Atlantisz a lelkünkben él,
Velünk együtt hisz és remél.
Bár idő és víz lepi el,
Időn túlról minket figyel,
Lelkünk mélyéből énekel,
Tudja, hogy nem feledjük el.
Változik állam, hivatal;
A Lélek mindig Jót akar.
Hogyha a Múltunk nem marad
Örök időkre víz alatt,
Hanem jókor kerül elő,
Jöhetne igazi
Jövő.
Korokon át végig kísér;
Atlantisz a lelkünkben él.
Nem törzsfejlődik fenn a Hold;
Csak anyag, sose volt kobold,
Fényét néhány perc késéssel észlelem,
Miből jön a félelem?
Az anyagfejlődött világ
Sohasem zeng litániát;
Csupán halál van, nincs újjászületés,
Miért a kételkedés?
A tudat az anyag része,
Mint étteremnek a csésze,
Isten nem létezik, csak köd gomolyog..
Akkor miért mosolyog?
Dicsőítő költemények
Ezerszer körülrajongott,
Győzhetetlen hérosza,
A hős,
A hatalmas császár,
Az ellenség ostora...
Akit egész életében
Farkcsóválás vett körül,
Mit hagyott birodalmának,
Hazájának
Örökül?
Összeomlás,
Katasztrófa,
Az impérium falában
Alig maradt kő kövön;
Dicsőséges nagy Mánuel,
S utána a vízözön.
Szobor,
Amit a személyes ambíció kőbe vés...
Bálvány volt.
Megtartani
Egy birodalom is kevés...
Szegény néhai Mánuel
A szentséges császár;
Kezdet és Vég - örök titok;
Tudatok és galaxisok
Kezdete talán ugyanaz -
Valahol egy régi
Tavasz...
Nagy big bang volt?
Ősrobbanás?
Vagy esetleg valami más?
Csak a semmi ősrobbant-e,
Vagy valami volt előtte?
Ilyen kérdéseket éltet
Az összes profán elmélet.
Isten hallgat és
Mosolyog;
Kezdet és Vég;
Örök titok.
Középkori romaioszok,
Hol van a birodalmatok?
Pöffeszkedő ál-dicsőség
Túléléshez nem volt elég.
Magányosan semmivé lett;
Többé soha fel nem éled.
Középkori romaioszok,
Hol vannak császáraitok?
Bíbor és arany korona
Eltűnt a semmibe, tova.
Császárok fény-aurája;
Árnyék se maradt utána.
Középkori romaioszok,
Hol van a fővárosotok?
Hiába volt sokszor áldott,
A névvel lelket is váltott,
Alapítóját nem nézve
Másik világnak lett része.
Univerzum, tér és idő;
Szorongat az eszme-cipő.
Önmagáért való létben
A cselekvő sose tétlen,
De a létezés titkait
Doktrínák meg nem fejthetik.
A modern filozófia
Csupán kívülről karcolja
Mint ketrecét a vak menyét;
Isten anyagi tenyerét.
A lét feje hiába fő;
Univerzum, tér és idő...
Meghitt égi csillagfátyol;
Milyen közel...
Milyen távol...
Roppant terek égi útján
Talán csak a képzelet jár.
Honnan jöttünk?
Hová tartunk?
Elég-e a Jót akarnunk?
Éjeinken átvilágol
A szép égi csillagfátyol.
Télutói hűvös éjszakákon
Két idő-sarok egymásra borul,
S a magányosan sötét láthatáron
Sok bilincsbe vert emlék szabadul.
A világ elbitangolt ifjúsága
Távoli múltból a jelenre néz,
Rég tudja már, hogy a logika drága,
De a szabadság édes, mint a méz.
Idő résein át néz a jelenre
Sok halhatatlan szerelemvirág,
Kötél feszül szkeptikus háttércsendre,
Ott száradnak a rossz utópiák.
Télutói hűvös éjszakákon
Elszunnyad minden sötét sejtelem,
Hatalom függ egy vékony szalmaszálon,
Csendes télutói napon
Isten ül az öreg padon.
Örök fagyos tél-mesének
Csendes alkonyat vet véget.
Megfoghatatlan jelenek
Tűhegy végén özönlenek.
Jövők egy pont alá férnek,
Éhes múltak enni kérnek.
Isten csak ül
Hallgatagon;
Csendes télutói napon.
Születő Tavasz idején
Napsugár február egén.
Még minden jövő nyitva áll,
Félénk remény dallama száll.
Jövő villan,
Remény szisszen;
Néha mosolyog az Isten.
A jövő földje televény
Születő Tavasz idején.
Csöndes, öreg február,
Tél sereghajtója,
Télutóba öltözik, ha
Jön a csillagóra.
Szereti, ha csöndesek
A tél végi esték,
Tudja, hogy a harsányságban
Kevés a bölcsesség.
Csöndes, öreg február,
Komótosan ballag;
Lármázik az ostobaság,
Csak az Isten hallgat.
Isten semmit sem követel;
Mit sem rendel eleve el.
Nem ír kész forgatókönyvet,
Minden ilyesmit átenged
Nekünk, akármire jutunk;
Ad - amit fogadni tudunk.
Az Ember nemcsak teremtmény,
Hanem Akarat és Remény.
Minden Jövő üres lepel;
Isten semmit sem követel.
Nyűgös, zűrös, hülye napon
A türelem repedt flakon.
A jelen nyikorgó mérleg,
Amin hisztériát mérnek.
Hibbant frontok szaladgálnak;
Logikák élükre állnak.
A szkepszis magát se szánja;
Isten a fejét csóválja.
Feledés ül csapon, papon;
Nyűgös, zűrös, hülye napon.
Februárban tavasz köszönt a télbe,
Mindannyian kapaszkodunk a létbe.
Napfény ragyog,
Veréb csipog,
Melegfront gomolyog;
Tavaszt ígérnek végre már a
Dolgos holnapok.
Percfolyamok közepében,
Vékony élet-köteléken,
Sosem "a világba vetve",
Időszigeten,
Szeretve,
Múlt-sziklára támaszkodva,
Jövő fél-oszlopát tartva,
Lassan,
De mégis sietve,
Halva,
Életre születve,
Lélekvizek tengerében...
Percfolyamok közepében...
Miért ne hinnék, ha élek?
Mindig titok lesz az
Élet.
Az anyag önmagába vész,
Csak a csodavárás merész.
Nem okoskodik, aki bölcs;
Objektív csupán az
Erkölcs.
Istenre figyel
A Lélek;
Miért ne hinnék,
Ha Élek?
Tél végi problémasereg
Színezi a fellegeket.
Rossz álmokban sötét árok;
Gond-varjak serege károg.
Száz sunyi probléma éled;
De mégis van tovább
Élet.
Szürkeség.
Eső szemereg.
Tél végi problémasereg.
Hatvankét éves lettem én,
Talán túl életem felén;
Kemény
E tény.
Hatvankettőben születtem,
Hatvankét éves ma lettem;
Hordom
Korom.
Nem vár rám se menny, se pokol,
Se a nyomomba nem lohol
Tatár
Batár.
Sose leszek milliárdos
Csak maradok barátságos
Szamár
Tanár.
Kiváltságot sose kértem,
Más kárára sose éltem
Kaján
Kaján.
Torokfájdító szelek,
Hol hideg van, hol meleg,
Február téllel, tavasszal
Váltakozva
Enyeleg.
Jövő felől fú a szél,
Minden Élet jót remél;
Idő Apó
Közönyösen,
Csökönyösen
Mendegél.
A szélben köd, füst, korom,
Nem zseníroz a korom;
A boldog egyszerű jövőt
Továbbra is
Akarom.