Tusa

Emlékszem, sietve egy cigit keresett,
tizenöt múlt éppen, de hangja már rekedt.
Testéből, mint érett dió, pottyant fia,
vajon ki nemzette, arról zajlott vita.

Nekem a sikoltás jutott, a sajgó kín,
csak hajunk árnya volt egyforma, hollószín…
Bennem alkut kötött fáradtan a tusa,
s egy ütemre csitult szívünknek ritmusa.

Én tudom milyen, ha áldozat az ember.
Láttam, ahogy elnyel a  vörös-vértenger,
a hóhért, ki gőggel Istent is szembeköp,
s ahogy holt magzatot mellőlem félrelök.

Kiizzadom minden sínylődő éjszakán, 
a lányt, a hóhért, az idegen vér szagát,
napról napra mossa őket a vízözön,
mégsem jutok át a fájdalomküszöbön.