Az utolsó varázslat

- Miért? - Ariel hangja halk volt és szomorú. Összeszorult a torkom.
- Az érdekel téged, hogy miért mentem el?

Keserűen elmosolyodott.

- Biztosan erre is van egy izgalmas történeted, de... Mondd, miért jöttél vissza?

Sejtettem, hogy nem omlik majd boldogan a karjaimba, mégis... szíven ütöttek a szavai.

- Csak egy szavadba kerül, és én újra eltűnök. Ha ezt szeretnéd...
- Nem, dehogy, csak... - felsóhajtott. - Hidd el, tényleg érdekel!
- Én... elfáradtam.
- Elfáradtál... Ennyi?
- Most ironizálsz?
- Csak szeretném megtudni, hogy mi történt veled valójában.

Nem válaszoltam azonnal. Tekintetem megpihent az égen vándorló, új alakzatokba tömörülő bárányfelhőkön, és azon töprengtem, hogyan mondjam el neki a igazat.

- Tudod, ha a mágiával egy igazán szép és maradandó dolgot sikerül megalkotnod, az csodálatos érzés, de... rengeteg életerődet felemészti. Én... túl sok bűbájos igét mondtam már el és... Csak pihennem kellett, mielőtt...
- Mielőtt megálmodtad az utolsó varázslatodat... Mondd, miért csináltad?
- Mert csak a legszebb varázslat jut el az emberek szívéig - suttogtam fáradtan, és csak reméltem, hogy Ariel majd megérti ezt. Vagy legalábbis, megpróbálja elfogadni a döntésemet.
- Megérte ezt tenned? Ilyen áron...
- Ha csak egyetlen ember felfigyel rá, akkor már volt értelme.
- Sápadt vagy, halovány... Újra el fogsz tűnni, igaz? Ezúttal végleg... - hangjában szomorú bizonyosság remegett.
- Nem, nem végleg... Hisz tudod... Az álmaim örökké veletek maradnak...

***

A lány könnyes szemmel, mosolyogva nézte a felhők közt tündöklő, gyöngyház fényű palotát...