Vétlenül

Ha ledobtad bús koloncod,
s lábam ibolyákból bontod,
kezdj el csúszni, öleld térdem
kéklő kézzel, észrevétlen.

Combomon az ín megfeszül,
enciánként kússzál belül,
mikor szádra langy vér tolul,
derekamra akkor borulj.

Köldökömnek napkelyhéből
magamhoz emellek én föl.
Ha sóhajom szakad végre,
rásimulok a nagy égre.

Istent akkor arra kérem,
szitáljon rád lisztfehéren,
így maradjunk itt egyedül,
míg tenyerünk megfeketül.