Megtört csend

A vágy egy mozdulattal letépte  blúzodat,
mely tétova markomban árván hevert.
Halvány sikolyod meztelenségbe fojtva
rózsaszín álmokból mérget kevert.
A kósza félhomályban lebegõ érzelem
az örvénylõ indulatok sáros mezején
A holdsárga arcon a márvány mosoly
s nem volt ott senki csak Te, meg én.
Csak szótlanul ültél, hallgattál csendben
vártad, hogy mozdulok, szólok talán,
a sejtelmes félhomály némán kacsintva
árnyékot rajzolt a ház falán.
A megtört csendben, sikolyod hallom,
mozdulni sajnos már nincs erõm,
a pillanat varázsa gyorsan elszállt,
így lettél te a lelki szeretõm.