Égő lámpaként lóg csillagfüzéren,

ráborul végtelen égboltkalap.

Itt-ott lóg rajta egy-két bolygó-érem

csorbult foga horizontba harap.

 

Napraforgók gyülekeznek a téren,

fejük felett felhő-borotvahab.

Ők egyre csak táncolnak pengeélen,

az éles fény közéjük szalad.

 

Röppen a perc, mint megriadt fácán,

esélyként kínálva magát most tálcán,

(tán így indulhatott el az IDŐ)

 

ám nincs ravaszon a mágus ujja.

Az utcán tróger szél az orrát fújja,

s kukák szájából a szemét kinő.

 

A múltat befedik vak rétegek,

egymásra kövülnek bűnök, korok.

Hazug penésszel bevont életek

nemesülnek mint eldugott borok.

 

Az idő folyójából egy szálfa

gyűrűiben érzi még a vihart,

opálja mosoly az elmúlásra,

a nagy törzs illúziója kitart.

 

Kristállyokká sírják a könnyüket

az égről lopott remény-csillagok,

de a végtelen galaxis süket,

sötét, ha kihúnynak a villanyok.

 

Hiába hitted, hogy megismered,

apró porszemben is sok a titok,

szorongásodban ott az istened,

szikláidon függve most az inog

 

A mosolyban ott az eredet,

és persze maga a lélek,

de szülőanyja a szeretet,

mely nélkül megfakul az élet.

Lehetne fülek közt a véglet,

ahol a griblinek bája van,

a fintort látod, de érzed,

ott nincs mosoly, hol fáj a VAN.

 

Figyelni kell a nyílt szemeket,

ha nincs bennük  rémület,vétek,

szinte árasztják a meleget,

mint boldogságot az ének.

Amikor már nyomasztják tétek

az elmét, s a remény tárgytalan,

befészkeli magát a FÉLEK,

ott nincs mosoly, hol fáj a VAN.

 

Ahol kényszer játszik szerepet,

ott grimasszá torzítják évek.

Nem látni arcon  hegeket,

vidámmá kente mékap réteg.

A máz lassan ölő méreg.

Üres fészek a test,társtalan,

csak száraz tojáshéj a lényeg,

ott nincs mosoly, hol fáj a VAN.

 

Hercegem!

A mosolyt meg nem veheted,

röhöghetsz is, de az bájtalan.

Kereshetik sokan kegyedet,

a hamis mosolynak ára van.

 

 

Hullong a hó. A fákon téli a csend.

Régen esett és ideje volna már,

de látszik, játszik valami furcsa trend,

hiszen a kertben zöld még a hagymaszár.

 

Vitázik az idekint és odabent,

tétova hallgatás győzködi magát.

Házak fölött kémények füstrojtja leng,

a tető még pirosra gombolt kabát.

 

Nyiló ablak az esti holdat várja,

de felhősre fordul az égbolt zárja,

magányos marad járdán a koppanás,

 

Aztán egy magára találó percben,

mint mikor kandallóban láng ,ha percen,

ölelkező lággal pirul a lobbanás.

          „Senki nem tud bizonyost,

            hisz mindent elfed a látszat”

                   ( Xenophanesz)

 

Nem tudom, a mindenarcú Istennek

milyen lehet a nekünk szánt mosolya,

sem azt, mi az oka oly sok mindennek,

hogy amott palota jut, itt pocsolya.

 

A teremtésben valami nincs rendben,

amit nem tett helyre az egyszervolt csoda,

hisz az ezredéves várakozó csendben

megváltónak szalmából sincs nyoszolya.

 

Van, aki úgy hiszi, hogy földi mása,

de minden ígért szépnek van romlása,

ha nem több, mint egy csalafinta látszat.

 

Az egyik mítoszt teremt, a másik lázít.

A többség hallgat : tudja, hogyha fázik,

este meghitt poklába visszamászhat

 

(Apám emlékére)

 

Valahogy még nem láttalak Párizs.

Nem hívtál titkaidra Szajnapart.

Elúszó álmokban benne volt az ár is,

s félt körömnyom, mit szajha mart.

 

Szegény volt kis falum de tiszta oázis.

Éltem s valahogy nem lettem szakadt,

csupán apám szavához lojális,

mert ő önmagához mindig hű maradt.

 

Tudta, milyen mély az élet mocska.

Nem nyelt el se bűn, se bűzös kocsma,

bár így sem jutottam át a tű fokán.

 

Itt ok  halmozódott mindig okra,

s tékozló lelkemet visszafogta,

ezért maradtam hívőként pogány.

"A végtelennek fele is végtelen" (eleai Zénón)

 

Már nem tél, de tavasz sem a délelőtt.

Kék égfedél alatt felhőraj buzog.

A piszkos tócsa, mi hó volt még előbb,

tisztaság paradoxonjaként lucsok.

 

Múlásban felezgetem a létezőt,

egyszer a semmiig tán el is jutok.

Idegen magam, nem látom, nézem őt,

tőlem megyek, ámde mégsem mozdulok.

 

- A fának hajított kő sem ér célba,

Achilleusz és teknőse szép példa!

- súgja múlhatatlan bájjal mesterem.

 

- Tudd, hogy művészet a dialektika,

nem gőzagyú bikák harca a vita,

bölcs érvelés, s ha vesztek sem restellem.

A fogalmak itt maguktól élnek.

Hizlalják vélt-valós relációk.

hol nekifeszülnek földnek, égnek,

mint keresztutakon a stációk.

Néha gyávák.Felhasználnak féknek,

nehogy elhiggyél  róluk bármi jót,

máskor álruhába bújnak végleg.

Nem él benned mindezt megrágni hód.

Te is úgy maradsz ,ahogy változol.

Sóbálványod visszatekint az útra,

mintha mégis valami eszedbe jutna,

de a fejét sem tudja már rázni.

Nos ennyi! Semmi trükk, semmi mázli,

csupán kettőslátás. Itt legenda,

amott szálkából dagadt gerenda.

 

Néha harang szól, máskor ócska vekker.

Napra múlik nap. Minden csak úgy marad:

a magány meddőjén ostrea darab,

héjában ott búg még az ősi tenger.

 

Apró sóhajok közt bujkál az ember,

előle már az álma is elszalad.

Ami vele maradt, pár féltett kacat,

némelyiket megtalálják majd egyszer.

 

Angyalkönnyek. Hulló meteorzápor.

Boldog idők! Hőst szeretne a jámbor,

és szférák felé hajolva szent zenét.

 

Lebegni valami édeni hitben,

hol Éden kövült fái gyűrűikben

őrzik Isten lángpallos-ítéletét.

 

 

Az égi pályaudvart betemették

a forgalomból kivont galaxisok.

Itt-ott tekergett bennük némi festék,

fogyó fényként nyelték hatalmas sírok.

 

Egyszemélyes pullmanfülkék az esték,

képernyőn szűrődik egy-egy halk szitok:

-Dezsavű ,de csak a jegyet keresték,

a kalauznak már semmi nem titok.

 

Emlékek futnak, a film is megszakad.

Kopogás, majd egy hang szól, hogy -Nem szabad!

Az idő a semmi jegyén hagy lyukat.

 

Nincs már Orion, hol Nagy Kutya ugat,

sem állítható kar, meleg vagy hideg,

Teremtőt játszik egy tétova ideg.

Anaximandrosz: "A végtelen az, amiből a létező kiválík"

 

A múltból Hellász távoli pont csupán,

Valahol bölcs él soványan, gyatrán,

csillagokat fogdos, s lelkének zugán

zizzen a kétely, mint légy a gyantán.

 

Az agora népe valahogy puhány,

Heraklész hamisan penget lantján.

Kiürült kupák bámulnak csak bután,

mire a Nap fáradtan alant jár.

 

Nézz fel s lásd! Létezik számtalan világ,

hol szabadság van, szerelem és virág,

esély arra, hogy kiválik a jó.

 

Annyi mindent temettek el a romok,

de aki ott ül, az figyel és konok,

tudja, merre jár Kharon s a hajó!

 

 

Az alkonyba úsznak el a dombok,

lámpásként gyúlnak lassan a csillagok.

Tárgyához térdel az árnyék s boldog,

magába szívja mint csók az illatot.

 

Eloldja gondját a ráncolt homlok,

hol bánat volt, már könnycsepp sem csillan ott.

Megtalálják helyüket a gombok,

mint szunyókáló csönd az üres padot.

 

Múlik, mi mulandó: nem nagy veszteség.

Talán álmot hoz a boldog messzeség,

a redőny résén holdfény kotorász.

 

Súgja a ma, hogy a holnap is kemény,

hát keresi kis vánkosát a remény,

mint istenét a megszokott fohász!