Siratóének

Kórtermed ablakát

virágzó hárs takarja.

Jó Istenünk,

hát miféle karma

játszik velünk,

hogy ily korán és ily hamar...

A rettenet tűhegyes foga

húsunkba mar.

 

A zárt üvegről lehull az illat,

tenéked, jaj, már sosem nyílhat

hársvirág e földi létben,

körülkerít, leszáll az ében

éj kéklőn szép, tiszta tekintetedre,

sodorni kezd egy bősz folyam medre

a végső, utolsó torkolatba,

hiába kérlelünk, ne húzd magadra

a sötétséget, a fekete leplet,

s míg mondanám; "nem eresztlek,

ne félj!

Ne félj!

Lesz még öröm

e kontinentális délkörön,

létünk északi féltekén",

rajtam a rejtett sírás,

a dühödt indulat

hatalma szétterül,

megvédeni mozdulnék emberül,

hogy megöljem azt a vadat,

a falánk dögöt,

mely ott ólálkodik

fuldokló szíved mögött,

s bele-beleharap.

Orvosod feladta,

megtört, lágy hangja

fülünkben dübörög.

 

Üvöltenénk, de torkunk néma,

hogy ne siess, maradj, ne még!

Titkolt könnyekbe fúl a béna

szellem, hogy ily korán és ily hamar

kell megízlelned a testi szenvedést!

A tűhegyes fog bensőnkbe mar.

Tört mosolyod, tekinteted

még oly kéklőn tiszta,

belőle nézek magamra vissza,

s hogy ne fájjon úgy

a kimondhatatlan,

mely megragad némán, belül,

a rettegés kel minden virradatban,

az elme riadtan menekül

tűnt idők útjára, ködbe,

míg sikoltva, hörögve

hagyja el ajkad jajszavad,

még mondanám; ó, tartsd magad,

dobhártyámon dörömböl a múlt: "Jelen!"

Látom önmagam háromévesen

a kis legényt, ki itt, ez ősi szobaszegleten,

csecsemő kishúgom,

ringó bölcsődet rengetem,

s a napsütötte léthajnalon

parány-arcodra csalom

a legeslegelső mosolyt,

kék pillangó száll szemedről arcomra,

te testet öltött kis leánykobold.

 

Pillantásod oly kéklőn tiszta.

 

Belőle nézek magamra vissza...

 

És megint hallom a sikolyt;

torkodból iszonyú kín sikolt,

panaszod, hogy béna lábad

nem mozdul már, onnan támad

alattomosan a szörnyeteg,

jaj, hogy lehetne teneked

és minekünk is könnyebb?

A titok ködét fájdalomorkán fújja szét,

kiáradnak a gyermeki, a testvéri könnyek,

s halljuk a remény lépteinek halk neszét.

Megszorítom selymes kezed,

és felbugyborog szádon

a "nem adom fel"-üzenet,

csodálhatjuk ádáz küzdelmedet,

s már mosolyogsz: "hazamegyek".

Elmédben még ott a győzelem

hite a bősz elem,

kegyetlen gyilkosod felett.

 

És víziónk, a messzi múlt!

Együtt repültünk a tangó, a valcer

ritmusán, édes húgám,

"tánctanár" voltam, te a "partner",

s kezembe úgy belesimult

tizenhét éves, ifjú lány,

selymes kis szeráftenyered,

s pörögve, forogva, körbe-körbe,

keresztül-kasul bebarangoltuk

azt a meggyesi táncteret.

 

S múltunknak emlékormain

visszhangja kél, sikolt a kín,

a baj ott bent immár "akut",

negyedik testvér előrefut,

mindegyre mélyebb az a kút,

s mindegyre közelebb a menny,

fognánk kezed:

Maradj! Ne menj!

S míg hullsz a tátongó homályba

az örvénylő öböl felett,

a mélyből még visszaér szavad,

a legeslegutolsó "szeretlek"-üzenet.

 

                  * * *

 

Az a megváltás napja volt.

Úgy tértünk akkor nyugovóra,

hogy tudtuk, már Jézusod karolt,

és vezetett a Fénybe fel,

hogy lelked többé nem perel,

s hogy ma eljön az az óra,

mikor a létszámból levon

az éjféli, sikoltó telefon,

s amíg a pap elmondja mind,

amit meglát, ha létedre tekint,

mindazt a jót, mit ott talált,

s hogy születésünkkel már eleve

magunkban hordjuk a halált,

csikorgó zajjal magába zárt

a sírbolt betonfedele.