Virágos rétre visz a homokút;
fonjunk koszorút, sose szomorút.
Adod, én toldom: előbb a sárga,
ketrecem ága ne legyen zárka .
Balról az élet, oltalmat talál,
jobbról a halál, bánatot kaszál.
Lányon a szoknya, épp oly takaros,
kell még egy piros, csókja ánizsos.
Tündöklő lila pillangók szárnyán,
viola szárán nem marad árván.
Ártatlan szívben nyílik a fehér;
szerelme ledér, egekig felér.
Sors
Bénít a diagnózis,
sajnos adott a képlet,
éned előtt csak frázis,
nőnek elvesztél végleg.
Mint villám hasít fájón
elmédbe a gondolat,
átformálja aggódón
naponta szép arcodat.
Ászok munkáját végzi
a plasztikai sebész,
kéjes gyönyörrel nézi,
amint remekműve kész.
Az idő véste ráncok,
árkok selymes bőrödön,
fagyott kis jégvirágok
nyílnak mosolygödrökön.
Nap fénye rajtam, mint tűzselyem tóga,
lágy rítussal ébreszt alvó Oriont,
pazar látvány sokszínű szivárványt bont,
irgalmat ad lenyugvó alkony-óra.
Felhők mögött lapul csillagok fénye,
Oszlik a sűrű éji sötétség,
nap korongjának bíbora feslett.
Hajnali harmat csillantja gyöngyét,
sejtelmes fényben ébred a reggel.
Lágy szellő lebben, méhecske zümmög,
gyűjti a nektárt nyíló virágon.
Messze földrészről fecske is megjött,
éneke hangzik, röppen az ágon.
Orgona bokra zsenge rügyet bont,
eljött a szép tavasz, friss kikelet.
Zöld fű között kis hangya szalad most,
felszín alatt is lüktet az élet.
ne menj még,
hiszen csak most jöttél,
a függöny lebben
az ajtónyitás kavarta huzattól,
illatod terül
szét az öreg fotelok között,
árnyékod rajzolódik
a poros képek rámáira,
Pandeizmus
Istennek szava,
mit szájába mi adunk -
de jól is hangzik.
Quasimodo
Quasimodó szép,
toronyban lóg kötélen,
harangszón hintáz.
Útmentén
Útjaink mentén
pléh-krisztusok rozsdállnak
könnyek árjától.
Bőr
Barna, vagy sápadt,
lelkeket zár magába:
puha érintés.
Kenyér
Arany testében
mely minket táplál, ott van
a napfény íze.
Könny
Föld méhében, vagy
Láncra fűzött szemekkel
Nézem a vér-csodát:
Mint kis higanygombócok,
Úgy alkotnak masszát,
Amelybe belemártom
Kezemet, arcomat;
Remélem, így temet el
A csendes alkonyat.
Körben a világ egy üveggolyó,
Homályos falú végtelen tér.
A gyöngyöző cseppek fénytükrében,
Magányos hajódon eltűntél.
Párás az illat, súlya van a légnek,
Tünékeny fátyol terült a tájra,
és nem látok rajta át.
Sikolt sóhajom. Nem futja másra.
Könnyem hull, megtört a gát.
Vaksötét égben haldokló csillag
fénye pillámon rebben.
halk lassú lágy dallam zsong,
hársfák ága közt bolyong,
hűvös őszi szél mesél
a nyárról, napfényt remél,
még hullámok simulnak,
parti kövekhez bújnak,
reggel fényében csillan
zúzmara a harmatban,
Arcod porban
heverő
darabjain
még
megcsillant
ajkad görbülő
vonala,
a szétszóródott
szilánkokon
megbotlott a fény:
váratlanul
kettétört a pillanat.
Egy félbehagyott érintés,
egy kényszerű mosoly,
egy megszokott ölelés
után
olyan,
mintha nem fájna,
mintha lehetne
magányosan állva
várni, ahogy szélfútta
fátylat ejt a tájra
Némán, gyökértelenül állok,
nem ijesztenek már
csapkodó villámok,
sebzett szárnyaimnak
nem fáj az ég hideg kékje.
Ablakom alatt kopog
az acsarkodó szél.
Homokszemcsék szitálnak,
A sűrű hóesés
fákra paplant rakott,
a bágyadt napsugár
nyaldos egy jégcsapot.
Vakító selyemként
mindent befed a hó,
néhol virít egy-két
égő csipkebogyó.
Szívemben csendülő aranykarikák
Szívemben halálízű éjek nyoma
Szívemben szunnyadó táltos paripák
Szívemben holt szirmok örök bársonya
Fiatal voltam még, lázas és szegény
Nem tudtam, ki vagyok, de szerettelek
A szeretet mellé a hit és remény
Szegődött hű társul a vágyak helyett
Én messze elhagytam már minden lomot
Álmaim Isten csendjétől csendesek
Magadból emeltél bennem templomot
Hol lélekharangvirágok csengenek
fehér homokágyban fekszem
rozsdavérben, ősmagányban
szemek néznek, százezer szem
míg fekszem a homokágyban
lesik egyre kis emberek
ahogy haldoklom az ágyban
sebemből homokszem pereg
sorsom alvadt alkonyában
amit szerelemért lehet
elkövettem, nem is bánom
daccal éltem az életet
daccal teli haldoklásom
ha nyári éj csillagport hint
a remegő olajfákra
ágyam fölé lágy baldachint
sző a telihold sugára
Én nem zárlak a csendbe,
szélbekiáltó lettem,
nem tart magamban a szent
imasuttogás és a
vásott arculcsapások.
Rád fonódni akarok ,
játszani kárhozatot;
lenni a csipkebokor
lángja, vagy novemberben
Szőlőlevélen átsüt még a tegnap
melegíti diófa padunk. Csorgó
must zamatán könnyed nevetést felkap,
a lugas alatt átoson. Csillanó
Fényben kergetőző mondatok, hangom
keresik szirmokon. Rózsák árnyéka