terhed dombra vonszolod,
ostor szaggatta élő tested,
nyomodban
szimatot fogva
rühös kutyák fejüket leszegve laffognak,
szemükben izzik a veszettség,
élő húst,
vagy oszló hullát
akarnak üres gyomrukba,
morogva marják egymást,
tépnének belőled,

add kenyered,
s adj egy korty bort,
foszló rongyaid borítsd e fekélyes világra,
nyújtsd áldásra kezed,
szánj meg,
hisz itt vagyok
a legveszettebb ebként
a sor végén kullogok,

s ha elérlek,
beléd marok

Fagyöngyön siklik a hajnali napfény,   
  fénye szitál a lombok között,
 - fa törzsét öleli szöszke aranyprém -
 s gyémántot hint a zöld fű fölött.
 
Fának tövében egy kis katicára,
harmatcsepp hullik - jaj de nehéz -
de napmelegétől felszáll a pára,
s hálás szemekkel ég fele néz.
 
Egy zöld tücsök ugrik - ébred az élet -
- otthont adóan termő a föld -
fáradt, hisz éjszaka folyton zenélnek,
s fél napot mindig alvással tölt.
 
Citromszín a pitypang, álmos a reggel,
jó illatú, friss, zsenge a rét,
madár szép dalára fáradtan kel fel,
éjjel vadászó, erdei nép.
 
Fagyöngyön siklik a hajnali napfény,
fiókát rejt fészek belseje,
dajkálni vágyva - mint éjjelt a holdfény-
ág közé kúszik langy melege.