Temettem akkor

Egy véres, üvöltő húscsomónak
anyám kívánt elsőnek boldog életet,
mikor a rá kirótt szenvedés után
a kezébe vett, aztán másfél évtized,
és rájött - az átka vagyok, ő csak
egy áldozat, kit nőként a szülés
tönkretett, fejemre olvasta,

anyát temettem akkor.

Apám mindig kis-embernek nevezett,
kérges tenyere simította arcom,
mélybarna szeme mosolygott, ha volt idő,
mert ő volt az aki soha nem pihent,
aztán elengedte a kezem, nem vezetett,
már életbe fáradva szíjjal nevelt,

apát temettem akkor.

Kezem kulcsoltam imára és kérdeztem,
pap-szolga fegyelmezett,
- Isten nevét mocskos szádra ne vedd!
És megértettem, kérni tilos, csak
térdelni szabad, imádni alázattal,

Istent temettem akkor.

Érzem-félem az időt, de kihúzom magam,
hallom már, hogy fájó sípolássá
változik a régi ritmus,
egyenes lesz holnapra a hullámzó vonal,
engedd hát el kezem, ints búcsút, menj,

magam temetem most.