Theatre Globe

Köd gomolyog a Temze felől,
unottan harapja London piszkos városát,
huppanva zúdul be a piactéri katlanba,
átugorva a Globe szinház kidőlt kapuját.
Elhalt itt már a szó, nincs más csak pusztulás,
nincs már nevetés, könny, mulatság, kacagás,
csak a jó lelkek őrzik a víg esték emlékét.
Kopott falain szürke por, a színpadon szemét.
Valahol még felsejlik Kathrine cserfes szava,
és felel rá Petruchio csúfolódó hódolata,
még visszhangzik ezernyi szó,
s cinkos kacsintással hunyunk szemet
egy álmodott világ mesés történései felett,
hol a képzeletünk teremt csodát, életet,
s a valót temeti mélyen a felejtő emlékezet.