Nézd, a Hold ezüst palástja hogy ragyog!
Udvarát a pompa fénye járja át,
szél zenél repítve méla áriát,
lelkem ünnepel, hisz újra itt vagyok.
Úgy karolj ölelve, mint a lomb a fát,
várni szép mesére félve nem lehet,
mint a Hold az éjszakát, ma úgy szeress,
mondj imát, becézz, te régi jó barát.
Úgy vigyázz reám, ne vágyjak innen el,
s mint a gyermek anyja keble rejtekén –
higgyem el, velem te mindig itt leszel,
s két karodba fonsz a hála reggelén.
Csókjaimra vágyva most is így teszel,
szép jövőt remélve újra; te, meg én.