Csibészhercegnő

( Emlékház, Szécsi Margit emlékére)

Sajog láthatatlan sebhelyem:
megint a külvárosba vágyom,
titokban feküdni meztelen
a Narcisszosz-hintaágyon.

Pár füstkarikát eleresztek,
a belváros rút esti körkép:
kövér kurvák húsából esznek
az aktuális mintatörpék.

Szobor nincs, csak a képzelt cövek,
sorozatlövésektől fáj a
Dunapart, kikötők, a kövek,
Európa vérző aortája.

Visszaszorított amplitúdó.
Megszoktuk azt, hogy verni szoktak,
taposni, mint a halni tudó
ellenséget az elbukottak.

Lázadó, rótták fel ezerszer,
s nevettem, mint a bájos asszony,
ereimben öntudat tercel:
örökre földjére ragasszon.

Mítoszok közt szültem meg énem,
mit nekem a sznob ős-nemesek!
Válogatatlanul, keményen
az igazban helyet keresek.

Szívem, ha kellett: repült, ráért,
ma is néha vadonba vágtat,
gyűlöltem a prüdériáért
a mosolygó szalonbabákat.

Két szárny helyett néggyel repkedek
néha kölcsönbe véve Tőle,
hangos vagyok. Ő a csendesebb.
Őröm Ő, ahogy én az őre.