Virág

Már a virágok sem szólnak.
Csak néznek  kibontott
 szirmaikat mutatva
 az arany Nap után,
ki jó kedvében beragyogja
a végtelen terekben
lábadozó fákat,
a sérelmüket nyalogató
sziklákat,
a pillangósimogatástól
megnyugvó tengereket.
A  búzakalászok félelmét is oldva
derűsen int a hegyistenek felé,
kik jégsapkáikat emelve válaszolnak,
s egy égen feledett csillagnak
biztatást küld…
Kezembe fogom a virágzó csendet,
s kibontott  néma üzenetét
az égre tapasztom.
Szétrebbennek a fájdalmas
kiáltások, földönfutóvá
válnak a gyógyíthatatlan
betegségek, megunhatatlan
unottan tücsök ciripel.
Örömujjongó hangyák
potyognak, boly-váraikból
víg muzsika szól,
vigadni vágyó szél-ifjak
jönnek erdő-sátraikból.
Részeg jókedv borogatja
mezők asztalát,
csend-őröket hívnak,
akiknek lábuk sem
ér a földig…

Tologatom magam előtt
a suttogást, összerezzenek
egy-egy ki nem mondott
szóra, miközben a kezemben
kinyíló virágtól kérdezem:
Szeretsz-e?