A Magyar Parnasszus Hegyoldala - Hegygerinc

Óarany

Óarany, úri kény,
harsogó dús színek,
szikrázó rubinfény -
csilloghat bárkinek.

Íriszem nem remeg
smaragdon, türkizen,
nélkülük elleszek,
míg élek, úgy hiszem.

Nem csábít kincs, karát,
roskadó nagy asztal,
ha néhány hű barát
szép szava marasztal.

Előttünk pohár bor,
s régi, jó igazság,
széltéből, hosszából
eleink kiszabták.

Jöhet bár sötét éj,
véletek beérem,
egyszerű szenvedély,
feketén, fehéren.

A kor meséje (Szonettkoszorú)

1.

Elmúlik végleg egyszer ez a kor,
s mint rossz tanú a főtárgyalás napján,
ki álszöveget gyorsan bemagol
és mégis mindent össze-vissza zagyvál,
úgy vall sután tankönyvekben magáról
s próbálja festeni a színtelent.
Majd szépeket mesél a vén Dunáról
és mosolyogva hangosan mereng.
De tudom jól, hogy hazug lesz a szó;
nekik színesre festik át a képet.
Igaznak mondják, ami nem való,
s ők elhiszik, mert bárhogyan is élnek,

Derűre ború

 

Kóbor szellő sok-sok idő múltán
felkutatva minden kis zugot,
hozzám talált, s titkolózva, kurtán
néhány dolgot fülembe súgott.

Rólad mesélt, hogy kerül az álom
katlantüzes nyári éjjelen,
mikor fájó sóhaj fakad szádon,
s elmerengsz a múló éveken.

Vágyad éget. Az éjszaka sátra
betakar, de nem gyógyít sebet.
Csak a hajnal hoz enyhet a lázra,
mikor ólmos csendje eltemet.

Oldalak