A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Mi ketten

 
A hangod volt, amibe először szerettem,
egy bátortalan pillantás
és tudtam, hogy mi ketten
akkor is, ha közénk állnak százan,
egyszer egymás felé indulunk,
ha kell, hát álruhában.
Egy lépés, majd kettő...
olyan messze voltál,
ahogy félszegen intettél
egy keresztútnál.
De akartalak, és  jobban bárminél…
képzeld… titokban már becéztelek
és amikor ideértél…
emlékszel? Hirtelen ifjak lettünk és részegek…

Bagolyasszony

 
Ha belém látsz, azt akarom:
üres legyek, puszta malom,
mikor alszom, ott virrasszon
fagerendán Bagolyasszony.
 
Cserfadeszka recseg-ropog,
Bagolyasszony egyre zokog,
nyoszolyája otthon maradt,
rokolyája is elszakadt.
 
Szereti a telihold azt,
hogyha éjjel felsikoltasz,
bagolytükröm széjjelhasad,
ha megnézed benne magad. 
 

A tűz éneke

 
Ott vagyok a fűben, fában, ahol serceg,
ahol perceg a világban szerelem.
Ott vagyok sóhajban, mában, szép kedvesed
lágy karjában, elhagyatott tereken.
 
Ott vagyok a szívben, érintésben, ízben,
ölelésben, legfőképpen ott vagyok,
hol a lélek lángra lobban, és repít fel
szép álmokba, tüzem mindig átragyog.
 
Ott izzom karodban, bársonyos csókodban,
szép szavakkal perzselően szeretlek.
Kérdésekben testté leszek, válaszokban

Téj jöjjön tavaszra

 
Kint mosolygott a nyár,
én mentem volna,
mentem volna már, de
az infúzió lassan csepergett,
fáradt voltam,
inkább aludtam egyet.
Kint mosolygott a nyár,
én mentem volna,
mentem volna már, de
hiába szerettem, akkor
nem csókolhatott napsugár.
Fáradt voltam, csak
piszmogott a méreg,
ráérősen szivárgott belém,
balra egy lány fehér arccal nézett…,
csak nézett maga elé szegény.

Az út

Száguldok… egyszer fent, majd lent…

hullámvasúton lovaglom

a végtelent.

Utazom sírva, félve, remélve,

várva, hogy a pillanat egésze

az ölembe zuhanjon.

Néha kiszállhatok.

Csak leülök és bámulom

a síneket,

egyszer elfogynak, már jól tudom,

már nem lesz felfelé, sem lejtmenet,

nem lesz „megállj”…

csak a lendület, és a félsz

hogy az út…

majd a semmibe vezet.

Fejre állt homokóra

 
Régmúltat idéz most már a várad,
renova-tábor büszke lehet.
Félmúlttal küzdő választék alatt
hiszed, hogy nincs, mi nem a tied.
 
Kincstárad titkon haverok őrzik,
arany rudakat zár tenyerük.
Filléreket dobsz föl még tavaszig,
az érmék tudják, hol a helyük.
 
Kivételesen nem vizesárok,
nem fémkerítés húzódik itt,
koronás világ és modern átkok
képezik újra oszlopait. 
 
Korhű erkélyen anachronizmus

Pillanatunk

 
Alvó arcod csendben nézem,
alvó arcod a kispárnán,
ugye maradsz, ez a részem
sziget lelkem óceánján? 
 
Rád ismertem, tudtam mindig,
csakis téged szerettelek,
minden álmom hozzád illik,
ugye maradsz… egy keveset.
 
Hiszen ketten értük tetten,
azt a tiszta pillanatot,
s nehogy csak úgy földre essen,
én elkaptam… elfogadod?
 

Veled ébred

 
Ahogy itt fekszem,
mellkasod ritmusa altat,
ez a kedvencem…
jó helyen ébredek rajtad.
 
Puha szőrszálak,
szótalan – meztelen nézem,
ahogy egymásnak
hajlanak testeden szépen.
 
Látod, itt fekszem,
nem megyek el soha innen,
veled ébredtem,
hisz veled alszik el minden.
 

Most fáj

 
Nem baj ha fáj, de én tudjam, hogy mért!
Ha fájnia kell, hát elviselem!
Úgy nem baj, ha fáj, ha gyógyulni vélt,
a beteg szerep már testidegen.
 
Ez most gyanús, kicsit alattomos,
fel-felbukkanó, hogy itt ücsörög,
úgy bánik velem, mint tulajdonos,
és nem hiszi el, hogy rendbe jövök.
 
Előkerül…  valahonnan a múlt,
mert fájnia kell, hogy észrevegyem,
én eldugtam rég, sötét lyukba fúlt,
de gyertyát gyújtott az életemen.

Rímen üldögélve

 
Lehetnél velem. Akkor nem más volna
lelkem menedéke,
és te lennél, ki velem halad
s szövetségesem, nem egy papírdarab,
tussal televésve.
 
Vártam én… minek? Megint másképp jött el,
fényről lebeszélve,
és kigyúlnak, majd lehullanak
jelentéktelen, meszes-üres szavak,
tegnap nehezéke. 
 
Kérdések, harag. Most az ösztön diktál
rímen üldögélve,
de tintám épp hogy papírt harap,

Kabát

 
Pocsék nap volt, fázós reggel,
odabújtam kicsit alád,
ott ültem a betegekkel,
méreg úszott bennem, kabát. 
 
Sírtam neked, szeretgettél,
néztük mások alig haját,
megrezzentél minden jelnél,
velem voltál akkor, kabát.
 
Gyenge madár… alig éltem,
megette a húsom magát,
nem volt akkor sok reményem,
láttál engem ugye, kabát? 
 
Béke van már, csend motoszkál,
angyal kíván jó éjszakát,

Idősóhajtás

 
Már hetek óta zsákban fut a jelen,
meg-megbotlik, nyakában a múlt liheg,
s a jövő sorban packázik vele,
zordat jósol, rövidet.
 
Fuss, fuss, a cél nincs messze a domb után,
fehérköpenyes sátrat bontva vezet,
fuss, mást itt úgysem várhatsz, egy cédulán
már rajta van a neved. 
 
A jövő, mint vattacukor a napon,
izzadva ragad a semmi kezére,
eltűnik a domb, és egy hűs asztalon
csak folt marad cserébe. 
 

Méltósággal

 
Talán ha egy hattyú lennék,
vízen sikló, hűvös vándor,
percek sóhaján élhetnék,
mint az első búcsúzáskor. 
 
Lehetnék másmilyen, sebből
vérző, mely már sosem múló…
kíváncsi tekintetektől
fenségesen félreúszó. 
 
Maradnék karodba fonva,
hűségesnek mindhalálig,
felröppenve, úgy dalolva,
az utolsó szárnyalásig.
 
 

Ilyen

 
Ilyen vagyok, csak meztelen,
könnyektől nyirkos-maszatos,
tiéd vagyok, hol idegen,
ki hajszoltan lejjebb tapos.
 
Néha tettes, olykor préda,
megosztó és megosztható,
zajos, nyakas, aljas céda,
páratlan és pótolható.
 
Ilyen vagyok, dühödt macska,
beléd karmolva éveket,
vagy támaszod falnál hagyva,
mely csak távolról méreget. 
 
És dajkád is, vagy fakereszt,
ki ordítva bűnre sarkall,

Tél

 
Túlélem a telet, ahogy illik,
ha orkánt is küld,  ha fákat csavar,
„a szél a tél…”, mondta anyám mindig,
s hogy télen meghalni nem akar. 
 
Túlélem a telet, csak azért is,
bár a hideg napok túl egyformák,
üvegen át nézve… talán szép is,
de kell ez az átlátszó távolság.
 
Nem tudom, talán egy cserépkályha,
talán az kárpótolna mindenért,
aranyló parázzsal körbezárna,
és duruzsolva búgna egy mesét.
 

Üzenet magamnak

 
Üzenem annak, aki ezt írja:
ne írd e verset, amely elenyész
az idő hátán mindaddig, amíg
te nem vagy egész, és nem vagy merész.
 
Kopott tolladdal ne kecsegtess mást,
s ne mondd, hogy Isten már sehol nincsen
és, hogy az élet örök kárhozat,
ahol megváltást nem adnak ingyen. 
 
Üzenem annak, aki ezt írja:
folynak a napok, és rád egy sem vár,
nem keres a perc és a pillanat,
s boldogságod is új vizeken jár.

Óarany

 

Óarany ritmust dobol a láb,
síró kockaköveken csattan,
poros kirakatban viaszbáb,
állott múlt-aszfaltba ragadtam.

A perc, mint tölgy levele hullik,
kés szikrázik életem nyakán,
bánattal laktam jól csordultig,
borostyán-elefánt a magány.

Ölelésed emléke kísér,
a számtalan fájdalom-atom
gyufás-skatulyába belefér,
talpig borít a bánat, hagyom.

 

Életkép

Életkép
 
Apró kincsek: egy párna, egy paplan, 
megviselt képek foltos kalapban. 
Zörren a zacskó, élete benne, 
mozdulatlanná dermedt az este. 
 
Reményt se hoz a megfagyott álom, 
pihen a sóhaj zúzmaraágyon. 
Néma barátja hold kegyes fénye, 
csillagos égbolt égi reménye. 
 
A sötét éjjel vén cimborája, 
lehull hűs leple, senki se látja: 
rongycsomó ágya reszket a gazban, 
hitét meglelné ő az igazban.
 

Neked

 
Szemedbe hullok, elveszve örökre,
Szíved dobbanó, éltető dallam,
Lelkemet adom cserébe örökbe,
Kívánom, mindig ezt halljam.
 
Gondolat-szilánkok hullanak egyre:
A szó itt nem sokat mondhat,
A részeket együtt rakjuk majd össze:
Egy érintés lesz csak a mondat.
 
Végtelen, időtlen nappal és árnyék,
Minden a miénk, a lét is,
Minden pillanat évekké váljék,
Örökre szeretlek én is.
 

Oldalak