Vallomás

Ha majd egyszer
elúszik hangod a messzeségbe,
s már csak lelked itt hagyott 
árnyéka ölel,
úgy marad majd Sorsomon
érintésed nesztelen remegése,
mint itt felejtett, rejtett égi jel.
 

Most még oly jó
belesóhajtani az ébredésbe,
még ha fáj is ez a rácsodálkozás.
Mondd, mondd, merre lépjek,
hogy ne féljek?
Az Út nekem még 
csak egy szűk csapás.
 

Te már tudod, hogy lehet
egyszerre közel s messzire
a távol, s miért most, kéretlen
kapunk többet
abból a mennyi tálból...
S tudod azt is,
hogy jut el a lélekig
egy messzi suttogás.
 

Most még oly jó
elmerülni egy-egy nevetésbe,
vagy beleremegni a szenvedésbe
- látni azt, mit arcod eltakar.
S érezni, hogy hozzám nyílik
lelkedből a szó, melynek selyme
oly tisztán tapintható,
mint marék búzába őrlött remény
- imába foglalható.
 

Nem értem, csak érzem:
általad harmattá
válik könnyem, s a szó 
szívemből virágot fakaszt.
S tudom, hogy ébredő gondolatom
a tiéddel e távolságban is
egy és ugyanaz.
 

Mint fűz lombja alá bújt
árnyék, olyan vagy nekem.
addig óvsz, míg lépted
léptem tartja,
te vagy terhem,
s te vagy lélegzetem.
 

S tudom...
sosem lehetsz
több nekem, 
mint egy távoli,
bűvös sejtelem;
mit magadból adhatsz, 
csak azt ismerhetem.