hzsike blogja

A tűz körül

H.Gábor Erzsébet
A tűz körül
 
Rendet tenni csak úgy lehet,
ha bennünk is rend van, emberek!
Ahol káosz van, zűrzavar -
akár a szétfútta rőt avar,
szanaszét száll a gondolat,
elszalad mint a gyorsvonat.
 
Józanság kell és tiszta ész,
és ha az ember oly merész,
hogy szólni mer, és szólni tud,
s a szava szent, és nem hazug,
álljon ki bátran, hős legyen -
a tűz körül mindig hő terem!

Apámnak

H.Gábor Erzsébet
Apámnak
 
Anyám, azóta szótlanabb;
szemébe mindig könny szökik,
s barázdált arcán gyöngyözik -
drága az idő, elszalad!
 
Inged a vállfán. Úgy maradt,
ahogy azt hagytad, lógva, ott -
őrzi a régi, jó szagot,
téged idéz a pillanat.
 
Rólad mesél az esti szél.
Anyám szemében ködlepel -
ő már senkivel nem perel,
sírva fekszik, és sírva kél.
 
Hiányzol nagyon, jó apám,

Minek a dal?

H.Gábor Erzsébet
Minek a dal
 
Mivé lett, mondd, a szép remény,
mi oly sokáig éltetett,
minek a szárny, a költemény,
ha nem szeli a kék eget?
 
Minek a dal, ha fals a hang,
ki hallja meg, ha halk a szó?
Zúgjon, akár a rézharang -
betegnek kell az altató!
 
Hangom sincs már, csak suttogok,
remete lelkem sebhelyes -
koldulni többé nem fogok,
fájdalmam tőre tűhegyes.
 

Nyársirató

H.Gábor Erzsébet
Nyársirató
 
Hol vagy drága nyár, te mézes illatú,
hó takarja már a fáradt réteket,
jó baráttá lett a tarka képzelet,
sátrat vert a bágyadt, szürke mélabú.
 
Messze száll az álmom, fényre vágyna már,
nem jó ez a sápadt, fázós, téli éj -
százszor inkább halj meg, minthogy félig élj!
Körtefán vacog egy árva kismadár,
 
mint, ahogy a szívem, éppen úgy remeg,
fél a vak magánytól, jégbe fagyva vár,

Tizenhat élet

H.Gábor Erzsébet
Tizenhat élet
(Mementó, a buszbaleset áldozataiért)
 
Lángolt a téli éjszaka…
Érzik az égett hús szaga,
elhalt a jaj, az Istenem -
ríva remél a nincstelen.
 
Reméli; hátha, még, talán -
kimászott tán a busz falán!
Tizenhat élet ott maradt,
lelkükben égi fény fakadt.
 
Nem jönnek többé már haza -
ó mennyi, árva, bús, anya!
Ilyenkor Isten merre vagy?

Csillageső

H.Gábor Erzsébet
Csillageső
 
Valóra vált már minden álmom,
emlékek karja lágyan átfon,
a falon sárga, régi képek,
időnként mélán visszanézek.
 
Életre kelnek arcok, tárgyak,
s újra megélni visszavárnak;
bánatot, lázat, boldog órát,
utam nem állja ódon korlát.
 
Gyermekként csendben éldegéltem,
hallgattam inkább, nem beszéltem,
szegények voltunk, most is látom

Betlehemi ének

Ezzel a versemmel kívánok Áldott, Békés, Szeretetteljes Karácsonyt, minden drága Szerkesztőtársamnak és olvasómnak. Szeretettel:Zsike :)
 
H.Gábor Erzsébet
Betlehemi ének
 
Ragyog az ég. Ma ezüst a Hold,
csendes az este, olyan csodás,
ünnepi díszben csillog a ’bolt,
áldott e néma várakozás.
 
Szenved az asszony, vajúdva tűr,
szelíden nézik meleg szemek,
enyhítni kínját szalmára dűl,

Hóba fúlt remény

H.Gábor Erzsébet
Hóba fúlt remény
 
Hóba fúlt remény, te tarka délibáb,
mit hiszel te, mondd, hogy újra szép leszel?
Halld, a szél a fák közt gyászdalt énekel,
kerted holt világa szürke jégvirág.
 
Elfogyott a hit, s a vastag télmezőt
fenn az Úr csak nézi, megsegít talán 
- ablak sincs a hűvös börtönök falán -,
szíve szánja tán, a fényre éhezőt.
 
Hóba fúlt remény, te néma tetszhalott,

Az én templomom

H.Gábor Erzsébet
Az én Templomom
 
Mitől van, mondd, hogy az ujjhegyem így zsibog,
ha tollam ráfeszül, tudva, hogy  írni fog?
Gondolat árjában, teremtő vágy dagad, 
felszántott sorokban hömpölygő áradat.
 
Alkotás lázában lüktet a halánték,
áldás vagy Költészet, kegyelet, ajándék;
templomom, oltárom, gyönyörű áhítat,
fenséges zsoltárod varázsa átitat.
 
Vajúdó szavaim versekké érjetek,

Mesél a táj

 
H.Gábor Erzsébet
Mesél a táj
 
Mesél a táj! A hegytetőn a sziklaszirt
magasba nyúlik, égig ér! A városunk
a völgybe bújt. A hangafűre zöld zafírt 
lehelt a nyár. Igaz világot álmodunk.
 
A csúcson áll a nagy madár, a szép regénk,
a múlt. A szárnya oltalom, vigyáz reánk.
Remek helyet talált az ősi nép, s belénk

A Hold szerelme

H.Gábor Erzsébet
A Hold szerelme
 
Derült az ég. A Hold nagyon sovány.
Körötte rezge fényben állnak ott
csodálva őt, a méla csillagok.
A Föld felé figyel ma tétován.
 
A vágy erős, s a szív, ha rátalál,
magába zárja azt, ki sorsa lett -
kevés ki tudja, érti, hogy van ez;
az ész megáll - akár a tetszhalál!
 
A Hold szemén a bú tanyáz, s a könny;
szerelme néki rég a Napleány,

Most jó

H.Gábor Erzsébet
Most jó
 
Mit ér a csendes béke ott, hol nem dalol madár?
A száraz ágra nem repül szeretni, gerlepár.
Mit ér a tiszta, józan ész, ha rég lejárt a nyár,
s a balga szíved mégis mindig új tavaszra vár.
 
Szegény idő, ha nagyra nő, csak nyögve vánszorog,
a sorsvirágra Isten könnye mélán rácsorog,
a hervadt szirmok síri csöndben mélyen alszanak.
A ráncaidnak minden reggel tükröt tart a nap;
 

Múzsacsók

H.Gábor Erzsébet
Múzsacsók
 
Homlokodra szántam, de elkapott a vágy,
duzzadt, nedves szádnak a széle reszketett,
érezni akartam, hogy húsa milyen lágy,
s a perc, mely csak miénk volt, hinni engedett.
 
Égő csókot adtam, és lobogott a szád -
mint a nyári fákon a fényben érő meggy,
foltokat pecsételt az ajkam rúzsa rád,
a nyakadon is izzott, lángolt rajta egy.
 
S a csóktól részegülten versbe fontalak,

Múzsámhoz

H.Gábor Erzsébet
Múzsámhoz
 
A némaságba halljak most bele,
vagy úgy üvöltsek, mint a farkasok -
mit ér a fejsze melynek nincs nyele?
Szép szavak nélkül én is az vagyok; 
 
eldobott szerszám - nem sok haszna van!
Törtszárnyú sas, csak szánalmas madár,
szárazfa ága, szellem, arctalan,
támaszát vesztett, omló sziklavár.
 
Mit mondjak még, hogy érezd azt mit én?
Kiszáradt tó, mely vízért eskedel,

Alkonyul

 
H.Gábor Erzsébet
Alkonyul
 
Ne csukd be még az ablakod,
ragyog a Nap, a csókja tűz,
bíborban ring a parti fűz;
a méla csendet hallgatod,
pihenni vár a pamlagod.
 
Hagyd, hogy a langya járjon át,
s amíg az érzés így becéz,
lantot penget a szívzenész,
s borzolva bőröd bársonyát

Anyám kenyere

H.Gábor Erzsébet
Anyám kenyere
 
Ébred a hajnal, lángol a Nap,
tűzszeme éget, lobban a nyár,
vérparazsában, izzik a táj,
hallgat a szél a lombok alatt.
 
Száraz a rét, s a búzamező,
kókad a termés - lesz-e kenyér,
markol-e szárat majd a tenyér?
Árad a bánat, bús temető.
 
Retteg a gazda, vár a malom -
őrli-e majd a dús magokat,
ont-e a zsákba lisztaranyat,

Csak állok a parton

 
H.Gábor Erzsébet
Csak állok a parton
 
Csak állok a parton és nézem a tájat,
a szél simogatva, játszva becéz,
a hársfavirágnak az illata árad,
az égi mezőkön nyáj legelész. 
 
A felhők az égen ma bárányalakban
lejtik a táncot a pásztor előtt,
a vattaruhájuk, mint tollpuha paplan -
mennyei ünnep e szép délelőtt!
 
A völgyben, s a réten is annyi virág van;

Alkonyi fényben

H.Gábor Erzsébet
Alkonyi fényben
 
Alkonyi fényben mély a csend,
Holdanya álma néma fent,
én is a Holddal álmodom,
magam a csöndnek átadom.
 
Nézem a fáradt arcodat -
döcög a szürke sorsvonat,
megkopott rég az óralánc,
homlokod boltján mély a ránc.
 
Istenem, meddig tart az út?
Kiszáradt régen már a kút -
könnyei hullnak, sír az ég,
szomjazó lelkünk inna még.
 

Jöhetne már!

H.Gábor Erzsébet
Jöhetne már!
 
Kihalt a táj, a szél megült,
a Nap csak ontja vad hevét -
a földre szórja mindenét,
a lég meleg, ma felhevült.
 
Madár se jár. A fák alatt
a szürke gomba úgy remél -
esik talán! A sok levél
fakóra válva rátapad.
 
A tábla satnya, nincs kalász -
a szára nem terem szemet!
parázs a földje, szétreped,
a lét az életért csatáz.
 

Oldalak