Gyertyaláng
Beküldte Braunel - 2012, március 29 - 12:54
Igéz a gyertyaláng az éj sötét zugán.
Az este ködbe vész, s a létem udvarán
Igéz a gyertyaláng az éj sötét zugán.
Az este ködbe vész, s a létem udvarán
Csillagok felett az éden,
és ma látni vélem Őt,
érte földhöz ér a térdem,
Csendben elhagy - sejtem én már régen -
kitagad a szívéből a nyár.
Gyászos felhők vonulnak az égen,
Ócska lanton néha hamis hangok kelnek -
kopottas a fénye, szúette a fája;
élnie kéne még ennek a hangszernek,
Óarany, úri kény,
harsogó dús színek,
szikrázó rubinfény -
csilloghat bárkinek.
Íriszem nem remeg
smaragdon, türkizen,
nélkülük elleszek,
míg élek, úgy hiszem.
Nem csábít kincs, karát,
roskadó nagy asztal,
ha néhány hű barát
szép szava marasztal.
Előttünk pohár bor,
s régi, jó igazság,
széltéből, hosszából
eleink kiszabták.
Jöhet bár sötét éj,
véletek beérem,
egyszerű szenvedély,
feketén, fehéren.
Tüdőmbe áradó meleg,
ma új ruhába bújtatott.
Kezembe fogtam a szelet,
s magamba szívtam a napot.
Friss a reggel, arca majd kicsattan,
tárva már a fényes égi tér;
nappalástja lám a rétig ér,
A rétre bársony este jő,
titok-homály a keszkenő.
A szél ölére dől a nád,
Egy stramm mélyhegedű, a nőcsábász brácsa
- jeles zeneművek avatott tolmácsa -
szopránhegedűnek tette volt a szépet,
Köd ül a zsongó városon,
az este szárnyat bontogat.
Szobád falán is átoson,
1
Ha nem volna néha méla,
zord magányom, csendben lopódzó
ájult fájdalmam a préda,
1.
Elmúlik végleg egyszer ez a kor,
s mint rossz tanú a főtárgyalás napján,
ki álszöveget gyorsan bemagol
és mégis mindent össze-vissza zagyvál,
úgy vall sután tankönyvekben magáról
s próbálja festeni a színtelent.
Majd szépeket mesél a vén Dunáról
és mosolyogva hangosan mereng.
De tudom jól, hogy hazug lesz a szó;
nekik színesre festik át a képet.
Igaznak mondják, ami nem való,
s ők elhiszik, mert bárhogyan is élnek,
Jeles helyre vitt egyszer a lábam,
iddogáltam az Astoriában.
Született ott egykor számos ének,
Valami más lett idebenn.
A szívem tátongó üreg,
fala is átlátszó üveg,
beleláthat az idegen.
Ma erre járt egy enyhe szél,
de lobbal újra égre kelt.
Sok ősz sodorta cserlevél
e lángban úszva énekelt.
Kóbor szellő sok-sok idő múltán
felkutatva minden kis zugot,
hozzám talált, s titkolózva, kurtán
néhány dolgot fülembe súgott.
Rólad mesélt, hogy kerül az álom
katlantüzes nyári éjjelen,
mikor fájó sóhaj fakad szádon,
s elmerengsz a múló éveken.
Vágyad éget. Az éjszaka sátra
betakar, de nem gyógyít sebet.
Csak a hajnal hoz enyhet a lázra,
mikor ólmos csendje eltemet.