A régi ház
Beküldte zelgitta - 2016, február 29 - 21:07
Hiába sóhajt hullámzó dallam,
hiába rezzen szívemen fájdalom,
az idő fakul, talán kölcsönadtam,
talán tovarebben hullócsillagon.
Benőtte a dudva a régi kertet,
dérré dermedt a nyár a fákon,
hajdan volt életből bús magány lett,
fázó álmokra a sors múltat ráfon.
Ködből fénysugár tör utat felém,
könnyel símogat a remegő kéz,
ölelném én is a szívemre őket,
de letűnt ösvényen járni oly nehéz…
Már késő minden hullámzó dallam,
szakadt reménység roskad vállamon,
a régi ház mégis, bújó gondolatban,
tovarebben néha hullócsillagon.
Hozzászólások
hzsike
2016, február 29 - 21:30
Permalink
Kedves
Kedves Brigitta!
Szerkesztőségünk nevében gratulálok versed Parnasszusra kerüléséhez.
Szeretettel köszöntelek. Érezd jól magad velünk!
Zsike :)