Gyilkos-tó II.

Holt a víz. A völgyi fák derékba tört,
megkövült idolja áll ma néma őrt,
mint megannyi barna lápi gyászhuszár,
s zöld a tó, ha rája hull a fénysugár.

Lenge fodra nyalja csónak oldalát,
felkavarta vízbe csobbanó lapát.
Szikrapermetekre szórva labdacsok
habja régi titkot, ős regét csacsog:

*

Hegyvidéki lanka fenyves oldalán
Eszter élt, ki népe szépe volt talán.
Árva lett. Ha sírt a völgy ölén a dal,
visszaverte sokszor azt a sziklafal.

Majd egy napsütötte nyári délelőtt
végre társra lelt, s a lelkük egybe nőtt.
Fess legénye, mint a szálfa, oly sudár,
vágyaik tüzére lángra gyúlt a nyár.

Nemsokára sassal ékített pecsét
szólította hadba Eszti kedvesét.
Vésznek árnya járt a bérci fák között,
lent a völgy is őszi búba öltözött.

Estelente messze, kútra járt a lány,
elragadta egyszer őt a gaz zsivány.
Kis-Cohárd falába sziklavárba volt
drága kincse rejtve, már, amit rabolt.

Pejlovának nyerge vitte arra őt,
asszonyává tenni azt a barna nőt.
Sírt a lány, zokogva kérte mindig azt,
hadd mehessen el, de nem talált vigaszt.

Zord hegyek haragra gyúltak oly hamar -
s átok ült a csendre, dúlt a hangzavar:
- Lányka, ember, állat, add a lelkedet,
dől a föld, az ég, ma mindent eltemet!

*

Elcsitulva rég az áradó szavak,
jók s a rosszak ott lent békén alszanak.
Ködbe vész a múlt, s ha szemfedő takar,
már a régi fáma senkit nem zavar.

Tó vizén a hold. A teste megremeg,
benne régi képek szertefeslenek;
ám az esti csendbe búgva kél panasz -
tán a tófenéken Eszter hangja az.