Tükörcserepek

T Ü K Ö R C S E R E P E K 



„Ha valamiben nem hiszünk, az még nem biztos, hogy nem létezik” 

(Captain Kid) 



Nem tudom, ki hogyan van vele, de nekem a szürkén csepegő, esős napok mindig valami nosztalgikus, s melankolikus érzést jelentenek. 

Most is szemerkél az eső, s dacára annak, hogy augusztus elejét írjuk, a hőmérő skáláján mindössze 21 fok olvasható, s ez nem éppen a tomboló nyarat jelenti. 

Az állandóan zajosan csivitelő verebek is hallgatnak és a lombok fedezékébe bújva várják, hogy végre kisüssön a nap, újra fénnyel borítva be a szürke pára pamacsokkal borított tájat. 

A feszesen őrt álló villany póznán egy vadgalamb pár bújik egymás mellé fázósan, várva hogy az éltető napfény felszárítsa a tollukról csepegő eső vizet. Csendben nézelődve figyelik az alattuk elsuhanó autókat, melyek freccsenő vizet szórva szét haladnak ismeretlen céljuk felé, sápadt fényszemükkel fürkészve a messzeséget. 

Az utcán is csak néha-néha tűnik fel egy-egy ázott esernyőt tartó ember, aki igyekszik mielőbb valami száraz helyre érkezni. 



A közelben lévő presszó kerthelyiségéből sem lehet hallani az állandóan üvöltő zenegép hangját, ami jelzi azt, hogy még egy jóféle itóka kedvéért sem mozdulnak ki az emberek ebben a mindent eláztató, kellemetlenül szemerkélő időben. 



Mivel a reám váró munkák nagy része időjárásfüggő, így félre kellett tennem azokat, s keresni más, valami hasznos elfoglaltságot, amiből akad bőven, mert még a mondás is azt tartja, hogy aki családi házat vásárol, annak reggeltől estig akad tenni valója. 

Nos nekem nemcsak a ház jelent elfoglaltságot, hanem az udvar végében álló műhely, mely eredetileg csupán egy gépkocsi tárolására alkalmas garázs volt, de kinőve az eredeti állapotát, egy műhellyel bővült, s az eredeti funkciója is megszűnt, mert a kocsim az udvaron ázik, mivel a garázst és a műhelyt is úgy teletömtem mindenféle „egyszer még jó lesz” anyaggal és alkatrészekkel, hogy rajtam kívül más emberfia el sem igazodna benne. 



Hosszas töprengés után, a jó ég tudja hányadik kávé és cigaretta után úgy döntöttem, hogy kihasználva ezt a semmire sem jó időt, kimegyek és próbálok valami rendcsinálás félét végrehajtani a szerteszét heverő cuccaim között. 



Kinyitva az ajtót majd felbuktam a tegnap lerakott vödörben, melyben már több hete várakozott az a falfesték, melynek használati utasításán az állt, hogy „Felhasználható a bekeveréstől számított 8 órán belül.” 

No ez már régen lejárt, tehát ismét több egy használhatatlanná vált darabbal, s lesz mivel megtölteni a kerekes kút mellett álló szemétgyűjtőt, de alighanem ez a sors várt sok egyéb, a beton padlóra leszórt tárgyra is. 

Persze ne gondoljon senki arra, hogy bevittem a garázsba, vagy műhelybe, vagy hívjuk akárhogyan egy nagy edényt, dobozt és elkezdtem telepakolni az útban lévő, gondosan összepolcolt, de már semmire sem használható tárgyakkal. 

Kétszer is meggondoltam, hogy mi az, amit ki kell dobni, s mi az, amire még szükségem lehet. Ez az, amit minden magamfajta férfiember ismer, a „valamire még jó lesz” szindrómát, hiszen köztudott, ha bármit kidob az ember, ami évek óta csak a helyet foglalta, arra biztosan szükség lesz egy-két nap múlva, így aztán mindenféle kütyük, cuccok csak gyűlnek-gyűlnek, s a végén már térkép kell ahhoz, hogy az ember megtaláljon valamit. 



Lassan azonban sikerült járhatóvá tenni legalább a bejárat környékét, s így a helyére került a régóta keresett, s már elveszettnek hitt 10-es csillag-villás kulcs is, mely egy olajos rongyokkal megrakott doboz alján rejtőzködött. Kulcs a helyére, doboz a tartalmával együtt a szemétgyűjtőbe, mely lassan már kezdett megtelni. 

Jómagam is csodálkoztam milyen régen keresett szerszámok bukkantak ismét elő a rongykupacok, alkatrészek fedezékéből, s foglalták el helyüket a szerszám tartón és az ismét megtelő polcokon, egy csak általam ismert rendszer szerint. 

Nehéz szívvel váltam meg a több éve szétszedett és azóta is a lehetetlen javításra váró CB rádiótól, de nagyot sóhajtva azt is a kidobandó dolgok közé hajítottam. 

Közvetlenül mellette porosodott a polcon egy hatalmas visszapillantó tükör, mely valaha egy kamion oldalát díszítette, de üvegét vastag rétegben fedte be az évek során rárakódott, ismeretlen eredetű por. 

Egy nedves ruhával megpucolva ismét régi fényében csillogott, s foncsorozott üvege tisztán tette láthatóvá borostás arcomat, figyelmeztetve, hogy a reggeli borotválkozás elmaradt. 

Rátekerve egy darab drótot, felakasztottam az egyik polc tartójára, s folytattam a rendcsinálással egybekötött pakolást. 



Éppen az oszlopos fúrógép fogaslécét takarítottam és zsíroztam, amikor éles üvegcsörömpölést hallottam, s rémültem vettem észre, hogy a régóta takargatott és az előbb megtisztított tükör a betonon hever, s foncsorozott szilánkjainak kisebb-nagyobb darabjai szanaszét hevernek az olajfoltokkal tarkított kövezeten. 

A beeső fényben az apró üvegdarabok visszatükrözték a műhely egy-egy szegletét, mintegy részleteket kiszakítva a környezetből. 

Míg egyiken a szerszámokkal zsúfolt fali tartó látszott, addig egy másikon a mellette lévő gázpalack sárga festése világított, a harmadikon, negyediken, sokadikon pedig rajta volt az egész műhely darabokra tört képe. 



Tisztára olyan, mint az életünk, melyre visszatekintve, mintha visszapillantó tükörbe néznék, összerakva a sok-sok apró kis „cserepet” melyből eddigi életünk állt, s melyek megőrizték éveink, napjaink, perceink eseményeit. 

Vannak benne homályos darabok, melyről már azt hittük, hogy a múlt ködébe vesztek, s vannak, melyek még ma is ugyanúgy ragyognak, mint történésük idején, s vannak olyanok is melyről lekopott a foncsor és csak az üres, fekete lyuk ásít ránk, mert emlékezetünk, tőlünk függetlenül szelektív és a rossz dolgokat képes a tudat alattiba süllyeszteni, védve lelkünket 

a felhalmozódó negatív hatásoktól. 



Valami megmagyarázhatatlan erő hatására elkezdtem felszedegetni a betonról az éles üvegdarabokat és megpróbáltam egy sebtében elővett olajos deszkára rakva összeilleszteni az immár használhatatlanná vált tükörcserepeket, tudva azt, hogy semmi értelme, mert megváltoztathatatlanul tönkre mentek, de azért annyit elértem, hogyha nem is tökéletesen de ismét láthatóvá vált borostás arcom, s életem tükörcserepeiben is feltűnt az elmúlt évek történései, a sorsom, vagy hívják akárhogyan. 

Ott voltak gyermekkorom, ifjúságom, szerelmeim, kalandjaim emlékei, melyek ugyanúgy létem darabjai voltak, mint ahogy a kamiontükör is arra szolgált, hogy visszapillantást adjanak a hatalmas gépet vezető pilótának, aki ugyanúgy ismeretlen úton járt, mint ahogy azt mi is tesszük az életünkbe, nem tudva, hogy egy-egy bukkanó, kanyar után mi vár ránk, nem-e kell hirtelen a fékre lépnünk, vagy hirtelen gázt adva 19-re lapot húzunk és bízunk benne hogy szerencsénk lesz és nyertesen kerülünk ki az élet által produkált vészhelyzetből.



Mily sokszor kell sebességet váltanunk, hogy lelki és testi erővel bírjuk a sors kihívásainak emelkedőit és lejtőit és lehetőleg zökkenőmentesen tudjunk haladni azon az úton, melyet egyszerűen csak ÉLET-nek nevezünk. 



Hányszor, de hányszor álltunk meg, hogy erőt gyűjtsünk, s mily sokszor próbáltuk meg feltölteni üzemanyaggal életünk kamionját, melynek rakterében ott volt minden, ami teherként gátolta a sikeres tovább haladást. 



Hány és hány barát segítette tovább haladásunkat szeretetükkel és önzetlenségükkel a tovább haladásunkat. 

Szeretteink, akik mellettünk állva igyekeztek gördülékennyé tenni nehéz járművünket, mellyel az ÉLET útjain döcögtünk, vagy száguldottunk, napi gondjainkkal megrakodva. 



Sajnos, mint minden úton, itt is elfordulnak balesetek, tragédiák 

Egy-egy hozzátartozónk, barátunk halála, elvesztése mély nyomokat hagyott rajtunk, néha soha ki nem javítható végleges sérüléseket okozva, hagyva. 

De mi mentünk tovább, magunkon cipelve a sérüléseinket, mert ezen az úton nem lehet és nem is szabad megállni, mert az a véget jelenti.