Nagyszakállú

Fogta magát Nagyszakállú, tudjátok ő törpe,
megunta a kőtörést, hát elindult a völgybe.
Buzogányán kívül görbe kardja volt.
Lépkedett ütemre, s törpedalt dalolt.
Ég veletek szakadékok és magas hegyek,
fogom magam, elindulok, máshová megyek.
Ég veletek aknák, tárnák, ősi járatok!
Lám, a szabad ég alatt is vígan járhatok.
Bár éppen kicsit szokatlan e végtelen tér,
te folyó, ott, Nagyszakállú estére elér.
Bár egy kicsit meleg van ha, fentről tűz a nap,
elrejtőzni nem fogok a magas fű alatt.
Bár egy kicsit hideg van, ha szembe fúj a szél,
Nagyszakállú egy fa alá be nem búj azér’.
Elfáradtam, éhes vagyok, s lemegy már a nap,
körülöttem szellem-vadásztatuk játszanak.
Onnan tudom ezt, hogy kardom rajtuk átszalad
ötször-hatszor, és a vérnyomok nem látszanak.
Igen, nagyon fáradt vagyok. Sötét fent az ég.
Azt hiszem, a caplatásból mára már elég.
Majd csak reggel… majd csak reggel… aludni fogok.
Majd csak holnap… majd csak holnap… visszafordulok.
Így végezte Nagyszakállú, a kalandor törpe:
Beleesett egy lyukba, és törpe nyakát törte.
Itt fekszik mellette görbe kardja is.
Ne vesd hát szememre, hogy e dal hamis.

Hozzászólások

Kedves craz!

A szerkesztőség nevében gratulálok a versedhez.További jó alkotómunkát kívánok!

Köszönöm.

ui.: Ha valaki látta a múzsámat, szóljon már neki, hogy ideje lenne hazatévednie...

A Parnasszuson laknak, ott keresd őket :) (tulajdonképpen itt :)