Baranyi Imre blogja

A Hónap Verse - 2021. November

Ebben a hónapban engem B. Mihály Csilla Várakozás című verse vett le a lábamról egyediségével, dallamával, különleges varázsával.


B. MIHÁLY CSILLA: VÁRAKOZÁS

Korán terít az est a kerti fákra

hatalmas égi lepkeszárnyakat,
a Mérhetetlen csöndjeit kitárva
kering, amíg a fényre ráakad.

Egy lámpa gyúl, a föld alá sietnek 
a zebrapókok és egy gyászbogár,
kutyánk vonítva dől a nagy hidegnek,
s fülét hegyezve hosszan álldogál.

S az ember is, nagy álmok köntösébe
beburkolózva néz az égre fel,
megenyhítette pár göröngyös éve,
de hangja bátor, egyre énekel.

Minthogyha titkon minden várakozna
és úgy figyelne végtől-végekig,
akár a szív a nesztelen zajokra,
a láthatatlan Tél ha érkezik.

Részeg a hóban

Mint aki részegen alszik a hóban,
arcra borulva a mámor után,
álma belengi a furcsa, valótlan,
jéghideg ágyon ez éji tusát.
 
Úgy feszülök meg a barna kereszten,
testemen át szögeket ver a lét,
hajnalodik, csupa semmis a minden,
számon a vér bugyog el szanaszét.
 
Még agyamon jeleket visz a múlás,
vissza nem ér üzenet soha már,
jégbe fagyottan az illata is más,
bomlik a lélek, a színe kopár.
 

Ma is

Eszembe jut ma is, ha gondolok rád,
amint a földre hullt a csipkeszoknyád,
ölelve lázas-édes éjszakánkon
az arcodon maradt az arcvonásom.
 
Ma is remegtetőn fog át az emlék,
akárha lenne vágtató öröklét,
ahogy velünk futott az éj gyönyörbe,
ezernyi csillag őrködött fölötte.
 
A vágyam itt belül ma is dörömböl,
kilépni nem tudok varázskörödből,
ha intenél, zsarátnokán az emlék,
ma lángra kapna és veled lobognék.
 

Őrangyalomhoz

Ma még kezem fogod, ma még velem szállsz,
az égen is vigyázol engemet,
lehűtsz, ha fűt a perzselő, beteg láz,
s emelsz, ha néha sorsom eltemet.
 
Ölelsz, mikor nagyon magányosan látsz,
letörlöd arcomat, ha könnyezem,
s ha kész vagyok tovább repülni, nem vársz,
reám ragyogsz, s elengeded kezem.
 
De ott lebegsz utána mindenemben,
kijózanítsz, ha részegeskedem,
figyelsz, terelsz megóvva, rendületlen,
olyankor újra megfogod kezem.
 

Egy tölgyhöz

Tövén avarteríték,
az ága meztelen,
ruhátlanul nekem szép,
e tölgy maradt velem
a téli éjszakákra,
amint rövid napok
között a szélben állva
remeg, de nem vacog.
 
E tölgy a mozdulatlan
feloldozás, a vágy,
az égre nyúlva, lágyan
a Holdcirógatás,
segít nekem maradni
a tél cudar fokán,
az ága közt maréknyi
reményt lehintve rám.
 
De majd, mikor tavasszal
kizöldül, ága int,

Ez év novemberén

Amott a tél a hegytetőn
leselkedik fehéren,
de még az ősz ma vakmerőn
Napot derít az égen,
a vállamon kicsit pihen,
utána dombokon száll,
terít a tájra hirtelen
ködöt, s szomorkodik már.
 
De tegnap épp esőt sodort
a fellegekben erre,
novemberén csak ő honol,
nem indul el semerre,
nyakamba ülve, nyirkosan
kereng-borong felettem,
a színeit varázsosan
keverve rendületlen.
 

Morzsanyomok

Zúgnak a szélben a meztelen ágak,
nincs menedék, sebesen fut az őz,
fent feketén kavarognak a varjak,
hallik, amint velük illan az ősz.
 
Már a napok szaporán rövidülnek,
hegy lehel arra hideg levegőt,
jelzi a lépteit onnan a télnek,
fagyba citálva a boldog időt.
 
Múlik az ősz, belesajdul a szívem,
hol van a fény, hova bújik a Nap,
morzsanyomát csipegetve szelíden
felszedik ím, fecsegő madarak.
 

Nevedre...

Nevedre újra dobbanok,
hiába volt az átok,
vihar, mi szerte szaggatott,
megölt, meg is gyalázott,
de pitvaromban ott maradt
szilánkod egy darabja,
amely megannyi év alatt
sosem hagyott magamra.
 
Nevedre újra szédülök,
a torkom elszorítja,
hiába vittek ördögök
a mélybe, rút pokolba,
hiába törte lelkemet
kezük tucatnyi részre,
nevedre bongva megremeg
s ma összeáll egészbe.
 

Tiltott szerelem

Hiába volt megannyi szó,
sután a mozdulatban
tanultam én, ölelni jó,
csodás, feloldhatatlan,
hiába mondta annyi hang;
vigyázz, nagyon megéget,
vakon tovább ölelt agyam
karom szorítva téged.
 
Hiába óvtak engem ők,
tudom, csupán irigység
beszélt belőlük; ezt a nőt
ölelni semmi kétség,
paráznaság, a bűn maga,
az ördög és a pokla,
ne menj feléje már soha,
hamar te lész a foglya.
 

Az ébredéssel

Sok év után ma végre jól aludtam,
az álmaimban úgy öleltem át,
miként akartam én a vágyaimban
ölelni őt, akár folyót a nád.
 
Ma végre könnyeden borult az álom
lehunyt szememre, mint az áradat,
velem szaladt e tünde délibábon,
mi több, egész ma hajnalig maradt.
 
A vágy vadul körötte úgy fonódott,
akárha láva törne épp ki most,
szerelmem éppen éji nászba torkollt,
de lám, ütött a vekkeróra, kopp.
 

Nyár fátyla

Még idelátszik a nyárnak a fátyla,
tűnik a hegy peremén kecsesen,
ám közeledve az ősz szuszogása
hallik a kertek alatt jegesen.
 
Fagy recsegése fogódzik az éjbe,
hajnali ködlepel omlik alant,
búsul a rímfaragónak a verse,
könnybe bicsaklik alatta a lant.
 
Szélsusogásban a fák kopaszodnak,
erdei útra telepszik a csend,
kémleli, várja, mit is hoz a holnap,
még a fülében a nyár dala cseng.
 

Megbékülés

Leült az ősz, a kerti kispadon vár,
mellé telepszek én ma szótlanul,
merengve, kérdve, merre tűnt a víg nyár,
a gesztenyét, mi rőt avarra hull.
 
Mi lassan elfogadjuk íme egymást,
kicsit talán a sors közelre hoz,
kacérkodunk a létezés porondján,
de már a ráncainkon ősz motoz.
 
Kapaszkodunk a lét fehér hajába,
kapaszkodik belénk ezernyi múlt,
de majd a tél behinti nemsokára
a sorsaink, hiába, nincs kiút.
 

Napra éj

Messzi korok peremén fut a lélek,
régi mesék köde vonja be már
gondolatom, tovaszálltak az évek,
vénül az óra, lihegve, de jár.
 
Ónos eső kopogása a járdán
elveri, mossa a lépte nyomát,
nincs ki a múltra ma visszamereng, tán
senki se látta, miként ölel át?
 
Loptuk a csókot az éjben, a reggel
oly hamar érte a vágyat, amint
visszalopózva a házamig ért el,
s kelt fel a Nap, keleten ma megint.
 

Csendes a tó...

Csendes a tó, láncaikon
csónakokat ringat a szél,
messzire száll gondolatom,
régi nyarak kertjeinél.
 
Nincs kegyelem, indul a nyár,
mennie kell, itt van az ősz,
lépte ropog rőt avarán,
pár napon át még elidőz.
 
Majd tovaszáll, lángsugarát
rejti a Hold háta mögé,
őszi ködök fátylain át
halkul a fény, ördögöké.
 
Nyárszerelem porlik a lét
malmainak görbe kövén,
csendes a tó, fancsali szél

Odalett

Belebotlik az ősz ma a nyárba,
odalesznek a boldog idők,
kalapom peremét citerázza,
viszi messzi a jó szeretőt.
 
Kiteríti magányom a fűre,
köpenyem csak a csillagos ég,
kinevette tücsök hegedülve,
hogy a szólama lelkemig ért.
 
Ez a nyár tovatűnt, vele boldog
öleléseket oldoz a szél,
idehallik, amint üti bádog
ereszek remegő lemezét.
 
Zuhog, ömlik a bánat az égből,
keserű, szomorú ez a nap,

Gólyamese

Ütött az óra, nagymadár,
ma minden gólya délre száll,
emelkedik magasra,
te meg csak ülsz a fészkeden,
kitátod csőröd félszegen,
a tolladon matatva.
 
Siess, te gólya, el ne késs,
az őszi szél, akár a kés,
beléd hasít, ha vársz még,
addig repülj, amíg lehet,
amíg a köd be nem temet,
amíg az ég szelíd-kék.
 
Ugyan, miféle jelre vársz,
ha itt maradsz, halálra válsz,
nem jutsz el Afrikába,

Reinkarnáció

A nyughatatlan ég alatt
a lét csak egy időfalat,
kering a Nap körül csupán,
akár bogár a fény után,
kitágul aztán összemegy,
ajándék volt az égi kegy,
hogy létezett a pillanat,
amíg az élte elszaladt.
 
Belőle lelke messze fut,
amint cikázva űrbe jut,
s a csillagok között repül,
parányi fénye szétterül,
neutrínókkal ütközik,
de végül is beköltözik
egy újszülöttbe és megint
csupán a Nap körül kering.

Nyári vihar

Suttog a szél, hajlik a nád,
parti akác illata száll,
lusta folyó hömpölyög át,
zajlik az ár, tartja a gát.
 
Tombol a nyár, lenge ölén
sorsomat így álmodom én,
ringat a lágy szélben a víz,
rajta csupán fodra a dísz.
 
Reccsen a csend, dörren az ég,
álmom e hang úgy veri szét,
mintha az éj legközepén
törne reám ördögi rém.
 
Nyári vihar fürdeti át
part fövenyét, fűz szomorát,

Egy rózsaszálon

Csak ültem ott a kispadon
és vártalak nagyon-nagyon,
de nem jöttél el estig,
lassan csukódó ablakok
nyikorduló zsanérokon
redőnyük már eresztik.
 
Csak ültem és szerelmesen
sóhaj szakadt a lelkemen,
neveddel játszadoztam,
az utcalámpát pár bogár,
ezerszer is kerülte már
a sárga fénysugárban.
 
Csak ültem és az est leszállt,
arcomba fújta illatát
a béke csendje lágyan,
felálltam és a kispadon

Egy nemzedékről

Hát elrepültek éveink,
sietve elpörögtek
kavargó, foszló fátylain 
a tó fölött a ködnek,
a meg nem álmodott mesék
kicsit velünk forognak,
még visszahalljuk énekét
a messze tűnt koroknak.
 
Voltunk mi orvosok, szövők,
kőművesek, tanárok,
kezünk alatt a búzaföld
virult, s a dús kalászost
arattuk és a hajnalok
kenyérnek illatával
köszöntötték a holnapot,
s ki tudja mennyi mással.
 

Oldalak