A végső kikötő

Köröttünk az élet gyérül,
csendfonalát fonja az idő
a kattogó rokka nélkül,
s belőle majd szemfödelet sző.

Szívünkben az emlék mélyül,
partjaira gyermekmosoly nő,
s hogy aranyra érik végül,
elfedi a reá húzott kő.

Már közeleg a bársony éj,
puha léptén csupa rejtély.
Emlék-kövek szegélyezte út

a szendergőn mosolyt fakaszt,
szenvedőnek így nyújt vigaszt,
míg a végső kikötőbe jut.