Egy magányos kerti szék álmai...

Remélem, betartod az ígéreted,

hogy hozzám minden nap megtérsz.

Lázas nap elől árnyékot tőlem kérsz..

Fáradt tested a támlámnak veted

arcodon tűz-pírral,s rajtam pihenteted.

Most itt állok, nézem a kerti ösvényt.

Szél rázta levelek között önt fényt

soványan a nap. Súlyosak lépteid amint jársz.

Kopott köveid között, nem hallatszanak.

Nem vagyok már szép, kérdezz meg bárkit:

Mállik rólam a festék, politúr, s a kárpit.

Lábaim indák ölelik szorosan,béklyóba fonva.

Kis diófád is megnőtt, árnyékkal rejt el a lombja

Kedves rózsáid bánattal fakulnak,

szívogatják szirmuk szörnyű tetvek,

a kés,mellyel virágot szedtél,

még mindig ott van, ahol letetted...

Zöldellő szív-meződ, a méz-derű pázsit

bogáncsos kóróval nő, s unalomban ásít...

Almáid sem pirulnak már büszkén, fényesen,

hernyók szövik át, s járják be éhesen

szép fáid megkókadt ágait...

Jó lenne, ha még egyszer az Élet járna itt,

s visszaadná egy szék recsegő álmait...