Gilgames...

Nem foghat fegyver, nem foghat átok,

részben csak ember, istenként járok...

Városom épül, enyém az érdem,

rabigád húzzad, dolgozz csak, népem!

Zúdul az ember, igába hajtva.

Testét elvette, lelkét akarja?

Istenek rendje nem nézi jó szemmel,

mit művel vélük e félisten-ember...

Küldenek barmot, vad férfi sarjat.

Tűrni már véges ennyi borzalmat!

Emberi lénnyé teszik először,

érezni szépet, szerelmet nőtől...

Istar papnő tanítgatja buzgón,

emberré válik, vadsága múlón.

Enkidu elindul Unuk városába,

Gilgames királynak, hogy legyen halála.

Íjként megfeszülnek acélizmaikkal,

harcolnak száz este, küzdenek száz nappal...

Nem tudnak dönteni, bizonyságot tenni,

egyik a másiknak fölé kerekedni,

sebet sem ejteni, vért sem hullajtani.

Tisztelik hát egymást, erős, jó vitézek,

ha nem ellenségek, lesznek így testvérek!

Fogadalmat tesznek örök barátságról,

könyörületesség minden formájáról.

Magába száll akkor isteni Gilgames:

Csak jót cselekedni: az ám a hősi tett!

Akkor elindulnak fenevadat győzni,

cédruserdő urát halálba küldeni.

Gonosz és rettegett szörny lakik az erdőn,

halála meglészen, mire a nap feljön.

Támad Humbaba,most marcangolni vágyik,

embervérben ázni, félistent igázni.

Tépné a karjukat, szakítaná széjjel,

ölni szeretne ma gyilkos szenvedéllyel.

Enkidu és Gilgames, két erős tölgyszál:

Életed,te gonosz szörny, ma pokolra száll!

Dicsőség a hősök cselekedetének,

nevüket zengik majd mindenütt vidékek.

Legendájuk' rejti halhatatlan ének

hatalmas királynak, fogadott testvérnek.

Kerekednek újból, fel, mindig a harcra,

győzelem embernek, gonosznak kudarca.

Tetszik ám e hőstett Istar szép szemének,

Gilgamest szeretné földi kedvesének.

Ám az Isten-ember mást szeret, úgy Istar

Anu istent kéri, küldjön rájuk csapást.

Égi szörny-vadállat, Istennő kegyeltje

útnak ered tüstént, Gilgamest veszejtse.

Bősz bika az égen rejtőzik ármánnyal;

Lesben áll a galád, kész ölni villámmal!

Vállvetve küzdenek, nap is elsötétül,

bikát zabolázni próbálnak vitézül.

Tüzet fúj, parazsat, halálos bűzt lehel,

Enkidut, gaz égi, így veszejtve ma el.

Gilgames bosszút áll, végez a bikával,

csak fájdalma ér fel szörnyű haragjával.

Nem tehet már semmit, erősebb a halál,

Túlvilág Tengernek őrzőjére talál.

A révész szavai elgondolkodtatják:

'Az örök-lét titkát, oly sokan kutatták.

Jó az, ha az ember örök életet nyer,

kezében e titok nem 'kétélű fegyver'?

Méltó-e rá a gyarló földi halandó,

félve örökléttől, félve a haláltól?'

Átkel a tengeren, magas cölöpökön,

Ut-napistim várja, kit méltó mód' köszönt.

Élőknek szigetén ő özönvízről szól,

a világteremtésről is annyi szépet, s jót...

"Ha nem alszol el hét nap, és nem hét éjjel,

az öröklét honában nézhetsz akkor széjjel."

Megfogadja szentül, biz' ő el nem alszik,

ám az éberség idővel álomba hanyatlik.

Elbukja a próbát az isteni ember,

ellenkezni mindhiába a teremtő renddel...

Ekkor Ut-napistim, látva, mily búskomor,

az örök ifjúság titkáról szónokol.

Reménnyel indul a hős azt megkeresni:

"Ha életem árán is, de meg fogom szerezni!"

Vándorolt, világok irdatlan tengerén,

égig érő hegyek perzselő peremén.

Érezte: eléri már kézzel a napot!

Homlokára égtek vakító csillagok.

Tüzes táncot jártak, majd az égről hulltak,

olyankor a földön sírva leborultak...

Nem feledkezett meg soha barátjáról,

erősen gondolt rá, félve a haláltól.

Edzett akarattal, acélos szándékkal

megtért otthonába becses ajándékkal...

S a nehéz próbáktól fáradt teste-lelke

megújhodását egy folyóban kereste.

Megfürdött vizében, testét belé vette,

az "Ifjúság füvét" fa alá rejtette.

Álnok kígyó kúszott fa törzsén sziszegve,

álmait a hősnek ott nyomban megette.

Ám ekkor Gilgames megérti a törvényt:

ami volt, az mind nem véletlenül történt.

Az ember halandó, ezáltal mulandó,

olyanokat tégy, hogy legyen maradandó...

Ha halál is a sorsa minden földi lénynek,

nem mindegy, hogy 'odaát' milyen színben térsz meg.

Tetteiddel szerezz halhatatlanságot,

hogy boldogan hagyd el ez árnyékvilágot.

Megnyugodott immár a nagyszerű király,

olyan a jutalom, ami éppen kijár...

Csak jót cselekedni, hőstetteket, számost,

örömben becsülni a földi boldogságot.

Igaz módon, bölcsen és tiszta szívvel élni,

nem kell akkor soha a túlvilágot félni...