Zárjegy

A szél, mint egy cserfes kis leányka
úgy játszik a fákkal, s ma este, árnyékokat látva,
az ablak előtt állva bámulok a távolba.
Az utcák már aludtak, oly mélyen,
oly szelíden,
s a gondolat lakosztályt vett ki fejemben:
te.

Nem is tudom, hogyan kezdjem!
Mindenesetre te voltál nekem
az elérhetetlen mindenem,
oly közel voltál, de mégsem.

Ez a szerelem fekete hervadást hozó,
szép virág volt, olyan elmélázó,
merengően a messzeségbe látó.

Mindenki tudta, hogy a csillagok
érted égnek. A hold neked dalol,
s a nap szépséged csodálja, érted ragyog.

A gondolat, te, a szerelem, mint ama csodálatos szerkezet fejemben,
meg-nem-álló, örökre kattogó gépezet
lehetett volna sejtjeinkben, vérünkben, kedvesem.

Esti lámpafényben oltalom voltál.
A csodában, sötét barna hajadban elvesztem, úgy csókoltál,
s szemeid úgy égtek enyémben, mint sosem-alvó fáklyák.

Te voltál az az egy, a tejút,
s tudtuk már az elején, hogy minden elmúlik, úgy,
ahogyan azt megírta egy szakállas, magának való, öreg úr.

Lassan hajnalodik, hívogat az ágy,
s tudod szerelmünk zárjegye ma már
nem több, mint egy semmit mondó foszlány,
de néha, azért beismerem magamnak: még mindig gondolok rád,
s most már nem úgy fáj.
Ma egészen más a hajnali táj.

(Álomkép)

Most már a fák alatt csak a bohókás szél fújja hajunkat,
s a fekete felhők sírnak
látván bajunkat.