Fából faragott falu

 
/Az utolsó munka/
 
Azt mondta: hintaszéket farag...
annyira hitte, lesz ereje...
Eltervezte, kell hozzá anyag,
s talán mozdul annyit a keze.
Békések az itt maradt szavak,
pedig már nem volt rá ideje.
Nem hajoltak a béna ujjak,
sorvadtak a tervek, pusztultak...
 
...mégsem törte meg sejtek átka,
kisimogatott görcsök... lesz más.
Egy pár falura való házra
gondolt. Erőt ad az alkotás.
Míg faragta, őt belül rágta
a kór... de feladni nem szokás
nálunk, ismételgette halkan,
mi ott maradt minden darabban.
 
Nem mestermű, kissé elnagyolt,
de nekem nincs tökéletesebb.
Míg faragott, el-elbóbiskolt...
látom a verejtékcseppeket,
a szálkát, mi bőrébe karcolt,
és az erőfeszítéseket...
Fából faragott, kicsi házak.
Tárva-nyitva, valakit várnak...
 
Örökséggé vált a kis falu.
Ragaszkodást őriznek falak...
könnyen nyílik itt a kis kapu,
s értem, miért nyitva az ablak.
Amíg tudom, megőrzöm, apu...
vigyázom melegét álmodnak.
Ha gyermekmosollyal színezlek,
ha simogatnak... ugye érzed.
 
Édesapám emlékére, aki betegen, még halála előtt, egy falura való kis házat faragott unokáinak...
 
 
 
 

Hozzászólások

hzsike képe

Kedves Ilona!

Szerkesztőségünk nevében szeretettel gratulálok versed Parnasszusra kerüléséhez!

Zsike :)

Csilla képe

Szép, meleg hangú emlékező vers.