Elhamvadt Prométeuszok...

Sodort a végzet ember-isten árnya

nemtelen idő tágult, s nyílt a tér.

Serkent a rendszer, csurgott új irányba

csalogatta barbár hordák rendjét.

Ám, a káosz éber őre visszatért,

galambszívűeket taposni a sárba...

Zokogásuk szinte ma is hallom.

Tiprott lelkek telve jajjal-bajjal.

Vétkeznél? Várj, ha a bűnös mammon

vezérel és fogva tart haraggal!

Szabad lehetsz, csak a test a börtön.

(múló ősi ösztön "szemezni"a Nappal?)

Lopni lángot láncos óriástól,

hőssé válni, kőbe vésni árny-időt.

S,ha beléd vájnak hosszú-léptű karmok

szakad a bőr és hús lerántva lóg,

egy zord mosoly; ti lélekvesztő barmok,

egy világban, egy csak aki győz!

Ácsolnak majd sok kinyúló keresztet

megfeszítve minden vágy, remény.

Bűnök, súllyal mind pokolra vesznek,

szilárd hittel szeretnek, születnek

elsorvadt álmok, mint színes lányregény!

Nap kialszik, elbujdokol a fény.

Majd eljő értük szárnyain az Angyal,

senki fiát így még nem szerettek.

Magához ölel, s könnyekkel marasztal.

Térdre hullnak ők, ajkukon panasz-dal,

s elkárhozik millió eretnek.

Lángra gyúlnak reszkető keresztek...