hubart blogja

Jöjj, szent Szabadság!

nemzeti ünnepünkre
 
Nem engedünk mi már a negyvennyolcból!
- rebellisvérrel írt kemény szavak.
A harc bukottja lábra áll a porból,
s kaparni kezd a kard után a vak.
S ha még harapna tán a sorshiéna,
mankóra, botra kap ma mind a béna.
Ó, szent Szabadság, népek áldanak!
 
Nem engedünk mi már az ötvenhatból,
omoljanak sötét börtönfalak!
Elég a kínból és a szégyenpadból,
mártírt csinált a jó futószalag.

GENEZIS

Genezis
szonettkoszorú
 
1.
Dolgozz a mán, de néha mondj imát!
Kezdetben volt a puszta Semmiség,
se kurzusok, se ájtatos misék
keresve sem találnak ott hibát.
 
A Semmit elkobozni nem lehet,
hatalmi harc se dúl vagyon körül,
nem él olyan, ki más baján örül,
a pénz nem úr a nézetek felett.
 
Ott még a pártokat sem ismerik,
ha szól a szád, fejed be nem verik,
a sült galamb a szádba nem repül,
 

Egy őszi hangulat

Habár a napmosoly vigyázna látszatot,
egy őszi hangulat ma végleg áthatott,
a pillanat kegyelme, csábja fogva tart.
 
A lábaink elé lazán terít avart,
akár egy ékes régi dzsámiszőnyeget,
s deres fejünk fölé kéklángú bő eget.
 
Kering a pókfonál, a selyme lenge sál,
s mint páragőz, az esti béke csendje száll.
A völgy ölén ködök homálya hempereg.
 
Lidérc csapong, szemébe nézni nem merek.
Pironkodó opál a messzi láthatár,

Együtt az úton

Ha biztatón szemembe nézel, 
vagy ajkad esti hamva mézel, 
tudom, tiéd vagyok.
 
Bilincsbe vert örökre vágyad,
a csend szerelme vet ma ágyat
- a szó sután gagyog.
 
Egy életünk van, egy halálunk, 
a számadásig eltalálunk,
bár útjaink nagyok. 
 
A sors elől zihálva, szökve 
sosem kapaszkodunk a rögbe,
letérni sincs okunk.
 
Pokol tüzére fagy ropogtat?
Amíg e tánc repülni oktat,

Halhűség

Halszememben pára csillan,
veled leszek holtomiglan,
holtodiglan tiéd leszek
- esküdözött a vén keszeg.
De kedves, ha előbb halnál, 
kikötök egy sellőhalnál -
nincsen annál előkelőbb!
Ha viszont én halnék előbb,
potyka arcod fedje fátyol,
míg engem a horgász pátyol.
De halvéred bárhogy nógat, 
kerüld ki az udvarlókat, 
más bókjait fogadd gyéren,
szép halerény a szemérem!
 

Hajrá, fiúk!

Szeretjük ám a szép magyar focit,
azért jövünk mi lázba, drukkerek.
Igyunk a győzelemre! Hát, Proszit!
A testi-lelki béke úgy kerek!
 
A bőrgolyó ma lábról lábra száll,
a lelkes szurkolóhad így mulat;
ha jók vagyunk, s a bíró elkaszál,
sosem vezet sikerre indulat!
 
Magyar gyerek hitét nem adja fel,
tanulva dolgozik, javít hibát,
csodára kész, s ha önmagára lel,
Puskás utódait nem éri vád.
 

Óda zeng

Ha karjaimba űz a vágyad,
én a szívem is kitárom; 
a mélabúnak nem vet ágyat,
óda zeng a vén gitáron.
 
Tüzet találsz a ritmusában, 
táltosujjra jár a húrja,
szakadna bár a víg tusában,
álmainkat egybegyúrja. 
 
E szenvedély a percen áthat,
csillagokba száll a kedve,
a nyári, téli éjszakákat
így daloljuk át szeretve.

Se dal, se szó

Az égi kék ma szürke ködbe fúl,
s a rút közöny bilincse ejt rabul.
Tavasznak, nyárnak, egyszer vége lesz,
de máris könnyet ejt a vén eresz.
 
Nem nyílik itt virág, nincs már gyümölcs,
madár se száll, elköltözött a bölcs.
Se dal, se szó e tájon nem terem,
rossz béke szúja rág a hangszeren.
 
Koromsötét az éj, a holnapom
sivár jelét se látni. Holt lapon
a tinta elfogyott, a toll pihen,
s a kedvem elköszön: viszlát, szívem!

Baleset

Idilli pár, romantikára termett,
a nő a szívem csücske volt talán,
szimpátiát sugallt, netán szerelmet, 
kacéran állt a férfi oldalán. 
 
Gyakorta néztem őket én, a dőre, 
amíg a munkaláz gyötört, s elán,
de nem figyeltem, ó, a portörlőre
– avagy a sorsa verte tán a kőre? –
ezer darabba tört a porcelán.

Néma válasz

A teste, mint egy ógörög szobor, 
a kurta szoknya rajta tán merész,
ám kedves arca lázadón komor,
ha néha lopva két szemembe néz.
 
Eseng a csend, de mintha kérdené:
"Miért remél a vágyam parlagon?
A csípőm íve, és a térdemé, 
kecses bokám, miért is hagy vakon?
 
Nem értelek, hogy észre sem veszed 
a keblem duzzadó, szép halmait; 
éntőlem félsz? Vagy béna tán kezed,
miért vagy oly tartózkodó ma itt?"
 

A nagy kaland

Miért szeressem azt, ki nem szeret?
Üres szavakra, mázra nincs idő,
fölösleges körökre nincs keret.
Ma még csapong a szív, ha sebzi kő,
akár a szárnyatört madár,
kit vágya majd aranykalitba zár.
 
A szíved, ó, a jó aranykalit,
oltalmazóm, reményt az ad nekem,
homályt elűz, szeretve andalít, 
velem repes, ha zengem énekem.
Szerelmi szent csodát, ha peng a lant, 
nekem te légy a végső, nagy kaland!

Maródi trend

Vidám kalandra hív a szűz papír,
de béna lett a toll? - zokogva ír! 
A klasszikusra sírva mond nemet, 
a lázadása szívzenét temet!
 
Miért a rím, a ritmus is minek?
A sznobvilágot más igézi meg.
A kézjegyed sokan mohón lesik,
de próza az...!  Csináld, ha jólesik!
 
Lehetne líra is, ha már tömör!
Emészthetetlen íz, tömény csömör 
a posztmodern – divat, maródi trend.
 
Lapozz tovább, a Versre mondj igent!

Amíg szeretsz

Míg tavasz volt, jó pár kislány
gyűlt össze a bakancslistán.
Fény előttem, köd mögöttem:
némelyikkel összejöttem.
Elmaradtunk, nem volt harag,
vártak tüzes asszonynyarak.
 
Az idő, lám, őszbe fordul,
lassan a tél les ránk orvul.
Bárki feni fogát rám itt,
már csak a te csókod számít.
Vaksötétben, hóban, sárban
amíg szeretsz, forró nyár van! 
 

Shakespeare: LVII. szonett

Saját fordítás
 
Rabod vagyok, s a dolgom így mi más,
a percre várok én, hogy szólj nekem,
időm telik, s ugyan, ki lesz hibás,
hisz mindörökre elveszíthetem.
A végtelenbe nyúló perceket
nem titkolom, teérted élem át,
de búmat fel se róhatom neked,
az elbocsájtás terhét téve rád.
Féltékenyen kérdezni sem merem,
vajon miért? A sorsod merre vitt?
A sóhajon szorong a sejtelem:
szerelmed, ó, talán ma mást hevít.

Zúgnak a harangok

Özönlik a török Nándorfehérvárra,

olcsó lesz az élet erre nemsokára.

Verhetetlen sereg, szpáhik, janicsárok;

erősek a kapuk? mély a vizesárok?

 

Szerecsen rabszolgák már sírhelyet vájnak

hétezer magyarnak, Szilágyi Mihálynak.

Ott lenn a vár alatt rettenetes tábor,

itt fenn, a falakon mellvéd épül fából.

 

Végsőkig védeni a siker talányos,

A szíve dobszavára

A nap nyugodni tér a láthatáron,
az éj leszáll, a test pihenni vágyik,
de már alig maradt erőm az ágyig,
utam során igába tört a járom.
 
Kigyúlt a hold. „Tetemre” hív a párom,
a vére forr, ruhátlanul se fázik.
Aludni? Ó, hiába számol százig...
Romantikát szeretne bármi áron.
 
A gondom elvetem, s karomba zárom
szemén a csillagok tüzét epedve;
a menny felé repít arany batáron.
 
Ma szíve dobszavára szól gitárom,

Nyugtalan tüzek

Kerestem én a jót, amint lehet –
reméltem illatod s a csábos ihletet.
E száj virága múzsa rúzsa lesz,
de jaj nekem, ha szívem gúzsa ez.
 
Ma színt kapott a nappal és az est,
finom kezével így a gésa fest.
Cseresznyeágra száll az éjmadár,
puhán becézve réti széna vár.
 
A földi árnyak méla templomok,
csupán a szív, no és a szem lobog,
akár az őszi nyugtalan tüzek –
szerelmem, ó, törékeny, szép üveg!

Fapados iskola

A potyka Helga nyögve ült a padba.
Hasát alattomos nyomás gyötörte,
a bableves feküdte meg, s a körte,
azért lehet pocakja feldagadva!
 
De tűrt, ezernyi érve hullt a latba.
A túlerő a gátat elsöpörte,
s egy durranással véget ért a csörte,
avagy talán a pad repedt alatta.
 
Igen bizony, ha fészkelődni kezdett,
recseghetett a gyatra holmi lába,
oly ócska volt, ülőke fája nyeszlett.
 
Segéllyel érkezett, de már hiába,

Hulló szirom

Szerelmem mégse balga kín,
szirom fölött a baldachin!
Megáll a perc, de mennyit ér?
A vágy a sírig elkísér.
 
A hintaján a mennybe visz?
Az égi szféra nem remiz!
Avagy tüzes pokolba tán,
s lobogva égsz szigorlatán?
 
Ma még lapulva ing alatt
csodát remél a pillanat:
megfér a szív egy ujjbegyen,
imába fogd, hogy úgy legyen!
 
Az Isten intő ujja az:
örök teledre nincs tavasz!
De míg odáig elvezet,

Anyaföld

 
Édesanyám nem volt meddő,
mint akit a haza szán,
megszülettem ötvenkettő
barkabontó tavaszán.
 
Gyorsan eltelt gyerekkorom,
kinőttem a tekenőt,
a nagy ingbe végső soron
a kis ember belenőtt.
 
Pár jó dolgot megtanultam,
míg a rosszat feledtem,
hellyel-közel már a múltam
ítélkezik felettem.
 
E Kor, a nagy Számadáson
ha vállon nem vereget,
ne rója fel mulasztásom,
nem oldhattam kereket!

Oldalak