotta fejét, és válaszolt.

– Én már vártam ezt a pillanatot, s ha most máris itt van, azt mondom: ”Állj meg ó, pillanat, oly szép vagy énnekem”!

Három hónapot vártak mindössze, s közölte a nővéreivel, hogy megkérte Rózsa kezét, ő neki adta, s rövidesen végleg egymáséi lettek. Nővérei megrótták ezért, de ő nem haragudott. Megértette az elmarasztalásukat, tudta, hogy rövid időn belül elfeledkeznek az ő bűneiről. S úgy is történt. Eldöntötték, hogy összeházasodnak. Rózsa megtapasztalta, hogy Kálmán ragaszkodik hozzá, sokszor érezhette magán Kálmán szerelmes pillantásait. És ő arra vágyott. A lakodalomnak nevezett ceremóniát Rózsa szüleinél, Magurandon bonyolították le. Megnyugtatta, hogy a nővérei ott voltak, ajándékokkal érkeztek, és elég jó hangulatban töltötték az éjszakát. Legjobb barátja, Mózes is hivatalos volt. S ami legfontosabb része volt a szertartásnak, a hűségesküt Kálmán volt osztálytársa, Laci előtt mondták el. Ő felszentelt lelkész volt. Akkor oktatóknak-nevelőknek még a templom közelében sem volt szabad járni. A három bátyuska meg kiváló segítsége volt a szakácsnőknek, felszolgálóknak. Rózsa nagynénje, a férjével együtt, volt a díszvendég. Reggel, rövid pihenő után, ők szállították Sarmadombra az ifjú házasokat az ajándékokkal, s egy fekvőhellyel. Egyelőre annyi volt a bérelt, külön bejáratú szoba minden bútorzata. A vendégek elmentek. A fiatal házasok lepihentek, s azt a délutánt egybekötötték az éjszakával. Mint ahogy később kiderült, a nászéjszaka termékeny volt. Azon a nyáron hazamentek Magurandra, a bérelt lakást felmondták. Ősszel csak egy olyan szobát kaptak, ahová csak hálni jártak haza. A szobában nem volt szabad egyáltalán főzni, sütni, vasalni. De a boldog pillanattal ott ajándékozta meg Rózsa. Oda édesgette Kálmánt magához, és az ő finom hagján súgta a fülébe.

 –Szeretett, édes férjem-uram, figyeljen! Gyereket várok. Mikor látta, hogy Kálmán arca virágba nyílott:arcán felvirított a kedves, színesmosoly, jó hangosan megismételte:

 - Kálmán, gyereket várok!