Közöny

Bámészkodón közöttünk hever,
ágyunkat kifeküdte régen,
lakályos e megszokott meder,
nem tudom szóra bírni én sem.

Unottan rágyújt egy pipára,
üveggolyóban csendet nevel,
a távolságot kapom mára,
ha űzném, számra rátenyerel..

Lepedőnkre még ráncokat gyűr,
önmagához szentül lojális,
dermedt hevünkben feszülő űr,-
elmarad ez a robbanás is.

Ösztönömet mind gúzsba köti,
körbefonja az idő nyakán,
régóta emészt, mégsem köp ki,
gyomrában lettem szörnyű magány.