hubart blogja

Szirénem lantja tengerárba hullott,
utánamenni vészes buzgalom,
alantas vágyak hidrakedve dúl ott,
nekem csak fűzfasípon kél dalom.
 
De mégse fals faricska-sípom hangja,
s nyitott fülekre vágyna már e dal,
szelíd kolomp a mellkasom harangja –
a tengerár vad orgiára vall.
 
Pokol zajával szembeszáll az ének,
erőtlenül, de mégis boldogan,
ha hódolón a múzsa víg kegyének
az ajkamon ma újra dal fogan.

Ki mondta azt, hogy nem nehéz
a sors, az átkozott?
Lehetsz erős, lehetsz merész,
ha fáj, mit rád hozott.

De oly kegyetlen nem lehet
hogy el ne bírj vele,
tüzes nyarat, jeges telet
idézett vad szele?!

Ha hittel élsz, megúszhatod,
segít, hogy elviseld,
tizenkilencre húzz lapot:
az Isten ad hitelt!
 

Hát csak kiáltson, hogyha ég a háza,
ki számolatlan vet reám követ!
Hiába bánt, csak önmagát gyalázza;
s ki visszadobja, rossz szokást követ.
 
A nyílt sebemre - balga szó-ütöttre -
nem hozna írt a másra rádobott,
ha méz helyett ürömre vált a bögre;
s ha jég a szíve, hogy vet új lobot?
 
De megbocsátok, őt, csak őt szeretve,
s ha résre nyitja szíve ablakát,
szavam szelíd, kezét veszem kezembe,
s a szélbe száll a gond, ledől a gát.
 
De hull a perc, s ezerszer újra élem,
a sors ilyen, gyötörve játszik vélem.

Rímfaraghó kopott farmerben és agyonmosott pólóban téblábolt a a Vörösmarty-téren a könyvhét pavilonjai között. Vásárolni nem akart, mert annyi könyvvel vette már körül magát amióta a kenyeret pusztítja, hogy azt havi renszerességgel leporolni a tizenkét fős Hamupipőke KFT-nek is gondot okozott volna!  Szerényen élt,  kocsija sem volt, talán még egy rendes öltönye sem. Miinek? Könyve viszont annál több. Még a felesége is könyvvel fedte le – ó, Egek! – a kislábost a legyek ellen, amiben a tegnapról maradt bableves várakozott sorsára.

Súlytalan panaszdalokba vész a tollatok,
légballonra dőre szókkal író tolvajok!
Mert az Életet rabolja tompa értelem,
hogyha már örömre lusta, jóra képtelen.
 
Sír a dal, seregnyi vércse látomást köhög,
rácsra futva kókadoznak tarka dísztökök,
bús, gyökértelen szerepbe bújik mindahány,
nagy divatját éli rég a depresszív magány.
 
Dolgavégezetlen ültök, semmi érdemit
nem teremt a felmagasztalt sanda bér-elit.
Szívszakadva holnap úgyis kél a nap megint,
posztmodern sirámotokra Isten rálegyint.

Az Isten kertjébe miféle gond hozott?
Vad fejszék csapása csúnyán lelombozott.
 
Csaknem száz évgyűrűm látta e világot,
mikor a balga sors fűrésze kivágott.
 
Egyenes derekam került a vagonba,
korhadó tuskómon tanyát vert a gomba.
 
Rostjaim szú marja, hasítja fájdalom,
szélfútta jajomban madárrá szállt dalom.
 
Felröppen panaszra az Isten vállára:
zsiványok zsebében landolt a fám ára!

Hódeszka, drága sí, s a régi, kajla szán
vidám kalandra hív a dűne hajlatán.
 
A tél fehér varázsa révületbe ejt,
sziporka csillogás okoz szelíd delejt.
 
Ezüst ruhába bújt a fűz az árteren,
a tó, a Görberét ma cifra bálterem.
 
Egy ifjú pár között románcot vélek én -
keringve száll a kűr a sík tükörjegén.
 
De sajnos, öt felé (az óragong jelez),
bezár a táncterem, homályos este lesz.
 
Lidérc csupán a hold, de gondos égi kéz
a lenti tájra még új tollruhát pihéz.
 

Alkotni rég a téma vonzott,
hát szóra bírtam én a bronzot.
Ezernyi gondom sutba dobva,
magába zárt a munka odva.
 
Napom csodáltam, esti holdam,
míves medáliát csiszoltam.
A lépre görnyed így a medve,
ha mézre csalja éhe, kedve.
 
Maradt a múzsa, még ha nyíltan
utóbb is inkább verset írtam.
A Jó s a Szép szerelme vonz ma
a szívem öntve dalba, bronzba.

A hold az égre baktató kevély batár,
lidércleány mereng a pamlagán,
ruhája csipkehab, körötte illatár,
vajon, ki lenne? Múzsa? Sarlatán?
 
Az árva, földi igric ím reá tekint,
s ha nincs kezén nehéz bilincs, lakat,
a csók nyomán, mit ott a hölgy feléje hint,
vigasztalan kis őszi dal fakad:
 
"Fölösleges csodát bolond szeret,
minek, ha sárba hull a bronzveret?!
Ahol ködöt szitál a láthatár,
a szürkeségbe vész a szép batár."