Marosvölgyi Gergely: Nagymaros
Hol a vén Duna völgybe ér,
s díszíti sok zöld hegyorom,
ott simul hozzá Nagymaros,
egy kis város – az otthonom.
Visegrádnak büszke gyöngye
hegytetőről néző vára,
s drágakőként vele ragyog
a királyi panoráma.
A gesztenyés némaságát
kifestik a madárhangok,
míg bezengik e tájékot
a buzgón lengő harangok.
Duna-parton áll a Dám: a
várost jégzajláskor óvta;
s Pestig nyúl a sziget, mi a
folyót két testvérre osztja.
Van olyan, ki hajóra száll,
s van, ki netán kompért fizet;
ám akad, ki szép időben
kajakkal szeli a vizet.
Csodás, ahogy a vár mögött
nyújtózva kel a nap reggel;
vagy amint nyugovóra tér
búcsúzó madársereggel.
Mikor zöld sátrait veri
a varázslatos kikelet,
új rózsaszínben ragyognak
a Fő téri falevelek.
Nyáron sokan járnak erre,
hisz e táj akár az Éden;
vidám emberek fürdőznek
s pihennek a tüzes fényben.
Aranyat és rőt-bíbort szór
az ősz a Dunakanyarra,
míg a sétányt a zizzenő
avar némán betakarja.
A víz sima tükrét télen
komor jégtáblák hasítják,
s a hóval fedett utcákon
szikrát vetnek az éjszakák.
Bárhova is visz a Sors – ha
idegen szél is karol át:
ígérem Neked, Nagymaros –
míg élek, leszek hű hozzád!
Hisz nekem csak ez a hely, hol
szívemben is otthon vagyok,
s tán itt szórják el poraim,
ha hívnak majd... a csillagok.
A "Szülőföldem" verspályázat III. Korcsoportjában (16 év fölöttiek) 2. helyezést elért vers.