A papír rémálma
Beküldte hubart - 2012, november 8 - 15:10
Hallgatva, sírva, vagy nevetve,
a vén papír már el van vetve.
Őrizné még az örök lélek,
Hallgatva, sírva, vagy nevetve,
a vén papír már el van vetve.
Őrizné még az örök lélek,
Mert kőkemény ember voltam,
megköveztek, elpatkoltam.
Előre mentem követnek,
csendben mások is követnek.
Akikért senki nem gyújt gyertyát,
süppedt hantjukat koszorúzva
befonta tövis, száraz dudva,
Őszi temetőben égő gyertyaszál!
Sötét az éjszaka, fekete a föld,
Ez a vers nem jött volna létre, ha Toma nem provokál!:)))
A férfi kardra, tollra kap,
csatába száll, vagy verset ír,
amíg lazsál a vaskalap,
előkerül az ív papír.
Szabódna; álmosan zizeg,
hogy őt zavarni mily dolog?
De rajta már betűzsineg -
szakaszra vágva gyöngysorok.
A harc kemény, a téma nyers,
de dalra kelnek holt szavak,
ha él a kép, zenél a vers,
beléd ma lelket oltanak.
A világ vörösre dörzsölte szemét,
megsiratta már a kivénhedt Napot,
ki búsan a rét füvébe harapott
A világ lassan elborul,
s a dolgos napból este lesz,
a holdnak kolduspénze hull,
ködkönnyet cseppent az eresz.
Íme, hát itt vagyok: mezítelen, pőre,
nem vágyom már cifra ruhára, cipőre.
- Állatkertbe viszlek - így szólt jóanyám -
lószekérrel mentünk által egy tanyán.
- Nézd csak, az a gólya. Most itt kelepel,
de majd Afrikában tölt egy telet el.
Aztán átellenbe nyújtotta kezét,
hol egy tehéncsorda hevert szerteszét.
Nem törődve, hogy az eső csepereg,
lúdcsapatot hajtott odébb egy gyerek.
Láttunk még pár varjút, szarkát, verebet;
a felnőtt társaság rajtam nevetett.
Nem felejtem drága anyám szavait,
de olcsón megúszta azt a szafarit!
2012. okt. 22.
(válasz Kovács Daniela a szalacsi hídhoz fűzött megjegyzésére)
"Istenem, de rég volt!" - Régen ám, Dana!
Mintha a vén idő filmet játszana:
egy szál klott gatyában az Ér parti gát
füves meredélyén őriztem libát.
Kihasználva a víz szikes, holt terét
gyermekkorom boldog álma volt e rét.
Esténkét jóanyám gyakran keresett,
aggódva, de bajom, soha nem esett.
Csak az élőknek
Hánykolódom, elkerül az álom,
az éj szurka fortyogó pokol;
nyugalmamat már rég nem találom,
Tántorog a magyar,
pedig nem is részeg;
menni, futni akar -
hol várja hű fészek?
Még maga sem tudja,
Ájult csendünkbe révedt ajakkal
hallgassuk együtt a perc mit mesél;
fülünkbe már nem harsog a vad dal,
Cserépkorsó az emberi élet,
törékeny, hát rája jól vigyázz!
Rút hétfejű sárkányunknak
éhes mind a hét feje;
szájunk néma, világunk vak,
Őrizve aranyát még a gazdag nyárnak,
ezüst ökörnyálat fésül már a szél.
Kihunyt a fény. Szobámba zárva
megült a csend, a mának bére.
Csupán a szív, a lélek árva,
Mottó:
„Hová rohansz így Te ősz, Te szűz arany,