Szerelem és líra

Ez a tanulmányom magától értetődően támaszkodik mindarra, amit a korábbi, A szabad akaratról írott esszémben elmondtam.
 
Itt legalább annyira fontos ügyről van szó, mint ott.
 
Elindult az új honlapunk, ahol a jelen magyar nyelvű amatőr líra értékeit kívánjuk összegyűjteni és felkarolni:
 
http://lira.kimte.hu
 
Ebben az esszésorozatban igen sok idézet lesz. Részben régi és nagyon régi költeményekből, részben pedig kortárs szerzők alkotásaiból.

Ebben az első részben azonban kizárólag saját régebbi munkáimat veszem elő. Kettőt is. A második verset az esszésorozat mottójául szánom.
 
Ha szerelemről és szerelmi líráról beszélünk, hivatalból kitagadott értékeket hozunk vissza a köztudatba. A XX. századi kultúra igen sok elemében szerelemtagadó kultúra volt, és a jelen pillanatban – amikor talán már közeledünk a hosszú XX. század végéhez – eme szerelemtagadás még mindig betölti kútmérgező szerepét, bár korántsem tűnik már olyan izmosnak, mint évtizedekkel ezelőtt. Inkább valami porladozó múmiagyűjtemény foszladozó darabja, ami arra vár, hogy végre eltemessék.
 
Szó mi szó: a mögötte álló filozófia is eléggé ásatag ma már. Megváltozott a világkép, megváltozott az emberek mentalitása, hétköznapi élete, megváltozott a Föld bolygó arculata.
 
Mi emberek, hajlamosak vagyunk gyorsan lemondani múltunk értékeiről, viszont a pszeudo-értékeket hosszasan őrizgetjük, mint Mari néni ama régi levelet, amit valami huszárkapitány írt a dédimamának anno 1907-ben.
 
Érdekes, hogy sok esetben a valóban fontos dolgokkal kapcsolatban vagyunk ostobán és önveszélyesen konzervatívak. Ez is az emberi kultúra különösségei közé tartozik.
 
Az egykori brit birodalom számára a tengeri hatalomnál semmi sem lehetett fontosabb. Ezt ismerve roppant különösnek tűnik, hogy néha mennyire eluralkodott brit flottakörökben a parttalan konzervativizmus. Amikor 1840-ben nyilvánosságra hozták az Őfelsége hadiflottáját vezénylő admirálisok személyes adatait, a világ felszisszent. Kiderült, hogy a földkerekség legerősebb és legkorszerűbb hajóhadát totyakos vén salabakterek vezénylik, akiknek régóta nyugdíjban volna a helyük, ahol kedvükre szendereghetnének egy puha karosszékben. A brit flotta negyvenegy aktív szolgálatban álló tengernagya közül csak egyetlenegy (!) olyan akadt, aki még nem töltötte be a hatvanötödik életévét…
 
Totyakos vén eszmék és ideológiák tagadják még mindig a szerelmet, sőt a szerelem lehetőségét.
 
A szerelmi lírát meg különösen. Igen sok okos értekezés dördült el a szerelmi líra megsemmisítéséről. Sőt. A szerelmi líra lehetetlenségéről. Akadémiai szinten is:

http://mta.hu/fileadmin/szekfoglalok/000426.pdf
 
Ki-ki gondoljon, amit akar az akadémizmusról, jelkép ez is, nem akármilyen.
 
Természetesen itt nem a szerelem lehetetlenségéről van szó. Még csak nem is a szerelmi líra lehetetlenségéről. Pusztán arról, hogy a maga lefelé ereszkedő és egyre szűkülő spiráljában a sötét posztmodern mélységek felé tekeredő posztmodern líra számára a téma valóban lehetetlen, ennek oka azonban nem valamiféle objektív valóság, csupán a posztmodern líra szerzett alkalmatlansága. Utóbbi egyre nehezebb helyzetbe hozza magát mindenre kiterjedő rigolyás tagadásaival, amelyek talán több kárt okoznak neki, mint a szövegei.
 
Természetesen nem fogadom el a szerelmi líra lehetetlenségét – ahogy az idill lehetetlenségét, vagy a szabad akarat lehetetlenségét sem, ezeket – stílszerűen – heideggeri értelemben vett fecsegésnek tekintem.
 
Azt azonban mindenképpen meg kell vizsgálnom, hogy manapság, a XXI. század második évtizedében mit is tekintünk szerelemnek. Jobban mondva: mit tekint szerelemnek a nézetem szerint korszerű szerelmi líra?
 
Ez nem is könnyű kérdés.
 
Azonos-e a szerelem mai felfogása az évszázadokkal ezelőttinek? Mi az eltérő, és mi a közös?
 
Ilyen kérdéseket szeretnék körüljárni ebben a sorozatban.
 
Idevág egy évekkel ezelőtti versem:
 
SZERELMES VERS EGY HOSSZÚ HÁZASSÁG KÖZEPÉN, MAGYARORSZÁGON
          2008-BAN
 
Már kibújtál mellőlem, itt a reggel,
És felébresztesz gondos két Kezeddel;
Az álmos hajnal szemét dörzsöli,
A holdfény ablakunkat öntözi,
Szemedbe nézek,
Hallom hangodat,
S hogy láthatom a kedves Arcodat,
Ma is csoda.
Nem is lesz más soha:
Örök csoda.
 
Ott kint hemzseg a kapzsiság világa,
Drága az olcsó, és olcsó a drága,
Itt bent Te vagy, és minden örömünk;
Közös valónk, a létünk, életünk,
Szemedbe nézek,
Fogom a Kezed,
És ahogy a két Szemed rám nevet
Ma is csoda,
Nem is lesz más soha:
Örök csoda.
 
Egyszer eljön „a többi néma csend”,
Kaland vagy sötétség vár odalent,
A végső útra is, ha úgy lehet,
Együtt szeretnék elmenni Veled.
Összekulcsolva
Marad a kezünk,
S ha tovább él a két szép gyermekünk,
Tán nem leszünk,
De Nekik onnan is
Támasz leszünk.
 
Múltunk buja kert, kell hozzá gereblye,
Baj, öröm, szenvedés, ezer ereklye,
Én nagy fejszével hasítom a fát,
És a tűz táplálása vár Terád,
A fényképeken
Még ifjak vagyunk,
S egymásnak mindig szépek maradunk,
Hisz soha
Nem leszel más, soha:
Örök csoda.
 
Egykor az életünk nem volt közös,
De becsapódtál, mint egy üstökös,
Én befogtalak, mint egy sárgolyó,
S ketten vagyunk a gravitáció,
S hogy a közös létből
Új erőt merítünk,
És immár örökké együtt keringünk,
Nem fikció,
Csak gravitáció,
És élni jó.
 
A tested ismerem, mint alkotója,
És mégis mind több rejtély hordozója,
Te félelmetes kéjek asszonya!
Te őrület boldog, lankás hona!
Én Érted újra,
S újra megveszek,
S ha megkaplak, még éhesebb leszek,
Tested csoda,
Nem ugyanaz soha:
Örök csoda.
 
Ha Rajtad kívül másik nő is élne,
A varázslatod kevesebbet érne,
De mivel nő csak Te vagy egyedül,
Hát megbűvölnöd könnyen sikerül,
Más nőt húsz éve
Nem láttam sehol,
Hisz mindig ott vagy bennem valahol,
Drága Társam!
Szeretlek!
 
Úgyis tudod:
Szeretlek!
Nyúlkálva, vadul, türelmetlenül,
Esetlenül és tökéletlenül,
Máskor meg higgadtan
És fáradt testtel,
De a lényeg.
Szeretlek Téged,
Legalább addig,
Amíg élek!

 
A téma minél alaposabb körüljárása érdekében vissza kell nyúlnom a reneszánsz neoplatonizmusig, sőt helyenként egészen az ókorig. A sorozatot nem tévedhetetlen elméleti alapvetésnek szánom, inkább tűnődésnek egy leendő elméleti alapvetéshez.
 
Most pedig a mottó:

A messzeség, ha közelít…
2009. július 27., hétfő
 
A messzeség, ha közelít
Ha tűz a tiszta fény;
Életre kelve visszatér
A visszavont remény.
 
A messzeség, ha közelít,
Suttog a horizont,
A Föld arcáról eltűnik
A vén bánat-bozont.

A messzeség, ha közelít,
Türelem-kék az ég,
Sok lélekben a szerelem
Szent öröktüze ég.
 
A messzeség, ha közelít,
A világ nagy gyerek,
És minden hűséges Barátod
Átölelheted.

Mi hát a szerelem? Jobban mondva; mi a szerelem korszerű tartalma? Miről kell szólnia a korszerű szerelmi lírának?
 
Egyáltalán, létezik-e a szerelem? Utóbbi kérdés első olvasatra talán merőben haszontalannak tűnik, de a kortárs filozófia némelyik tételének ismeretében nem kerülhető meg.

Gyorsan le kell szögeznem valamit még most, a sorozat elején: a szerelem az élet olyan terrénuma, amelyről a tudomány valódi ismereteket nem szolgáltat.

Hogy mennyire nem, arról ideteszek egy idézetet. Az előző tanulmányomban is előcitáltam, mert nagyon tanulságos. Az általam olvasott tudományos ökörségek toplistáján mindenképpen előkelő helyezés illeti meg:
 
“A romantikus szerelem először az udvari körökben bukkant fel, mint az arisztokrácia házasságon kívüli kalandjainak jellegzetessége. Még mintegy két évszázaddal ezelőtt is teljes egészében ezekre a körökre korlátozódott, és a házasságon kívül létezett.” (GIDDENS, A. 1997: 40.) Nehogy véletlenül nyomdahibának véljük, a szerző négy oldallal később — hogy megcáfolja azt a “téves közvélekedést”, miszerint a szerelem természetes emberi érzés, és minden korban előfordul — még nagyobb nyomatékkal ismétli meg tételét, majd hozzáteszi: “A társadalmak többségében a romantikus szerelem tulajdonképpen ismeretlen.” (GIDDENS, A. 1997: 44.)
 
Az előző tanulmányomban kimerítően elemeztem ezt az áltézist, nem szükséges megismételnem. A szociológia világhírű tudorának a jelek szerint sejtelme sincs az antik költészetről; Philemónról és Baucisról, vagy Rómeoról és Júliáról.
 
Voltaképpen nem meglepő, hogy a tudomány ilyen ostobaságra ragadtatja magát. Aligha tehet mást, hiszen olyan elveken alapul, amelyek alkalmatlanok a szerelem vizsgálatára. A szerelem esetében ez leginkább a szexualitás vizsgálatára korlátozódhat, amely közel sem azonos a szerelemmel. Átfedések természetesen vannak, de két külön fogalomról van szó, amelyek megkoronázhatják, kiteljesíthetik egymást.
 
Sajnos mindannyian tudjuk, látjuk, hogy létezhet szexualitás szerelem nélkül. Arra pedig már Dante és Petrarca megtanította az emberiséget, hogy szerelem is létezhet szexualitás nélkül.
 
Petrarca életében szerelem és szexualitás még csak nem is érintkezett egymással:
 
XXXIII.
KELETEN MÁR LÁNGOLT A SZERELEMNEK

 
Keleten már lángolt a szerelemnek
 szép Csillaga, és az Északra szálló
 Fényes Szekér, a hét csillagból álló,
 sugarakat lövellve elkerengett;
 
rokkához kelt anyó, amint derengett,
 s borzas-mezitláb fújta a parázsló
 szenet; itt volt a szeretőkre váró
 bús óra, melyben sírnak és merengnek.
 
Ekkor tűnt fel már-már halott Reményem,
 szivemben, és nem a szokásos úton,
 mit álom zár s a nedvesujjú bánat.
 
Mennyire más volt, mint valaha régen!
 Ne félj! - mintha így szólott volna súgón -
 még láthatod szemem s megnyílni számat.
 

(SÁRKÖZI GYÖRGY FORDÍTÁSA)
 
A szexualitás önmagában az anyagi dimenzióhoz tartozik, a szerelem azonban az emberi lényeg alapvető eleme, az emberi lényegnek pedig nincs igazi valósága.
 
Az emberi lényeg a szexualitással ellentétben nem kézzelfogható (elnézést az áthallásért)….
 
Feltűnik azonban egyéb is: Francesco Petrarca számára a szerelem nyilvánvalóan merőben mást jelentett, mint nekünk most 2011-ben.
 
Természetesen nem lehet célom a szerelem történetiségének valamiféle alaposabb vizsgálata, semmiképpen sem ásom bele magam, de azt sem tehetem, hogy figyelmen kívül hagyom. Igazából a szerelem jelenlegi fogalma és jelentősége a múlttal való összehasonlítással ragadható meg.
 
Azt viszont a továbbiak előtt le kell szögeznem: a szerelem természetéről a tudománynál sokkal mélyebb és igazabb információkat szolgáltathat a művészet, és mindenekelőtt – a líra.

Ez is jelzi: szerelem és líra igen sok szállal szövődik egybe.

A szerelemtagadásról, különösen az úgynevezett modern szerelemtagadásról feltétlenül szólnom kell.
 
Első körben persze magától adódik a kérdés: mitől lenne modern a szerelemtagadás? Merthogy ilyesmi minden korban előfordult. Tagadták bizony a szerelmet a pátosztól a trágárságig terjedő skálán minden időben. Legfőképpen persze olyan emberek, akik valami okból sohasem ismerték meg. Vagy akik nem tudták érdemén becsülni.
 
Ebben a részben a személyes szerelemtagadás a téma. Létezik intézményesített szerelemtagadás is – arról majd később.
 
Ne tévesszen meg bennünket a szerelemtagadók hangereje. Az ordítás mindig a hiány mutatója; aki ismeri a szerelmet, boldogan él benne, nincs miért hangoskodnia; de aki nem ismeri, az a világba üvölti fájdalmát.
 
Aki megismerte a szerelem első látásra csodálatos pillanatát, az meggyőződött róla, hogy létezik, nem tartja szükségesnek, hogy másokat meggyőzni akarjon róla. A szerelem nem a próféták, hanem az öröm vidéke. Nem végez hittérítést.
 
Egyszerű hétköznapi (voltaképpen egyéni) értelemben tagadni szokták a szerelmet akik:
 • Balszerencse, sanyarú sors miatt sohasem ismerték meg a szerelmet.
 • Életüket szűzen élik le.
 • Emberi adottságaik, lelki vagy erkölcsi hiányosságaik miatt alkalmatlanok a szerelemre; nem tudnak szerelmet adni és elfogadni.
 • Idegi, lelki, szellemi betegség vagy rendellenesség miatt a szerelmet képesek lennének elfogadni, de nem tudják viszonozni, nem tudnak a partnerük számára biztonságot teremteni.
 • Politikai vagy egyéb fanatizmus miatt az életükben a szerelmet eleve háttérbe szorítják, a jelentőségét önmaguk előtt (is) bagatellizálják.
 • Anyagi haszonszerzési attitűdjük miatt szerelmi életüket az anyagi gyarapodásnak rendelik alá.
 • Lelki, erkölcsi vagy egyéb éretlenségük miatt a szerelmet a szexualitással azonosítják, az anyagi javak felhalmozási kényszeréhez hasonló attitűdjük miatt gyakorlatilag promiszkuitásban élnek; a szerelem az életmódjuk generálta szerzett alkalmatlanság miatt a számukra lehetetlen.
 • Szintén anyagi alapú motiváció alapján az anyagi javak felhalmozási kényszeréhez hasonlóan egész életükben halmozzák a szexuális élményeket; ezzel valamiféle „elit” pozíciójába képzelvén magukat. Azt képzelik, hogy a szerelem terén jelentőséggel bírhat valamiféle „mennyiségi elv”. Ez is a szerzett alkalmatlanság kialakulásának egyik oka. A számos szexuális élmény – mert lehetetlenné tesz minden valódi bizalmon alapuló tényleges életszövetséget – sikerrel tartja a felszínesség dimenziójában az illetők szerelmi életét, és hatékonyan akadályozza meg a valódi szerelem kialakulását. A szerelem teljesítményi vagy mennyiségi alapon értelmezhetetlen. A valódi szerelemben sok partner kevesebb, mint egy.
 • A házasságot és a szexualitást hatalmi célok szolgálatába állítják.
 • Testi, érzelmi vagy lelki fogyatékosságban szenvednek.
 • Egyéni szexuális attitűdjük bármilyen okból kizárja a kölcsönösen örömteli és szeretetteljes kapcsolatot.
 
Azt hinnénk, hogy a szerelemtagadás a perifériákon él, barlangokba, remetelakokba húzódik, és onnan acsarkodik irigyen a boldog többségre. Nem így áll a helyzet.
 
A szerelemtagadás az esetek többségében hatalmi, vagy legalábbis többségi helyzetben van, állami vagy egyéb támogatásban részesül. Önmagát felvilágosultnak és realistának képzeli. Élvezi a fennálló állami intézmények jelentős részének támogatását. Nézetei sokak szemében tiszteletre méltóaknak tűnnek.
 
Hogy’ lehet ez?
 
Ami a hivatalos szerelemtagadást illeti, arról később bőven lesz szó. A fentiek azonban sokszor a személyes szerelemtagadásra is vonatkoznak.
 
Hogy miről is van szó?
 
Évtizedekkel ezelőtt ismertem egy öregedő házaspárt. Példás családi életet éltek, köztiszteletben álltak, házasságuk minta volt mindenki számára. Ha csak szóba került a nevük, sokan megjegyezték:
 
-         Nagyon szépen élnek!
 
A férj időnként írt különféle alkalomra néhány verset. Nem volt tehetségtelen, de nem is tartotta költőnek magát. Amúgy mindketten irodalmat, költészetet, verset kedvelő emberek, és igen olvasottak voltak. Végigcsináltak együtt sok nehéz időszakot, világháborút, ötvenes éveket.
 
Nem számítottak magas jövedelmű embereknek, de szegényeknek sem. Volt egy KGST gyártmányú gépkocsijuk, és életükben egyszer eljutottak egy kéthetes külföldi nyaralásra is, már nem emlékszem, hol voltak, talán Bulgáriában.
 
Így került sor a házasságuk negyvenedik évfordulójára. Erre az alkalomra a férj írt a feleség számára egy szerelmes verset. Valamelyik ismerős a tudtuk nélkül megjelentette a megyei lapban.
 
Ez akkor nagy szenzáció volt, százával gratuláltak hozzá az emberek. Valahogy a magukénak érezték, büszkék voltak a versre és a házaspárra¸ látták, ismerték őket, tudták, hogy a meghitt szép szavaknak tiszteletre méltó élet-fedezetük van.
 
Általános iskolai tanulóként olvastam a verset. Nekem is nagyon tetszett, mint mindenkinek. Rímes-metrumos alkotás volt, meghitt és bensőséges. Amatőr költő kitűnő verse volt, nemhiába tetszett az embereknek. Senkit sem bántott, a lírai Én a Kedveshez szólt – mint annyi szerelmes versben. Két vagy három strófából állt. Sajnos nem emlékszem rá, és felkutatni sem tudom.
 
Aztán egy magát irodalminak nevező országos lapban valami nyegle majom giccsesnek minősítette a verset. Nevetséges és önelégült vélemény volt, a vers semmiképpen sem volt giccses. Maga a címzett, a hölgy mutatta meg a cikket helybeli ismerőseinek, gúnyos szavak kíséretében. Ugyancsak maga vigasztalta az embereket, amikor kitört a felháborodás.
 
-         Mocsok egy világ ez! – mondták többen.

Néhány literátus ember is rosszallta a nagyképű kinyilatkoztatást.
 
- Valami nagyon nagy baj lehet nálunk a költészettel, ha giccsesnek lehet minősíteni ezt a verset – írta egyikük.
 
Igen. Nagy baj. A legnagyobb baj azonban az, hogy mindenféle érvpazarlás nélkül giccsesnek lehet minősíteni bármit, ami formailag rendben van, és az élet szépségeiről szól. Mintha a formailag rendezetlen, komor, reménytelenséget vizionáló alkotásoknak eleve több közük volna a valósághoz és a művészi igazsághoz.
 
Pedig hát a komor giccs is giccs, annak is a legártalmatlanabb fajtája, mert reményt rabol, hitet szipolyoz, bizonyos ítészek mégis sokkal több engedményt tesznek neki, mint az idillikus giccsnek, pedig nem érdemli. Számos „szakértő” szemében minden, ami szépséget, idillt, békességet, örömet, nyugalmat sugall, gyakran akkor is giccs, ha nem giccs. A fellengzősen komor, nihilista baromságot meg előszeretettel társítják az esztétikai minőséggel. Lehet ostoba, képzavaros, ellentmondásos, banális vagy értelmetlen. Nem baj, ha se füle, se farka. Az se, ha az igazán nagy, a legszigorúbb kritikus, a kérlelhetetlen az idő bírálatán is túlesett alkotók műveiben ilyenek egyáltalán nem fordulnak elő.
 
Ez a furcsa fordított alapállás a XIX. század elejétől szivárog be az európai kultúrába, és mára hatalmas pozíciókat harcolt ki magának. Lehetetlen nem foglalkoznom vele, a következő részekben sort kerítek rá.
 
A giccs fogalmáról, mibenlétéről a következőkben még szólnom kell. Most azonban továbbra is a szerelemtagadás személyes vonatkozásairól.
 
A szerelemtagadó értékítéleteket olyan emberek hozzák, akik maguk nem élnek harmonikus szerelmi életet, és azt képzelik – vagy azt akarják képzelni – hogy ilyen nem is létezik. Költészetük, irodalmuk tele van magánéleti konfliktussal, válással, megcsalással, összevissza szeretkezésekkel, promiszkuitással. Vagy egyébbel. Kénytelenek azt állítani, hogy ez az élet rendje. Szemben állnak mindennel, ami az ellenkezőjét sugallja.
 
Ha végképp sarokba szorulnak, a statisztika segítségéhez fordulnak. Merthogy szerintük az emberek többsége nem képes boldog és harmonikus magánéletet élni, a kivétel pedig nem számít.
 
Hamis okoskodás. A boldog szerelem erkölcsi jelentőségénél fogva nem mennyiségi, hanem minőségi jelenség. Ha csak egyetlen pár van a Földön, amelyik képes boldog szerelemben élni, a boldog szerelem ténylegesen létezik, és minden tekintetben szükségszerű.

Tovább megyek. Ha minden pillanatban akad a világban csak egyetlen igazán boldog pár, a boldog szerelem akkor is valóságosan létezik, és – mint az emberre váró igaz perspektíva – akkor is minden tekintetben szükségszerű.
 
Nem a boldogtalanok tömege az etalon, a fejlődés iránya nem feléjük mutat. A többségi elv ebben (sem) meggyőző.
 
Valóban boldog szerelem általában ott lehetséges, ahol az ember szabadon dönt; ez a szerelemben azt jelenti, hogy a szíve választását követi. A szerelem és a szabad akarat egymást feltételezi.

Alighanem ez még az esetleges boldogságnál is jobban ingerli a szerelemtagadókat.
 
Van azonban egyéb is. A szerelem bizonyos értelemben tagadása mindama elveknek, amelyek az eddig megismert emberi társadalmakat felépítették, és felépítik ma is. A szerelem puszta létezésével kétségbe vonja mind a származási, mind a piaci elveken alapuló társadalmi berendezkedésekből fakadó értékrendeket, nem egyeztethető össze az ezekből fakadó emberi érték-hierarchiákkal, leleplezi azok álságos voltát. Ami pedig a társadalmi berendezkedések némely kísérő jelenségeit illeti – például a patriarchális erkölcsöt, az abszolút pénzelvűséget, vagy éppen a militarizmust – ezeket a szerelem akár megsemmisíteni is képes; ezért eredendően szemben állnak vele. Nincs más választásuk, és szükségük van arra, hogy állandóan a hatalomba kapaszkodjanak, mert a szerelemmel szemben szánalmasan gyengék.
 
Velük szemben a szerelem azt sugallja; léteznek hatalomtól, származástól, piactól független, örök és mély emberi értékek.

Valójában minden emberi jelenség között a szerelem a legdemokratikusabb, hiszen szinte egyedül a szerelemben lehet elvben minden ember egyenlő. Egyedül a szerelemben kerülhetnek az anyagi és származási értékkategóriák elé magától értetődően a belső emberi értékek. A történelem során talán sokszor a legszegényebbek, a legelesettebbek lehettek azok, akik a legteljesebben élhették meg szerelmüket. Ezért a szerelem a populáris kultúra alapvető értéke lehetett minden korban.
 
Szinte azt mondhatjuk; politikai és gazdasági hatalom részéről a szerelem tagadása csaknem természetes.
 
Napjainkban ehhez még hozzájön a posztmodern eredendő istenellenessége. Látszólag ennek semmi köze a szerelem tagadásához, valójában csaknem ugyanazt jelenti: a spirituális értékek kétségbe vonását. Mindannak a tagadását, amit a posztmodern a maga szegényes fogalomrendszerével megragadni, és kissé önelvű materiális világképébe hatástalanítva besorolni nem tud.
 
A következő részekben eme porták körül fogok söprögetni.

A szerelemtagadás az emberi társadalom legrégibb jelenségei közé tartozik. Nem véletlenül, hiszen a szerelem mindenféle hatalmi, gazdasági, piaci, katonai stb. tervet halomra dönthet. Kiküszöbölésére vagy semlegesítésére az emberi társadalmakban számos stratégiát kidolgoztak.
 
Voltaképpen nincs az emberi társadalom által létrehozott intézmények és intézményrendszerek között egy sem, amely a szerelmet maradéktalanul védelmezné, vagy akár támogatná. A hivatalok nem vesznek róla tudomást, a gazdasági élet akadályozza, a törvény bünteti, a tudomány kétségbe vonja.
 
Egyedül a művészet áll ki mellette, azon belül s leginkább a líra. Már csak emiatt is óriási a líra felelőssége. Már kezdeteitől fogva bátran képviselte a szerelem értékeit, vállalta kifejezését, őszintén hirdette szépségét és örömeit.
 
Részben ezért jött létre a görög történelem homályos századaiban a személyes indíttatású líra. Ez a személyesség azonban – a líra személyessége – nem magántermészetű személyesség abban az értelemben, ahogyan koruk és a közelmúlt néhány lírikusa gondolja. Nem a puszta és sivár egyéni szeszély kifejezése, hanem a személyesség mélyén meghúzódó emberi lényegé. Emiatt verhet visszhangot mások lelkében is a legmélyebben személyes emberi érzések kifejezése, amelyek közül vitathatatlanul a szerelem az egyik legfontosabb.
 
A líra nemcsak szabad folyást engedett a szerelem kifejezésének, hanem többnyire ki is állt a szerelem fensége és igazsága mellett.

Emiatt a líra minden korban bizonyos mértékig eleve kétségbe vonta a hatalmon lévő hivatalos értékrendeket, valamelyest mindig is ellenkultúra volt. Olyan mértékben, amennyire éltek a társadalomban a szerelem értékeit kétségbe vonni akaró ideológiák és mechanizmusok. Ebben az értelemben a valódi líra bizonyos fokig mindig a populáris kultúra része is kell, hogy legyen, hiszen a szerelem képviseletét csak abban az esetben vállalhatja, ha annak egyetemességét fejezi ki. Erre pedig csakis akkor alkalmas, ha a szerelem – mint az emberi lényeg egyetemes, mindenkire kiterjedő jelensége – adott korban aktuális tartalmának kifejezését a líra megalkuvás nélkül vállalja. A szerelem pedig a legdemokratikusabb érzés; gyaníthatóan mindig sokkal kevesebb társadalmi ellenállásba ütközhetett a régi társadalmak alsóbb régióiban.

A szerelem mindennapi kultúrája és szokásrendszere aligha származhat a társadalom csúcsáról, ahol feltehetőleg már a nagyon régi időkben is hatalmi-gazdasági érdekek határozták meg a párválasztást. Túlságosan zárt társadalomban sem alakulhatott ki, hiszen ott a fiatal lányok nem, vagy csak véletlenül találkozhattak idegen férfiakkal. Persze, itt azonnal a szokásos mi volt előbb problémába botlunk, hiszen nagyon is elképzelhető, hogy egyes, a lányokat az idegenektől elszigetelő szokások éppen azért alakultak ki, hogy a szerelem kialakulását megakadályozzák.
 
A „komoly” tudomány képtelen a szerelem megragadására, és még jó ideig az is lesz. A jelenben mindenféle biokémiáról, génekről, meg mémekről fecseg; verejtékes szorgalommal igyekszik a szerelmet bagatellizálni, és a dolgok uralma alá rendelni.
 
A szerelmi líra sajátos, különleges irodalmi forma. Eredendően személyes és intim. Ebben az intimitásban azonban – mivel az intimitás költeményben artikulálódik – benne rejlik a sajátos személyes egyetemesség lehetősége: a szerelmi líra úgy válhat a közönség egyes tagjainak szellemi tulajdonává, hogy közben egyáltalán nem veszíti el személyességét; sőt újabb személyességek végtelen tömegét integrálhatja magába – mert a műben foglalt intimitás a befogadók szellemi tulajdonává válik az által, hogy érzéseiket, emberi lényegüket fejezi ki.
 
Ez természetesen csak olyan formában valósulhat meg, ami a befogadók minél szélesebb köre számára teszi lehetővé a mű élvezetét. Természetesen nincs örökérvényű forma, a jó lírának meg kell találnia, vagy éppenséggel meg kell teremtenie a megfelelő formát.

A forma a líra fontos, a tartalommal egyenrangú része. A lírai művek forma-érzékenyek; tartalmuk csak a forma által létezik, csak a forma által fejeződik ki. Tartalom és forma egymást kölcsönösen meghatározzák, ellentétben a filozófiailag felfogott anyaggal, amely közömbös a formával szemben. „A forma, amelyre a szépnek szüksége van ahhoz, hogy láthatóvá váljék.” (SCHOPENHAUER, a. 1981: 148.) – mondja Schopenhauer.
 
A forma azonban nem állandó és nem is egyféle. Voltaképpen költő és közönség kölcsönhatásában alakul és formálódik. Természetesen ebben a kölcsönhatásban a kezdeményező szerepét a költő játssza, de állandóan szüksége van a folyamatos visszacsatolásra, tudnia kell, hogy az általa kultivált forma lehetővé teszi-e a közönség számára a befogadást, vagy sem.
 
Itt van nagy szerepe annak, hogy a költő mekkora és miféle közönség számára írja a műveit, a lehetséges közönség milyen halmazát tekinti művei befogadójának.
 
A magyar lírai tradíciók általában a magyarul beszélők lehetséges legnagyobb hányadára számítanak, mint befogadókra. Ez a teljes magyar közönség, illetve a magyar közönség teljessége. Ez a teljesség, ami a magyar kultúra egysége és megmaradása szempontjából most összehasonlíthatatlanabbul fontosabb (lenne), mint a Trianont megelőző időkben.
 
A teljesség hiánya miatt – tudniillik azért, mert a költő a verse írásakor eleve nem a teljességre számít, csak egy annál végtelenül szűkebb közeget céloz meg, talán csak az olvasók egy miniatűr halmazát – természetesen lehet a felelősséget a közönségre hárítani, csak nem nagyon ildomos. És nem is etikus. Lehet azt mondani, hogy a közönség nem olvas, nem érdekli a vers, sőt egyáltalában semmiféle irodalom nem érdekli. Az is elképzelhető, hogy ez a megállapítás a közönség jelentős részére igaz. Azt is lehet mondani, hogy a közönség csak a gyöngéhez, a primitívhez, az értéktelenhez vonzódik. Elképzelhető, hogy a közönség jelentős hányadára nézve ez a minősítés is igaz. Az viszont tökéletesen abszurd szituáció, hogy a költő már műve születésének, megírásának pillanataiban pontosan tudja, hogy a közönség zöme az ő költeményének befogadására alkalmatlan, ezért eleve számításba sem, veszi a publikum ezen részét. Ez nyilvánvalóan nonszensz, a rossz költő nyegle önigazolása.
 
A vers megírásakor még nem tudni, mekkora lehet a befogadók köre; ezért a költő csakis akkor következetes, és csakis akkor lehet méltó küldetéséhez, ha a befogadók halmazaként a magyar nyelven értők összességét tételezi. Ma már nem egyszer elmondták, leírták, hogy a műalkotások megszületéséhez úgynevezett hatásvizsgálatra van szükség. Benedek András szerint:
 
“Az irodalmi műveknél bevált tartalmi és formai elemzést azonban ajánlatos egy harmadik egyenrangú tényező, a hatás vizsgálatával kiegészíteni. A várható hatás természetesen valamennyire mindenféle műalkotást befolyásol, de legerősebben ott érvényesül, ahol a közvetítést más művészek végzik el. A zenemű nem a kottaolvasók szűk körének tetszésére pályázik, hanem a hangversenylátogatókéra, a dráma nem olvasmánynak íródik, hanem színházi előadásra.” (BENEDEK, András: Dráma és dramaturgia)
 
A vers esetében ugyan viszonylag ritkán fordul elő, hogy „a közvetítést más művészek végzik el” de azért itt sem becsülhetjük le a jó versmondók, előadóművészek hatását. Viszont ideális esetben a vers sem a „kottaolvasók”, azaz a bennfentes irodalmárok szűk körének íródik, hanem azért, hogy az olvasók minél szélesebb körére találjon.
 
A szavalhatóság, előadhatóság a vers fontos tulajdonsága. Sok esetben ez az utolsó szűrő, amely eldönti, hogy a verset miféle esztétikai minősítés illeti meg. Sok olvasva jónak tűnő vers lepleződik így le. A rossz versek előadása mindent eldönt, hiszen minél jobb az interpretáció, annál inkább kiviláglik a mű értéktelensége. Más esetben az ellenkező véleményű, világnézetű kritikusok ellenvéleményét, gyakran lenéző, gúnyolódó hangnemben elmondott kifogásait semmisíti meg a vers előadása.
 
Valaha minden verset énekelni lehetett, ezt ma már nem várhatjuk el. A szavalhatóságot azonban igen, ezt el is kell várnunk. A szavalhatóság, a jól mondhatóság a versforma magától értetődő tulajdonsága. A lírai mű ugyanis – a fentebbiek értelmében – sohasem pusztán személyes belső monológ; rendelkezik az irodalmi műalkotások fontos sajátosságával, az érdekeltséggel.
 
A versmondás, a lírai mű emberi hang segítségével történő nyilvános előadása voltaképpen a befogadás egy fontos neme, sok esetben éppen a legfontosabb próbaköve. A magányos olvasás korántsem a lírai műalkotás befogadásának egyetlen formája, és nem is a legtávlatosabb. A vers hallgatása csak látszólag ment ki a divatból, továbbra is perspektívát hordoz magában; a közösségben történő egyéni befogadás sajátos, mással össze nem téveszthető lehetőségét. Ez olyan lehetőségekkel rendelkezik, amelyeket az egyéni, magányos olvasás nem képes megadni. Természetesen lehetséges az is – az interpretáció színvonalától, irányultságától, illetve a hallgatóság hozzáállásától függően, hogy mélységesen alatta marad az egyéni olvasás által biztosított magányos befogadásnak, de messze meg is haladhatja azt.
 
Analógiának természetes módon kínálkozik a színházi előadás. A drámaírók zöme nem azért írja műveit, hogy azok nyomtatásban megjelenjenek, hanem azért, hogy előadják őket a színpadon. A drámai műalkotás üzenetét a legteljesebben a színpadon fejtheti ki. Természetesen – mivel léteznek jobb és rosszabb előadások – egyáltalán nincs rá garancia, hogy ez minden egyes előadásban meg is történik. Arra sincs, hogy az előadás a drámai műalkotással adekvát, azt értelmező, vagy kiegészítő szellemben történik. Éppen manapság, amikor a rendezői olvasatok nyegle divatja az esetek igen nagy százalékában kifejezetten eltorzítja a műveket, emlékeztetnem kell rá, hogy ennek ellenére a színházi előadás az, ami elméletileg a drámai művek adott pillanatban érvényes üzenetét a legnagyobb mértékben képes befogadásra alkalmassá tenni.
 
Ami a drámának a színpadi előadás, az a lírai műalkotás számára a versmondás, a szavalat. Voltaképpen a lírai művek még kedvezőbb helyzetben vannak a drámánál, hiszen a közfelfogás a szavalók számára nem engedélyez olyasféle torzításokat, amelyekkel a színpadi előadások rendezői magától értetődő természetességgel élnek. A lírai vers szövege szent és sérthetetlen.

A közönség előtti előadás, a szavalat képes-e többletértéket adni a befogadók számára?
 
Ahogy a színházban létezik a színházi élményközösség fogalma, amelynek más művészetekben megfelelője nincsen; úgy a szavalat esetén is léteznie kell ehhez hasonló közös élménynek. Legjobb, ha így határozom meg: lírai élményközösség.
 
A lírai élményközösség mibenlétének taglalása ennek a tanulmánynak tárgya nem lehet, még az sem biztos, hogy egyáltalán elfogadható-e ez a kifejezés. Azt viszont meg kell mondanom, mit értek alatta: szavalónak és közönségének közös versélményét, ami a hangos interpretáció, a jelen lévő, élő szavaló hallgatóság miatt mindenképpen más természetű, mint a magányos olvasás általi befogadás. Az esztétikai élmény mindig viszony; a mű és a befogadó kapcsolata. Közösségben magától értetődően másféle viszony alakul ki, főleg, ha személyesen jelen van a vers megszólaltatója.
 
Természetesen mindezt csak a jelen lévő versmondó által jelen időben elszavalt, ily módon a színházi előadáshoz hasonlóan csak időben tárgyiasuló szavalatokról mondhatjuk el. A versmondás felvétele már film, másféle műalkotás, hiányzik belőle a személyes jelenlét frissessége.
 
Aligha szükséges bőven kifejteni, hogy a szavalat megfelelő formát és tartalmat igényel. Egyrészt a vers legyen jól mondható, szép és szabatos nyelvezetű.
 
Vajon lehet-e szavalni egy központozás nélküli verset?
 
A vers formájához hozzá értendő az írásbeli közlésre vonatkozó közösségi megállapodások tiszteletben tartása. Ilyen közösségi megállapodás a helyesírás. Valamint a központozás. Mindkettő a befogadókkal való sikeres kommunikáció alapvető feltétele. Szavalni ezen szabályok betartása nélkül nem lehet a verset.
 
A központozás elhagyását általában olyan „művészi” elvekkel szokták indokolni, amelyek vagy a parttalan művészi önkény, vagy a még parttalanabb jelentésbeli relativitás ideológiájához tartoznak. Mindkét eset voltaképpen megfosztja a befogadókat a valódi esztétikai élménytől; a művészi üzenet befogadásában magukra hagyja őket, azt generálván, hogy ki-ki maga teremtsen magának élettapasztalatai, erkölcsi érzéke, érzelmi érettsége alapján valamiféle saját egyedi üzenetet. Úgy gondolom, az efféle esztétikai önkielégítésen alapuló befogadást, illetve az ilyen módon létrejövő üzenetet mindenképpen erősen fogyatékosnak kell tekintenem.

(A jelentésbeli relativitás ideológiáival, és a belőle származó „esztétikai” felfogásokkal egy későbbi részben foglalkozom.)

A központozással való játékból eredő „művészi többlet” szánalmas hozadék az általa okozott veszteségekhez képest; a befogadás megnehezítése, korlátozása vagy akadályozása helyenként azt is kétségbe vonhatja, hogy az ilyen módon létrejött szöveget egyáltalán lehet-e irodalmi műalkotásnak tekinteni.
 
A forma voltaképpen úgy is értelmezhető, mint a műalkotásnak befogadásra alkalmas állapotba való konvertálása. A forma az alkotó szuverenitásából ered, de ez a szuverenitás sohasem lehet parttalan; a művész felelőssége műalkotását befogadásra alkalmas formába öltöztetni.
 
Ajánlatos ezért a költőnek mindig és minden verse megírásakor keresnie a várható olvasók számára a befogadást leginkább megkönnyítő formát.

Milyen lehet a megfelelő forma?

A forma szoros tartozéka a lírai műnek, attól el nem választható része. A líra a legszemélyesebb, és az érzelmekre legmélyebben ható irodalmi műnem, mert a líra az alany és a tárgy lényegi és eredeti azonosságából fakad. A forma pedig éppen ennek az eredeti azonosságnak az egyik legfontosabb építőköve.
 
Fentebb azonban már elmondtam, hogy az igazi líra nem válhat a puszta és parttalan személyesség szócsövévé. A tétel megfordítható: a puszta és parttalan személyességből sem válhat soha igazi, a közönséggel kommunikálni képes, befogadható, az emberi lényeget kifejezhető líra. A puszta és parttalan személyesség ugyanis érdekeltség helyett teljes érdektelenséget teremt.
 
Itt meg kell állnom néhány gondolat erejéig. A teljes érdektelenség az irodalommal kapcsolatban általában kárhoztatott fogalom; a közönség alkalmatlanságára, a nívós irodalommal, költészettel szembeni közönyére szokás vonatkoztatni.
 
Előfordulhat, és gyakran elő is fordul, hogy egy befogadó előbb teljes érdektelenséggel reagál egy műre, élete valamely későbbi szakaszában azonban lelkesen befogadja, akár többször is. Mindenkinek vannak ilyen irodalmi élményei. Ebből azonban az alábbi következtetések egyikét sem szabad levonni:
•Minden befogadó alkalmatlan minden műalkotás befogadására személyes életének valamely szakaszában.
 •Minden műalkotás befogadhatatlan minden befogadó számára annak valamely életszakaszában.
 •Minden műalkotás befogadhatóvá válik minden befogadó számára, ha az élete során érzelmi fejlődésével és élettapasztalatainak bővülésével arra alkalmassá válik.
 •Az emberek egy része sohasem válik befogadóvá, mert sohasem éri el a lelki és érzelmi érettségnek azt a fokát, ami ehhez szükséges.

 
 Érezzük, hogy ez a felsorolás nem teljes – ezért ebben a formájában nem is lehet igaz. Ami pedig nem teljes, az a civilizációban mindig visszaélések forrása. Pedig mai modern civilizációnkban a média, valamint a művészet infrastruktúráját képező intézményrendszer nagyjából ezt a felfogást sugallja és sulykolja.
 
Mi hiányzik belőle?
 
Ha alaposabban megnézzük, könnyen beláthatjuk, hogy a felsorolás egyoldalú. Voltaképpen a műalkotás létét és minőségét meghatározottnak, adottnak tekinti, a befogadót pedig változónak. Együtt az egész feltételrendszer azt sugallja, hogy a műalkotások műalkotás-mivoltát és értékelését a befogadó készen kapja, neki pedig ehhez a készen kapott minősítéshez kell alkalmazkodni. Hozzáértése, sőt emberi és érzelmi érettsége is pusztán attól függ, mennyire képes magáévá tenni a műalkotásokról nélküle, készen hozott és általában megfellebbezhetetlen, kinyilatkoztatás jellegű minősítéseket.
 
Ez természetesen sznob magatartást, a műalkotásokhoz való sznob hozzáállást implikál, és a befogadók egy része pontosan ennek megfelelően reagál. A sznob hozzáállás alapja, hogy a műalkotás mindenképpen kiváló, nekem kell felnőnöm hozzá. Ha pedig mégse nőttem fel, ha nem értem, nem szeretem; akkor úgy kell tennem, mintha érteném és szeretném, sőt lelkesednem is kell érte pusztán azért, mert ezt érzem társadalmi elvárásnak.
 

Ezen a televényen tenyészik a sznobizmus, amely napjainkra minden eddiginél nagyobb hatalommá vált. Voltaképpen a társadalmi érvényesülés egyik alapja lett. Sznobok ülnek a különféle tanszékeken, a médiában, sznobizmusra oktat az iskola, a nagynéni, és a kulturális élet minden egyes területén versengenek egymással a lelkes sznobok. A sznobok szívósak, kitartóak, az önmagukról önmaguk által kialakított hamis kép fenntartása érdekében igen eltökéltek.
 
A sznobizmus mára értékmérővé vált, ez a „komolyság” etalonja. Ugyanazon személynek gyakran van egy „hivatalos”, illetve egy személyes, csak a legszűkebb családja vagy baráti köre számára tartogatott véleménye. Amelyek – finoman szólva – nemigen egyeznek meg. Vagy csak igen ritkán.
 
Sznobnak lenni egyáltalán nem ostoba egyéni döntés eredménye, sznobnak lenni ma már elvárt hozzáállás, egyfajta szellemi jogkövetés.
 
Hogy’ fordulhatott ez elő? Hogyan jutottunk el idáig?
 
A dolog (egyik) nyitja természetesen az, hogy a műalkotásokról van egy többé-kevésbé kötelező, normatív, intézmények által kialakított minősítés, amihez ragaszkodni illik. Ezt a minősítést meglehetősen nagyra fejlesztett, a társadalomban szinte megfellebbezhetetlen tekintélyt élvező intézményrendszer hozta létre, és tartja fenn. A műalkotásokat ez válogatja, értelmezi, szelektálja és rangsorolja, sok esetben kinyilatkoztatásszerűen. Nemcsak az egyes műalkotásokat, hanem a szerzőket és az irányzatokat is. Ennek a rendszernek a merő diktatórikus jellege csak akkor válik szembeötlővé, amikor józan értékítéletünkkel azt tapasztaljuk, hogy olyan szerzőket és műveket is kanonizál, akik, és amelyek finoman szólva is megkérdőjelezhetők.
 
Ez a jelenség, a műalkotások lényegében diktatórikus társadalmi kanonizációja a modern civilizáció legkártékonyabb jelenségei közé tartozik. Tegyem hozzá azonnal: a kanonizáció egyben globális, illetve kvázi-globális jelenség, hatását egyféle kvázi-globális értelemben is kifejti. Kártékonysága, élősdi jellege ez által hatványozódik.
 
A sznobizmus tehát – a társadalmat irányító mechanizmusok felől szemlélve – nem elferdülésnek, nem erkölcsi eltévelyedésnek, nem a szabad ítéletről való önkéntes lemondásnak, nem álszent hajbókolásnak és nem a hazugság intézményesítésének tűnik – hanem egyféle polgári kulturális jogkövetésnek.
 
A sznobizmus a kulturális kanonizáció iránti abszolút (lényegében belső tartalom nélküli) loyalitás külső megnyilvánulási formája. A sznobizmus feltétel nélküli kulturális parancsteljesítés, egyben a diktatórikus kanonizációval szembeni teljes behódolás szimbóluma.

A kanonizált irodalmat népszerűsítő oktatás, illetve az infrastruktúra erőteljesen ösztönzi is a sznobizmust. Ennek eklatáns példája például a kortárs líra (vagy általában a kortárs irodalom) termékeivel kapcsolatban számtalanszor elhangzó figyelmeztetés: „Nem elég egyszer elolvasni.”
 
Elsőre magától értetődik. Ami visszhangot vet bennünk, azt bizony magunktól is elolvassuk, akár ezerszer is. Főleg, ha vers. Meg is tanuljuk. Mindannyian nagyon sok verset tudunk emlékezetből, fel sem tudjuk mérni, hogy mennyit. Erre igazán nem kell biztatni bennünket. Az irodalmi műalkotás csak értelmezett formában létezik, a polcon heverve halott. Attól él, hogy elolvassuk újra és újra.
 
De itt egyáltalán nem erről van szó. A megfogalmazás valami mást, valami ettől merőben eltérőt foglal magába. Nem egyszerűen arra biztat bennünket, hogy olvassuk sűrűn a verset, amely tetszik nekünk, amely visszhangot vet a lelkünkben.
 
„Nem elég egyszer elolvasni.”
 
A „nem elég” nem azt jelenti, „minél gyakrabban”. Hanem eleve feltételezi, hogy első olvasatra a mű valamiféle hiányérzetet kelt a befogadóban.
 
„Nem elég egyszer elolvasni.”
 
Ez a mondat bizony eleve azt tételezi fel, hogy első olvasásra a mű nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Ezért kényszerül a kanonizált költészetet támogató propaganda erre a – valljuk be – katasztrofálisan rossz instrukcióra. A mai rohanó világban, amikor információk sohasem látott özöne zúdul az emberre, amikor sokkal többet kell olvasnunk sokkal kevesebb idő alatt, mint bármely korábbi korszak embereinek, és az időnk elképesztően szűkre van parcellázva, bizony naivitásnak tűnik ez ilyesféle elvárás. A propagandának azonban nincs más lehetősége, mindenképpen közölnie kell ezt velünk.
 
Miért?
 
„Nem elég egyszer elolvasni.”
 
Mert a propaganda tökéletesen tisztában van a népszerűsíteni kívánt alkotás elemi hiányosságaival. Ezért megfelelő – vagy annak tűnő – taktikát eszelt ki, hogy a hiányosságokat semlegesítse, sőt arra, hogy egyenesen előnynek tűntesse fel őket.
 
Miféle hiányosságokról beszélhetünk?
 
Ezeknek alapjában két csoportját különböztethetjük meg, befogadóktól függ, hogy egy-egy ilyen műalkotás olvasásakor kinél melyik típus dominál:
 • Nem tetszik
 • Nem értem
 
Mivel a propaganda tökéletesen tisztában van a hiányosságok természetével, jó előre igyekszik dehonesztálni azokat a befogadókat, akik a hiányosságok két típusa közül bármelyiket hangoztatják. Az ilyeneket azonnal az eszmei vagy esztétikai szobatisztaság hiányával vádolják meg, azonnal dilettáns lesz, vagy eszelős populista, esetleg lábszagú tahó. Senki se szörnyülködjön, szó szerint olvastam ilyen minősítéseket – meg még ilyenebbeket is.
 
Ami a populizmust illeti, arra később még visszatérek, a többi szóra sem érdemes.
 
A vád általában magától értetődőnek tünteti fel önmagát, hiszen a „nem elég egyszer elolvasni” tétel már „nem szorul bizonyításra”, már „mindenki tudja, aki ért hozzá”, hogy ez az „elfogadott” eljárás. Aki vitatja, dilettáns, ostoba, esztétikailag fejletlen. Tahó. Minden érvpazarlás nélkül, ingerülten.
 
Nincs mit csodálkozni rajta, a kanonizált líra szellemi testőrsége sem szereti magyarázni a magyarázhatatlant. Sejti valahol, hogy valóban meztelen a király, hogy a kanonizált líra minősége leginkább a „komikus” jelzővel illethető, de nem esik kétségbe. Segítségül hívja a nagy energiával kifejlesztett, mindenhatónak tűnő sznobizmust. Amivel együtt már erősebbnek tudja magát. A kortárs líra egyik-másik termékének értékét ilyen alapon tagadó befogadó csakhamar olyan helyzetbe kerül, mintha az állította volna magáról, hogy UFO-k rabolták el. A helyzete valóban arra hasonlít, hiszen a mechanizmus azonos.
 
Valójában sokkal több befogadó érzi a fent említett hiányosságokat, mint ahányan nyilvánosan el merik mondani. Tartanak a támadástól, nevetségessé tételtől. Számos embernek ugyanazon műről kétfélre véleménye van; egy nyilvánosságnak szánt, a sznobizmus elvárásainak megfelelő és hazug, illetve egy, amit csak a legszűkebb családi vagy baráti körben hangoztat, ami önálló és őszinte.
 
A sznobizmus így mára a kanonizáció legfontosabb társadalmi tartópillérévé vált. A kánon fennmaradásának nélkülözhetetlen feltétele.
 
A kanonizáló intézményrendszerhez tartozik a média, a társadalom- és művészettudományos infrastruktúra és a kulturális ipar jelentős része. Az intézmények adják a kánon tekintélyét, a kánonhoz ragaszkodó egyének pedig a fenntartásához szükséges cselekvő aktivitást.
 
Kanonizáció és sznobizmus egybe tartozik, ugyanazon szisztéma elemei. A sznobizmus a kánon tömegbázisa.
 
Az egyén természetesen szembeszegülhet a kánon és az arra épülő sznobizmus által képviselt manipulációval, de ennek a szembeszegülésnek mindig van valamiféle kockázata, amelynek természete helytől és időtől függ.
 
Elvileg nem egyféle kánon létezik, hanem sok kisebb-nagyobb többé-kevésbé egymással kapcsolatban álló, egymás mellett működő, egymással apró-cseprő dolgokban szemben álló, vagy éppen versengő rendszer, amelyek azonban végső soron – ha a populáris kultúrával, a tőlük eltérő esztétikai (vagy éppen politikai!) csoportosulással kell szembeszegülni, nagyon is egy húron pendülnek.
 
A kánon minden körülmények között az abszolút értékelvűség látszatát igyekszik kelteni. Természetesen tagadhatatlan, hogy a kanonizált alkotások között valódi értéket képviselő művek (is) vannak, de ez, illetve ezek aránya a kanonizáció jelenségének megítélésekor nem releváns. A kanonizáció lényege nem az érték, hanem a struktúra. Léte szempontjából semmiféle jelentőséggel nem bír az általa befogadott alkotók és alkotások tehetsége, illetve tényleges esztétikai minősége, hiszen a kanonizáció nem az értékért van, hanem önmagáért¸ valódi célja nem az értékek teremtése és felfedezése, hanem a művésznek és a művészetnek a társadalmat ténylegesen irányító elvek és csoportok érdekében a szociológiai struktúrában való ellenőrzése és rögzítése. A kanonizáció nemcsak rögzít, hanem mozgástörvényeket is alkot, célokat határoz meg, zárt, átlátható és irányítható közeget teremt a társadalom nagy, irányíthatatlan káoszán belül.
 
A kánon a gazdaságban történő folyamatokhoz hasonlóan működik. Monopolizálja az irodalmi és művészeti életnek nemcsak az értékelés, hanem az elvek kidolgozása, az esztétika és a művészetfilozófia oldaláról is, kezében tartja és működteti az ehhez kapcsolódó intézményeket, uralja az ott zajló folyamatokat. A kanonizáció világa zárt pszeudo-valóság, zárt pszeudo irodalmi élettel, az irodalmi élet lényegét protokolláris aktusokban látja, és sikeresen akadályozza meg a tényleges irodalmi élet kialakulását.
 
A kanonizáció kártékonysága mérhetetlen, a gyakorlatban az irodalom és költészet kisszerűvé válását, önfelszámolását jelenti.
 
A kanonizáció kártételeit a következőkben foglalhatom össze:
 •Monopolizálja az irodalmi értéket, ráépíti önnön struktúráját, és monopolhelyzetében tetszés szerint torzíthatja el az érték fogalmát.
 •Lényegében irodalmi érték-diktatúrát gyakorol, amelyet a rendszerét támogató intézményrendszer, valamint ennek segítségével a társadalomban gerjesztett sznobizmus tesz teljessé.
 •Relativizálja az irodalmi értéket¸olyan gyakorlati helyzetet teremt, ahol az irodalmi érték fogalma egyenlő a kanonizáltsággal.
 •Az író vagy költő státusz ennek nyomán nem az alkotót jelenti, hanem olyan személyt, aki a kanonizált irodalmi intézményrendszer személyi tartozéka.
 •Az irodalomban az alkotás háttérbe szorul, mellékkörülményei – díjak, megjelenések, tagságok, protokoll-rendezvények szerepe aránytalanul felértékelődik.
 •Az irodalom élete lényegében protokolláris aktusok sorozatára redukálódik, és ezek olyan pszeudo-világot építenek ki, amely a valósággal csak igen korlátozottan érintkezik.
•Az irodalmi életet helyenként kimondottan rituálissá teszi, hasonlóvá a háremek belső életéhez, ahol a különféle csoportok közötti erőviszonyok pillanatnyi állapota szabja meg az érdekérvényesítési lehetőségeket, de maga az érdekérvényesítés is csak alapvetően kisszerű célok mentén, kisszerű pályán lehetséges.
 •Elzárja az irodalmat és legfőképpen az irodalom értékelését a valódi közönségtől; alapállása szerint kizárólag a kánonnak megfelelő értékelés lehet releváns. Ez mindenképpen eltorzítaná az irodalmi minőség felfogását, még akkor is, ha minden ítélete kivétel nélkül helyes volna.
•Elzárja az irodalom értékelését a közönségtől, és a közönség véleményét, igényeit és elvárásait teljesen kirekeszti az általa elismert szerzőket motiváló tényezők közül. Közönség és kánon ellentéte akár állandósulhat is, a kanonizáció szempontjából a valódi közönség ítélete sohasem releváns, hanem mindig irreleváns, és egy torz Elitkultúra-tömegkultúra (a valóságban kanonizált-nem kanonizált) kultúra antinómia mentén elvetendő, lesajnálandó.
 •Az irodalmi érték fogalmát önkényes irányokba torzítja el. Figyelmen kívül hagyja az irodalomhoz tartozó tradíciókat, irodalom és költészet valódi céljaival szemben teljesen közömbös.
 •„Esztétikai kasztrendszert” teremt kanonizált és nem kanonizált irodalmi formák között. Bizonyos zsánerek a kánon tagjai lesznek, másokat kirekeszt a kánonból irodalmi minőségüktől függetlenül pusztán valamely zsánerhez való tartozásuk miatt. Az apokrif műfajokat kommersznek minősíti, amivel azonban a népszerűségüket nem csökkenti. Esetenként gazdasági eszközökkel üldözi az apokrif műfajokat (giccsadó és ehhez hasonlók.). Itt van kivétel: magasan kanionizált alkotók apokrif kivételes esetekben apokrif műfajokban is alkothatnak kanonizált művet. A kellőképpen rugalmas esztétika ezt általában „tökéletesen” megindokolja.
 •Az esztétikai kasztrendszer egyéb vonatkozásokban is érvényesül. Minden alkotó művészete is értékére való tekintet nélkül kommersz, aki nem tartozik valamelyik kanonizált csoporthoz. A befogadás, az „átmenet rítusa” után kanonizált alkotó lehet, és a művei is – részben vagy teljes egészében – kanonizáltakká válhatnak.
 •A kánon által szentesített szerzők között a mindenkori hierarchia csoport-és személyközi kapcsolatok, intrikák, ismeretségek függvénye, a művek száma és minősége a legtöbb esetben nem releváns. Olyan alkotó is kerülhet kapcsolatrendszere lévén kivételezett helyzetbe, aki alig néhány művet mondhat magáénak, vagy hosszabb idő alatt sem alkot semmit.
•A kánon beavatkozik az irodalom belső életébe, és alapvetően irodalmon kívüli szempontokat enged ott érvényesülni. Hirtelen „fontossá” válnak olyan tényezők, amelyek korábbi időszakokban nem bírtak jelentőséggel; például a költő napi pártpolitikai szempontú „hovatartozása”.
 •A kánon előbb-utóbb olyan értékszemléletet juttat érvényre, ami a befogadók zömének ízlésére alapvetően nincs tekintettel, ezzel megbontja művész-mű-közönség hagyományos egyensúlyát.
 •A kanonizáció mindig a költészetnek álcázott politikai vagy gazdasági alávetését jelenti.

 
A kánon szerepe azonban még ennél is több, hiszen alapjaiban kérdőjelezi meg irodalom és közönség kapcsolatát, minden irodalmiság fundamentumát. A kánon infrastruktúráján belül a közönség tetszése, igényei, visszacsatolása jelentéktelenné válik, a kánon intézményeinek reagálása „fontosabb” lesz.
 
Emiatt a kisszerűség még inkább eluralkodik; a versesköteteket már az őket finanszírozó szponzorok se olvassák, a kanonizált líra közönsége szerzőjének szűkebb ismeretségi körére redukálódik, és a költők nem egyszer egymásnak „üzennek”. A kanonizáció pszeudo-valóságot teremt, és létrehozza az ehhez kapcsolódó hamis tudatot. Ez sajátos mezőt alkot, mintegy a hétköznapi valóság járulékos részeként funkcionál, és sok esetben egyfajta sajátos kettős tudatot teremt. A kanonizált szerzők egy része ennek megfelelő furcsa kettős életet él; mintegy meghasadva elválik egymástól a hús-vér ember, mint magánszemély – illetve a költő és író, akinek a magánemberhez szinte semmi köze sincs, igyekszik úgy viselkedni, mint aki semmi közösséget sem tart és nem is vállal magán-önmagával. Másoknál kettős morál jelent; van egy civil erkölcs, a hétköznapok számára, illetve egy költő-erkölcs. A kétféle morál – de különösképpen a kétféle etikett – nem egyeztethető össze egymással. A kánon valósága – a hétköznapi valóságtól eltérő dimenzióban létező kvázi-valóság.
 
A kánon látszólag a minőségi művek és szerzők elkülönítését, valójában azonban az irodalom feletti uralmat szolgálja. Ezért a kanonizációnak mindenképpen érdeke, hogy markáns ízléskülönbséget hozzon létre kanonizált és nem kanonizált irodalom között. A népszerű irodalom kanonizációjának a hatalom szempontjából semmi értelme. A hatalom számára a kánon akkor érték, ha az a nagyközönség számára nemcsak érdektelen, de nem is megközelíthető.
 
A kanonizációnak cenzúrát helyettesítő szerepe van. Ha a kánon kellőképpen korlátozza a formát, és az inadekvát formába gyógyíthatatlanul bezárt tartalom nem képes utat törni a befogadókig, mindenféle cenzúra felesleges. Az irodalompolitika lehet végtelenül „liberális”, látszólag nincs is szükség irodalompolitikára. A kanonizált irodalom a maga kanonizált formájában szinte bármit megírhat, az – mivel a közönség széles rétegeihez nem juthat el – jelentéktelen marad. Felesleges tiltani, cenzúrázni. A kanonizáció a pszeudó-szabadság intézményesített formája.

A kánon lehetőleg igyekszik minden hidat elvágni az általa szentesített irodalom és a hétköznapi valóság között. A kánon világa Isten nélküli világ, a kanonizált irodalom Isten nélküli irodalom. A kánont létrehozó és a háttérből irányító hatalom – mint kvázi-Isten – nem tűr vetélytársat.
 
A kanonizált irodalom a formát és a tartalmat egyaránt monopolizálja. Elvágja az irodalmat hagyományos utánpótlásától és éltető erejétől, a populáris kultúrától.
 
Ebben a rendszerben a populáris a kanonizált ellentétévé vált. A kánon hívei és fenntartói semmitől sem rettegnek annyira, mint a populáristól. Okkal, hiszen az állandóan megújuló, mindig újra és újra feltöltődő populáris kultúra fejlődésére a kánonnak csak minimális hatása van. Régebben a magyar kultúrában kölcsönös egymásra hatások bonyolult hálózata létezett a populáris kultúra és a hivatásos költészet között, át- meg átjárták egymást, sűrű, széttéphetetlen szövetet alkottak. Számos magyar költő merített a populáris kultúrából, utóbbi pedig rendszeresen adaptálta a hivatásos költészet témáit és formáit. Balassi és Rimay idején a hivatásos költészet hosszú időre megtermékenyítette a populáris kultúrát, Csokonai úgyszólván együtt lélegzett a népköltészettel – nem is beszélve Petőfiről.
 
A kánonnak a populáris kultúra fejlődésére tett hatása napjainkban már elenyészőnek mondható. Fordítva nem így áll a helyzet, a kanonizált kultúra ma is gyakran – bár esetenként eltorzítva. Kiherélve, felismerhetetlenné ficamítva – de még mindig használja a populáris kultúra javait.
 
A kánon oldaláról mindent elkövetnek, hogy a populáris kultúrát a kommersszel azonosítsák. Természetesen vannak átfedések – ahogy a kanonizált kultúrával is. Utóbbiban is bősséggel akadnak kommersz elemek, de ezek azonosítása nem könnyű a kánon által favorizált mesterkélt, szándékosan nehezen megközelíthető formák miatt.
 
Nagyon ritkán és a legtöbbször előítéletesen vizsgálják, miben áll a populáris kultúra és a kulturális ipar kapcsolata. A kérdéshez általában prekoncepciózusan közelítenek, elitista gőggel vonják kétségbe a kulturális ipar minden termékét a vele esetleg szimbiózisba került populáris kultúrjavakkal egyetemben. A fentebb említett sajátos kettéhasadtság itt különösen jelentős, hiszen a peckesen elutasító álszent elméleti cikkek szerzője a magánéletben ugyanezen kulturális ipar termékeinek lelkes fogyasztója. Ez a feltűnő tisztázatlanság zavart okoz, és a kaotikus helyzet határozottan a kánonnak kedvez.
 
A kánon oldaláról újabban mind gyakrabban „elemzik” a populáris kultúrát, illetve a populáris kultúrához köthető gondolkodásmódokat. Számos igen tendenciózus írás született ebben a témában. Csupán a populáris kultúra ad hoc elutasításában közösek, fogalomrendszerük különböző, az is megesik, hogy egymás tételeit teszik nevetségessé. Érződik rajtuk a verítékes erőlködés, hogy a populáris kultúra kétségbe vonására valamiféle „elméleti alapot” rögtönözzenek. Definíció-kísérleteik szánalmasak, nagyjából így foglalhatók össze:
 
A populáris kultúrához tartoznak mindazon termékek, amelyeket a populáris kultúra hordozói kedvelnek. Ez a skála természetesen a gigantikus költségvetéssel készülő hollywood-i közönségfilmtől a viccig terjed. Parttalan és jóformán kezelhetetlen kategória. Minden termékét sommás megjegyzésekkel az „értéktelenség” halmazába taszítani több mint felelőtlenség.
 
A valóságban rendkívül bonyolult kölcsönhatások egész rendszere létezik a halmaz különféle csoportjai között. Esztétikai alapon történő vizsgálatuk gyerekcipőben jár, az elitista kinyilatkoztatásszerű elutasításnál alig jutott többre. Természetesen lehetetlen, hogy a populáris kultúra minden terméke az esztétikán kívüli kategóriába essen. Ezt voltaképpen a kánon hívein kívül senki nem is állítja.
 
A kánon nagy energiával igyekszik hangsúlyozni függetlenségét mind a populáris kultúrától, mind pedig a kulturális ipar termékeitől. Utóbbi esetben nincs igazán nehéz helyzetben, hiszen a gügye valóságshow-k, ostoba akciófilmek, vagy a gagyi vígjátékok elítélésében a társadalom hangadó csoportjaival van egy véleményen. Elegendő, ha a kulturális ipar termékeinek mindig csak a legszánalmasabb kategóriáira hivatkozik, azokkal perel, hiszen azokkal szinte minden egyebet könnyedén egybe lehet mosni, és máris a tiszteletre méltóság jelmezét öltheti magára.
 
A populáris kultúra termékeivel kapcsolatban azonban már lényegesen nehezebb helyzetben van a kánon. Ezektől nehezebb elszeparálódnia. Voltaképpen nem is kellene elkülönülnie; lényegesen egészségesebb volna szimbiózisban élnie, biztosíthatná az irodalom zavartalan fejlődését.
 
A populáris kultúrával való kapcsolat csak időtörés segítségével lehetséges. A korábbi időszakok már letűnt, nem élő populáris kultúrájával kedvére kacérkodhat a költő, ettől nem lesz apokrif.
 
A kánon alapvető tulajdonsága, hogy globalizált. Azaz: a magyar kanonizált irodalom lényegében egy elvben az egész világra kiterjedő kánon helyi kirendeltsége, része, helytartósága. Éppen úgy, ahogy számos hazai politikai szervezet is kirendeltsége, olykor meg éppen helytartósága valami nemzetközi képződménynek. A nemzetközi kánon liberális beállítottságú, és valamiféle élő világirodalom látszatát szeretné kelteni. Ennek leginkább a nemzetközi kánon nyilvánvaló politikai tendenciája mond ellent. Jelszavai között ugyan állandóan hangsúlyosan szerepel a sokféleség, a pluralizmus, stb.; de nyilvánvalóan ez a kánon nagyon is egyféle politikai kultúrát preferál. Látszólagos sokfélesége ellenére is határozottan a globalizáció jelenlegi tendenciáinak nyilvánvaló támogatója. Értékrendszerébe nem is fér bele semmi, ami ettől eltérő. Ilyenformán a nemzetközi kánonról nyugodt lélekkel kimondhatjuk, hogy ez nem egyszerűen a különféle országos (vagy nemzeti) irodalmi kánonok politikán felül álló szövetsége, hanem – nemzetközi kapcsolataival, infrastruktúrájával egyetemben a globalizáció egyfajta kulturális vetülete, és mint ilyen felett, a globalizáció irányítói diszponálnak felette. Semmiképpen sem tekinthető tehát valami, a nemzetek felett álló „világkultúra” reprezentánsának.
 
Ennek ismeretében nagyon is ironikusan értendők például azok az aggodalmak, amelyek attól „féltik” a határon túli kisebbségi magyar irodalmakat, hogy annyira leszállítják írásművészetük színvonalát (értsd: a globalizáció számára merőben érdektelen, de amúgy nagyon is fontos és irodalmi érdekű problémákkal foglalkoznak, például a kisebbségi léttel), hogy kizárják magukat az európai – vagy éppen a világ! – irodalmának folyamatából (azaz nem azonosulnak a nemzetközi, globalizációt pártoló irodalmi kánonnal).
 
Hogy mit is jelent valójában a nemzetközi kánon, annak eklatáns példája volt a nemrég elhunyt francia filozófus, Derrida Marx-könyvének fogadtatása. Az algériai zsidó származású, extravagáns francia a nemzetközi posztmodern egyik legfőbb reprezentánsának számított, az ő nevét írták a zászlajukra, csakúgy, mint a milánói Umberto Eco nevét (Nem tudom, hogy a szellemes olasz író és irodalomprofesszor mennyire van ettől elragadtatva, gyanakszom, nem igazán.).
 
Marxról írott könyvében Derrida meglepetésre megtámadta Fukuyama „elérkezett a liberális piacgazdasággal és a plurális demokráciával a történelem vége” elnevezésű silány elmeszüleményét, és elég keményen le is szedte róla a keresztvizet.
 
Fukuyama korábban megjelent sikerkönyvében nagyjából azt mondta, hogy a két világrendszer között az értékek harca zajlott, a létező szocializmus, mint Gonosz, elbukott, a liberális piacgazdaságra épülő plurális demokrácia, mint Jó, győzött, és következik a globális liberális piaci Kánaán.
 
Derrida válaszában olyasmiket mondott, hogy ebben a győzelemben nincs sok köszönet. A létező szocializmust nem a liberális demokrácia fennköltsége, a piacgazdaság igazságossága vagy a belső ellenzék álmodozása győzte le, hanem a multinacionális finánctőke. A világ korántsem az a liberális paradicsom, amilyennek Fukuyama látja, hanem szörnyű problémákkal teli, válságos hely, ahol terrorizmus, szegénység, éhínség pusztít, amiben a multinacionális finánctőke nem ártatlan. Éppen világméretű támadás indult a dolgozók korábban kivívott jogainak megnyirbálására; a liberalizmus nem paradicsom…
 
A nemzetközi kánon reprezentánsai nem nagyon örültek Derrida művének.
 
Ilyen az, ha a kánon kegyeltje mond ellent a kánonban hangoztatott közhelyeknek. A nemzetközi kánon fenntartója ugyanaz a multinacionális finánctőke, amelyről Derrida beszélt. Ahogy a pénzpiacot irányítja, ugyanúgy rajta tartja kezét a világkultúrán is. Olyan világkultúrára van szüksége, amely kellőképpen nemzetközi, értékként próbálja megjeleníteni a tőke által kívánt fogalmakat (bevándorlás, nemzeti és vallási értékek közömbössége, mobilitás stb), és kellőképpen messze esik a populáris kultúrától ahhoz, hogy bárhol is komoly, az esetleges gazdasági hatalommal szembehelyezkedni képes ellenzékké válhasson. Itt is nagyon fontos az elkülönülés.
 
A nemzetközi kánon tehát igazából nem irodalmi etalont, csupán a kánon etalonját jelenti. A rá való hivatkozás általában manipulatív célokat használ.
 
Az elkülönülés határozott szükséglete leplezi le a kanonizáció alapvetően hatalmi természetét.
 
Az elszeparálódás csak úgy tartható fenn, ha erőteljesen korlátozzák a kanonizálható formák körét. Természetesen úgy, hogy a populáris kultúrában keletkező művek automatikusan apokrifként jelenjenek meg. Ez persze csak akkor lehetséges, ha a kanonizált témák és formák radikálisan eltérnek azoktól, amelyek várhatóan a populáris kultúrában keletkeznek.
 
Meglepő, de ennek fenntartása talán éppen a lírában a legnehezebb. Ami a drámát illeti, a magyar színházakban igen kevés hazai szerző tud érvényesülni, azok is zömmel csak akkor, ha egy bizonyos belső körbe tartoznak. Számos olyan kanonizált szerző van, akinek már megjelent (gyakran nem is egy), teljes mértékben kanonizált drámakötete, de a bennük található darabok jelentős részét a színházak még sohasem mutatták be.
 
Ehhez persze nagyon hozzájárult a színházakban terpeszkedő rendezőuralom, ami a dráma terén a kontraszelekció második vonalát alkotja. A színházaknak eme kegyelmes urai saját „művészi egyéniségük” kibontakoztatása érdekében inkább drámát íratnak vagy kreálnak az arra legalkalmatlanabb és legméltatlanabb tárgyból is (vö. Mein Kampf, vagy akár a menetrend), mintsem oda alacsonyodjanak, hogy valódi drámai művet rendezzenek meg a színpadon. Na, ha véletlenül ez esik meg, abban sincs köszönet; a műveket eltorzító „rendezői olvasatok” közmondásosak. Még a klasszikusok sem ússzák meg, Shakespeare műveinek szövegét is elképesztő mértékben képesek meghúzni-nyúzni-nyirbálni-herélni; az alkotójuk sose ismerne rájuk – mit várhat akkor az élő szerző…
 
A drámai mű érvényre jutásának akadálya tehát a szűkösség. Még a kanonizált darabok közül is csak kevés olyan akad, ami képes minden akadályon, végül még a rendezői olvasatok halálsorán áttörve nagyjából sértetlenül a néző elé kerülni.
 
Nem kanonizált szerző nem kanonizált műve itt nagyon kevés eséllyel pályázik. A kánon könnyen őrzi állásait.
 
Az epikában (amelynek reprezentatív, sőt a közönség érdeklődésére számot tartó műfajai a regény és a novella) éppen ellenkező a probléma: a tágasság. Az epika elképesztő bőséget termel ma is, de ennek csak igen kis hányada a kanonizált. Utóbbiak maguk is késhegyig tartó harcot folytatnak egymással az elismertségért. Ez csak igen kis részüknek sikerülhet, és általában nem a minőség dönt közöttük, hanem hatalmi és kereskedelmi szempontok. A csúcsra járatott sznobizmus sem képes, és nem is akar minden kanonizált epikai művet megvásárolni.
 
A közönséget leginkább érdeklő epikai zsánerek zöme eleve apokrifnak van nyilvánítva. A siker nem a kanonizáltságtól függ, bár tagadhatatlanul több lehetőséget kapnak a kánoni művek, ezek voltaképpen bizonyos értelemben véve cinkelt lapokkal látszanak, viszont a művek óriási bőségében a lehetőségek elenyészők. A közönségsiker alapja a marketing, sőt a világmarketing. Vitatható minőségű regények is óriási kasszasikert termelhetnek, kiválóak sikertelenek lehetnek.
 
A piacot elárasztják a külföldi kommersz művek, itthon ezeknek hangos tábora van – utóbbi meglétét annak idején Kosztolányi a parlagiasság egyik legfőbb ismertetőjegyének mondta. A kánon művei védelmet és támogatást kapnak, és a sznobizmusra támaszkodva jó közepesen érvényesülnek.
 
A lírában azonban más a helyzet. A piacon ugyanis ez teljesen elhanyagolható tényező, az emberek alig-alig vásárolnak kortárs versesköteteket. A líra már sokkal hamarabb elszakadt a voltaképpeni közönségtől, mint akár a dráma, akár az epika, hiszen a líra az egyetlen irodalmi műnem, amelyet szinte teljesen monopolizált a kánon. A közönség érdeklődésének hiányát persze lehet magyarázni mindenféle mondvacsinált okkal és ürüggyel:
 • Ma a líra nem korszerű
 •Az emberek már nem szeretnek verses műveket olvasni
 • A modern ember életfelfogásától idegen a líra
 
Stb…stb..
 
Ezek kiváló kifogások, nem igazak.
 
A líra továbbra is az ember legszemélyesebb, az emberi belső tartalmakat a legmeghittebb módon kifejezni képes irodalmi forma. Csak éppen a kanonizált líra zöme sem formájával, sem tartalmában nem felel a közönség kérdéseire.

Mi van helyette?
 • Dalszövegek
 • Mindenféle alkalmi rigmusok
 • Fűzfapoéták alkotásai
 • Különböző tehetségű helyi költők (falu, város, hivatal, munkahely, iskolai osztály, klub stb.) alkotásai
 
Az utóbbi évtizedekben a populáris lírának ezek a formái folyamatosan léteztek és léteznek. Törvényszerű volt, hogy előbb vagy utóbb jelentősebb tehetségek emelkednek majd ki közülük, és ezek nem mindegyike fog a kanonizált líra irányába tájékozódni, hanem hű marad populáris gyökereihez.
 
Évtizedekkel ezelőtt jelentek meg az első jelentősebb amatőr költők, és mára a magyar amatőr líra kezd komoly tényezővé válni.
 
A kanonizált líra a maga formai és tartalmi elveivel elszakadt potenciális közönségétől, saját külön dimenziót hozott létre, valamiféle virtuális szigetet, ahol még a természet is másképpen működik.
 
Ez a kanonizáció ereje – egyben gyengesége is.
 
Mert hiába torzítja el a végtelenségig a líra témáit és formáit, semmire sem megy vele, hiszen a szerelem, és a szerelmi líra igénye minden nemzedékkel újjászületik.

A szerelemmel pedig – megújul a líra is. Mindig populáris, szerethető formában. A mindenütt meglévő helyi tradíciók folytatásaként.
 
A líra ezerfejű sárkány, semmiféle torzító kánon se tudja soha legyőzni.

A kánonról szólva jó, ha tudatosítjuk: voltaképpen irodalmon és költészeten kívüli szempontokat favorizál. A kánont és a mögötte álló infrastruktúrát fenntartó multinacionális cégek igényei és értékítéletei számos formában kifejeződnek benne.
 
Olvastam olyan kánonpárti tanulmányt, a létet, az életet, a halált, a szerelmet, és a szeretetet „az élet nagy közhelyeinek” minősíti. Az ember csodálkozik: ha ezek – az emberélet legfontosabb fogalmai – „közhelyek”, aki mi az, ami nem közhely? Mi az, ami fontosabb ezeknél?
 
A buta megfogalmazás természetesen nem általánosítható, a kanonizált irodalom képviselői is tudják, nem az élet vagy a halál a közhely, hanem a róluk szóló rossz, közhelyes művek nézőpontja vagy látásmódja. Rosszul és közhelyesen bármiről lehet írni; ahogy a kanonizált líra egymáshoz oly nagyon hasonlító darabjainak szürke tengerében is előfordul az ilyesmi.
 
De a suta közhelyezés jól jelzi, milyen irányokban próbálkozik a kánonvezérelt költészet.
 
Először is: kétségbe igyekszik vonni olyan alapvető értékeket, amelyek nagyon nem tetszenek a világot uralni vágyó multinacionális menedzser gondolkodásnak. Lényegében minden olyat, ami hagyományos értelemben vett helyi közösségi vagy személyes identitást teremt.
 
Mindenekelőtt ilyen a hazafiság.
 
A „modern ember” mindenütt otthon van, nem okoz neki különösebb problémát, ha otthont vagy nyelvet kell cserélnie. Munkaadója kérésére bármikor ripsz-ropsz arrébb költözik egy kontinenssel. Vagy kettővel. Akárhol azonnal beilleszkedik, hiszen modern ember, akinek kizárólag anyagi természetű igényei vannak. Azok lehetnek akár nagyok is, hiszen a kánon mögött álló globalizációban érdekelt köröknek igen kedvező, ha az emberek anyagiakkal motiválhatók. Akár úgy, hogy rendelkezésükre bocsátják a vágyott javakat, akár úgy, hogy a megkaparintásuk kilátásba helyezésével motiválják őket.
 
Az a jó, ha mindenütt otthon vannak a szükséges és hasznos emberek, ezt nagyban megkönnyíti, ha mindenütt ugyanaz a sablon életmód, sablon körülmények, sablon nyelv és sablon kultúra fogadják őket. Utóbbi igen lényeges: legyen minél enigmatikusabb, hiszen attól látszik igazán magasröptűnek a klasszikusan tizedművelt, érzelmi ráhangoltságban meg egészen fogyatékosan motivált emberfajta számára. Az életkörülmények is legyenek minél egyformábbak: lakótelepek a kisebb jövedelmű, elegáns sorházak a jobban szituált dolgozók számára. Ezek is, azok is a korszerű haszonemberek óljai (Konrad Lorenz).
 
Mindeme paradicsomi állapotok megvalósulása érdekében a kultúrának minél szűkebb értelemben kell egyetemesnek lennie. Helyi íz minél kevesebb, az legyen szégyellnivaló, provinciális. Hiszen: aki mindenütt otthon van, annak sehol sincsen hazája.
 
A hazafiság korszerűtlen, gyanús valami, fellazítandó, törlendő, valami tartalmatlan világpolgársággal, esetleg általános emberi hablattyal helyettesítendő. A hazafiság minden megnyilvánulása üldözendő, nacionalizmusnak nevezendő. Szabadságról szóló demagógiával kell helyettesíteni, a lelkesedést lehetőleg az utazási vágy, vagy valami hasonló irányába fordítani. A mai világban ezer helyről gerjesztett utazási mánia szinte mindenre alkalmas¸ leginkább arra, hogy az emberek megtakarításait a fogyasztásban hasznosítsa. Kell valami, amire vágynak az emberek, ami büszkeséget kelt, önbecsülést fokoz, egyenlőtlenné tesz a többiekkel, és – helyben nem hasznosul. A helyi közösségi rendszereket mindenképpen lazítani kell, hiszen azok tápot adhatnak a hazafiságnak, ennek megerősödése pedig a „magasabb” szempontokkal ellenséges. A multinacionális finánctőke uralta világnak nem erős helyi közösségekre, hanem izolált egyénekre van szüksége.
 
A nálunk létező hagyományos hazafiság a kánon beszédmódjában például „Kelet-Európát fokozott mértékben átjáró agresszív etnicista populizmus; a címkeragasztással gyakran próbálják helyettesíteni az érveket. Kapóra jön, hogy valóban léteznek a hazafiságot messze túlhajtó délibábos, vagy akár vadul nacionalista megnyilvánulások, amelyek módot adnak rá, hogy minden hazafias megnyilvánulást a címkéjük alatt mossanak egybe.
 
A globalizációról szóló szakirodalom többsége komolyan figyelmeztet a lokális társadalom építésének, a lokális kultúra megőrzésének szükségességére. Ez így is van rendjén, hiszen erős és tradícióihoz ragaszkodó helyi társadalom nélkül a globalizáció tartalmatlan volna, a romanizáció egy globális változata, amelynek ereje csaknem nulla. A gyakorlatban azonban nyilvánvalóan ezt próbálja előmozdítani a láthatatlan hatalom.
 
Ezeket a negatív hatásokat hivatalosan a tömegkultúrára szokás fogni. Való igaz, mindent meg is tesz érte, de nem önmagában, mert a kanonizált „világkultúra” tendenciái pontosan egybeesnek vele – csak más dimenzióban. Egyáltalán: tömegkultúra és „elit” kultúra között nem fedezhető fel olyan minőségi jellegű szembenállás, amit a propaganda nagy fáradsággal sugallni igyekszik, a gyakorlatban inkább kiegészítik egymást.
 
Minden lokális társadalom – egyáltalán: mindenféle emberi társadalom – alapvető egysége, legfőbb összetartó eleme a család. Könnyen észrevehetjük, hogy megindult a család szisztematikus aláaknázása, bekerítése. Ez több fronton zajlik egyszerre.
 
A családot megpróbálják hosszabb-rövidebb ideig tartó, egymást követő szexuális alapú együttélések konglomerátumának felfogni, illetve beállítani. Ha a család valóban csak ennyi volna, sikerrel helyettesíthető lenne mindazzal, amit a helyébe ajánlanak. De hát: a család nem futó és tartósabb viszonyok egymásutánja, hanem az emberi társadalom alapja.
 
A család alapjai között természetesen nagy hangsúllyal szerepel a szexualitás, de nem kizárólag erre épül a család. Ha a puszta szexualitás képezné a család bázisát, már régen kihaltunk volna, vagy soha ki sem alakul az emberiség. A család nem puszta együttélés. A család az emberré válás folyamatának kulcsfontosságú fogalma, legfőképpen szeretetközösség. Ennek képezi részét a család, mint a szexualitás alaptényezője. A család a vérrokonságon alapul, a nevelés alapvető színtere, szeretetközösség és a szexualitás alaptényezője. És ezek csak a fő funkciói. a család olyan sokfunkciós emberi közösség, ami semmi mással sem pótolható. A globális szupremáciát erőltető ideológia számára nehezen kikezdhető, pedig nyilvánvalóan szúrja a szemét. A család olyan rögzült közösség, ami (részben) a világ megváltoztatására jött létre. Összetartása az emberi hagyományban közmondásos; az élet és a túlélés egyik örök záloga.
 
Ezzel szemben a kánon azt akarja nekünk sugallni, hogy a valóságban – azaz az általa alkotott ideálképben – teljesen normális jelenség, hogy az embereik szeszélyeik függvényében egész életük során újabb és újabb családokat alapítanak, és hagynak cserben. Sőt, az ilyenek alkotják „a modern világban” a többséget”.
 
A család leváltására – vagy a család-eszme felhígítására – javasolt különféle, elsősorban szexualitáson alapuló közösségek voltaképpen a család paródiái, sohasem lennének képesek a család helyettesítésére.
 
Ettől függetlenül állandóan írnak a család válságáról, széteséséről, sőt „korszerűtlenségéről” is. Utóbbi helyen lóg ki a szög a zsákból.
 
Aligha vitatható, hogy manapság temérdek a csonka, szétesett, szedett-vedett, rosszul funkcionáló család. Ez azonban még nem ok arra, hogy a család korszerűtlenségéről beszéljünk. A családot ma számos csapás éri hatalom és gazdaság oldaláról, a kultúra területéről érkező mélyütések ezekhez képest (látszólag) meg se kottyannak.
 
A globalizációban érdekelt multinacionális finánctőke azt szeretné, ha a parancsára bármikor és bárhol képesek lennénk új családot alapítani, vagy éppen egy másik családba beleülni, a meglévőt otthagyni, feledni, és teljesen a munkára meg az anyagiakra koncentrálni. A kötöttségek tradíciók zavarják, az ember ne hivatkozzék a családjára, ha néhány évre elvezénylik néhány kilométerrel odébb. Ha mégis hivatkozik, legyen elég ellenszere mindenre az anyagi motiváció. Az így elvesztegetett hónapok és évek persze pótolhatatlanok, hiszen a gyermekünk csak egyszer lesz egy-két, vagy tízéves, a tőle (és magunktól) megvont idő mindig megbosszulja magát. Ezen semmiféle anyagi megbecsülés nem képes változtatni, ezek a dolgok nem is egy dimenzióba tartoznak.
 
A család eszméjének háttérbe szorítása azonban nagyon is kemény dió, egyszerűbb a szexualitás előtérbe állítása, és a család kizárólag szexuális alapon történő értelmezése. Burkoltan ezt találhatjuk a szexuális „szabadság” hangsúlyozása, az alkalmi szexuális kapcsolatok, illetve a szexualitásnak a hagyományos családi életben alkalmatlan formáinak erőteljes bátorítása mögött is. Ez világtendencia; a szabadság és a szabadosság fogalmának szándékos összekeverése leginkább érzelmi aurájától igyekszik megfosztani a testi szerelmet. A multinacionális finánctőke – mint munkaadó – kimondottan kedveli azokat a dolgozókat, akiknek költséges vagy éppen szégyenletes szexuális szeszélyeik vannak, amelyek segítségével azok zsarolhatók, irányíthatók. Másik rögeszméjük az abnormális életkorra – vagy akkorra sem – halasztott gyermekvállalás, hogy elegendő agyonhajszolható ifjú, semmiféle komoly tartós kapcsolattal sem rendelkező munkatársuk lehessen.
 
A multinacionális finánctőke által favorizált embertípus nem fogékony a szerelemre. Ehelyett „fontosabb” dolgokkal tölti idejét: teljesíti kenyéradó gazdáinak utasításait. A látszólagos szabadság mögött nagyon is szűk mozgástér található. Nem kilométerekben – becsavaroghatják az egész mindenséget, látókörük akkor s kellőképpen szűk marad. Az örökös találkozók, tréningek, megbeszélések, csapatépítések, konferenciák, díjkiosztók és értekezletek – meg az ezek ürügyén szervezett tivornyák – bőségben kínálnak ugyan érzelemmentes szexuális élményeket, de általában nem fér el bennük a szerelem.
 
A szerelmi líra meg főleg nem. Fő jelszavuk a sajátosan értelmezett kreativitás, szó sem lehet tehát olyan veszedelmes közhelyről, mint amilyen a szerelem. Talán sokan nem is sejtik közülük, hogy mi fán terem. A szexualitás terén azonban nagyon is kitanultak, büszkék a „teljesítményükre” – meg a skalpjaikra

A szerelem azon emberi jelenségek közé tartozik, amelyekkel hatalom, pénz, gazdaság és ideológia nehezen boldogul. Sőt, a szerelem a legfontosabb ilyen jelenség. Más, mélyebb, emberibb törvényei vannak, mint ezeknek; a szerelem árnyékában mindenféle hatalmi vagy gazdasági intézmény törékenynek, talminak, tökéletlennek és nevetségesnek tűnik. Ha az arányok körül próbálkoznak – azaz megpróbálják a szerelmet a hatalom, gazdaság, közigazgatás vagy a jog függvényének nyilvánítani, és azok alá rendelni – szánalmas fiaskóra számíthatnak. A kultúrtörténet erről (is) szól. Radikálisabbnak kell lenniük, egyszerűen le kell tagadni a szerelmet, kétségbe kell vonni a létezését. Lényegében az összes intézmény létérdeke a szerelem tagadása.

Ezért a legrégibb – és talán a legsikeresebb – eljárás a szerelem ellen annak valamiféle intézményes kétségbe vonása.  Ennek sokféle változata van.

    A szerelem tagadása
    A szerelem értékének kétségbe vonása
    A szerelemnek valamely uralgó eszmerendszerrel, dogmával, vallási elvvel való szembeállítása
    A szerelem démonizálása
    A szerelem betegségként való beállítása

A szerelem tagadása gyakorlatilag minden korszakban előfordul. Ilyenkor a szerelmet a szerelmeseken, illetve a szerelemben hívő és bízó embereken keresztül éri – többnyire igen alattomos – támadás.

Az ilyen támadás alapszólama általában babonának, elmaradottságnak, ostoba hiedelemnek igyekszik feltüntetni s szerelmet, az általa „csapdába ejtett”, „elvakított”, „megtévesztett” embereket pedig babonás, ostoba, elmaradott, hiszékeny, lelkileg vagy értelmileg fogyatékos, gyenge jellemű egyéneknek, akik képesek a szerelem „lidércfénye”, „délibábja” miatt elhanyagolni a kötelességeiket.

Persze, az ilyen „megtévedtekkel” szemben az igazán „felvilágosult” emberek kötelessége, hogy őket „a jó útra visszatérítsék”, mégpedig a saját életük, sikerük, karrierjük, becsületük, vagy éppenséggel lelki üdvük érdekében. Ez az elv szabad kezet ad a szerelem és a szerelmesek elleni – olykor igen brutális, számító, vagy aljas – fellépésre. Nemcsak arról van itt szó, hogy az üres és parttalan szkepticizmus minden korban nagyon hajlamos a felvilágosultság álruhájában tetszelegni; nemcsak a szerelmet nem ismerő, vagy saját szerelmüket anyagi, hatalmi vagy egyéb vonatkozások érdekében eláruló lelki hitehagyottak gonosz irigységéről; hanem tisztán a magát a szerelemtől támadva érző hatalmi-gazdasági felépítmény önvédelméről.

Az ilyen inkvizíciós szellemiségű hozzáállás sokkal elterjedtebb, mint elsőre hinnénk. Az emberi természet hajlamos rá, hogy széles körben terjessze, propagálja, bölcsességnek tüntesse fel – saját rossz döntéseit.

A pesszimizmus és a determinizmus első számú ellenfele minden társadalomban a szerelem. ilyen értelemben – minthogy a pesszimizmus és a determinizmus mindig a hatalom burkolt támaszai – a szerelem mindig bizonyos értelemben a hatalom ellenére keletkezik és él. Nem igaz a magyar költő vélekedése, a zsarnokság nem kap szót a szerelemben, és nem képes betolakodni a nászi ágyba, ha ott valódi szerelmet éreznek egymás iránt a házastársak. Ha a szerelem hatalomfüggő lenne, már régen kihalt volna az emberiség. Csakhogy a szerelem fittyet hány hatalomra, gazdaságra és politikai berendezkedésekre, nem árulja önmagát a piacon, nem köti jelenlétét semmiféle politikai elvhez sem. Minden korban újjászületik, és minden korok minden új szerelmespárja mindig úgy érzi, ők az elsők a szenvedélyben, velük kezdődik a szerelem története.

A pesszimizmus minden hanyatló korban a hatalom egyik legfőbb támasza. Ha az emberek nem számítanak jóra, nem várnak javulást, viszonylag könnyű rajtuk uralkodni, hiszen a pesszimizmusból fakadó apátia mindig megakadályozza a hatalommal szembeni nyílt fellépést. A pesszimizmus izolál, magányt, meg nem értést teremt, minden értelmes összefogás gátja. Semmiféle komoly vállalkozás nem születhet „úgyse fog sikerülni” tudattal.

A pesszimista ember mindig úgy érzi, reménytelen túlerővel áll szemben, nem is veszi a fáradságot az ellenszegülésre. A pesszimizmus által teremtett burkolt jövőelméletek a kudarcot annyira biztosnak látják, hogy a pesszimista annak elkerülése érdekében szívesen hoz áldozatot – a semmiért.

A determinizmus a pesszimizmus „filozófiai színezetű” kiegészítője. Látszólagos komolysága ellenére merő hiedelem, nem más, mint a pesszimizmus egyfajta torz, csüggeteg „távlatba helyezése”. Jól kiegészíti a pesszimizmust, azt sugallván, a sorsunk nálunk mérhetetlenül erősebb hatalmak kezében vagyunk, nem tehetünk egyebet, mint tűrnünk kell azok játszadozásait. Minden hatalom úgy véli, így lehet a legjobban a helyzet elfogadására kondicionálni az alattvalókat. A hódítókat gyakran jobban segíti a determinizmus, mint a fegyverek. Ez a legjobban bevált ötödik hadoszlopok egyike.

A szerelem a pesszimizmusnak is, a determinizmusnak is halálos ellensége. Szerelemben nem lehet pesszimistának maradni, hiszen a szerelem célja a boldogság, illetve ennek megőrzése; vagy örömteli vágyakozással, várakozással társul, vagy fényes, éltető, elmondhatatlanul boldog testiséggel. A pesszimizmusnak ezek közül mindegyik véget vet.

A determinizmus sem tud megélni a szerelem bűvkörében. Nincs olyan épeszű szerelmes, aki a beteljesülést ne önmagának és szerelmének tulajdonítaná, hanem valamiféle megfoghatatlan „szükségszerűségnek”. A harmonikus magánélet és a villanásszerű szerelem egyaránt semmivé teszi a determinista szólamokat; a „szükségszerűség” veresége az őszinte magánélet színterén mindig teljes. A determinizmusnak csak a magánélet elárulása, az érdekkapcsolat képes életteret biztosítani.

A szerelem lényegében az élet, a túlélés szimbóluma, emberi fejlődésünk egyetlen igazi záloga. Lepereg róla mindenféle hatalmi, gazdasági vagy ideológiai szempont. Nem igényel, de nem is tűr el semmiféle jogosítványt, engedélyt, vizsgát, törvényi korlátozást, vagy egyéb beavatkozást. Még ezek kísérlete is nevetséges.

Nem véletlen, hogy az disztópiák szerzői a félelmetes, torz, embertelen jövőképekből sohasem mellőzik a szerelemnek valamiféle hatalmi korlátozását. Valóban; ha ilyesmi megvalósulhatna, az emberi érzelmek felszámolását, lényegében az emberi kultúra elpusztítását jelentené. A bioautomatává vált emberiség napjai meg lennének számlálva. A néhány scifi író által kifundált robotokból álló társadalmak (mint amilyenek tömegével hemzsegnek Lem Kiberiáda című művében), vagy az emberi robotokból álló civilizációk fennmaradásának esélye a nullával egyenlő. Az emberiség a szerelem felszámolásával lenne elpusztítható. A Madách falanszter-színében szereplő világ valóban logikusan vezetne a csüggesztő végig…

A szerelem tagadásának ma leginkább a „tudományos” változatai vannak divatban. Nem véletlenül; koruk néhány évtizede még egyértelműen a tudomány, a tudományos haladás kora volt, nem volt még az emberi történelemben olyan időszak, amikor ilyen hatalmas tekintélye lett volna a tudománynak. Hogy ez mára jócskán megkopott, abban a tudomány egyáltalán nem ártatlan.

A szerelmet (burkoltan) tagadó „tudományos” elgondolások egyik típusa a szerelmet valamiféle groteszk „történetiség” kényszerzubbonyába próbálja kényszeríteni. Már beszéltem egy ilyenről, de a fentebb idézett teória nem az egyetlen. Ha a tudomány képes volna elhitetni velünk, hogy a szerelem a történelem egy meghatározott korszakának terméke, nemcsak saját elméleti fogalmait kényszeríthetné fölébe, le is rombolhatná a tudatunkban a szerelem mítoszát. A deheroizálás persze a legtöbbször önmagában is veszélyes és értelmetlen értékrombolás, itt azonban több volna: a szerelem, mint „történeti produktum” várhatóan el is tűnne egy újabb korszakban, ami remek ürügyet szolgáltatna rá, hogy végre ráerőltethessék hatalom, gazdaság vagy ideológia primátusát.

Erre azonban nincs esély. Nemcsak azért, mert a szerelem története önmagában is könnyedén nevetségessé teszi az álokoskodást; hiszen megdöntésére elég csak Phimenon és Baucis történetét, illetve a Rómeo és Júliát felidézni, és akkor még nem is említettem Platón, vagy Marsiglio Ficino nevét.

A szerelemtagadást azonban itt sem a tekintélyek zúzzák szét, hanem maga, a szerelem. Ami minden ifjú generációban újra megszületik. Amaz csak a „tárgyi tévedések” szégyenpadjára ülteti a rossz útra tévedt tudományt, meghagyván neki a további ferde utak lehetőségét; emez azonban anélkül hajítja a szemetes kosárba a hajuknál fogva előcibált elméleteket, hogy tudomást venne róluk.

A szerelmet tagadó tudományos elméletek másik csoportja a determinizmusra apelláló poros, elaggott ideológiákat próbálja új jelmezbe öltöztetve eladni. A szerelem valamiféle meghatározottságát hirdetik anélkül, hogy egyáltalán értelmezni lennének képesek a szerelmet. Az általuk alkotott definíciók hebegnek-habognak, dadogásuk annyira írja le a szerelmet, ahogy egy vén háztáji koca próbálná elkapni a messze fent cikázó fecskéket.

A leggyakoribb természetesen a szexualitásra való hivatkozás. Szerelem és szexualitás azonosításáról, illetve ennek kísérletéről fentebb beszéltem, az erről kardoskodó teóriákban ahhoz képest új nincs.

Ennél ma divatosabb a genetikai alapú meghatározottságról való lármázás, génekre – illetve a vitatott mémekre –való hivatkozás. A genetika korunk egyik legfontosabb tudománya, nem véletlen, hogy a determinisztikus ideológiák zöme éppen ennek a bástyái mögé bújik.

A XX. század volt az ismert történelmében az emberiség egyetlen olyan korszaka, amikor a hatalom ideológiáját már nem a vallásra, hanem a tudományra igyekezett építeni. Eddig ez sokkal sikamlósabb alapnak bizonyult az előbbinél, egy-egy kurzus bukása után gyakran a fenntartását szolgáló tudományos elképzelések is tévesnek, urambocsá’ áltudománynak minősülnek. Az sem ritkaság a világban, hogy a tudományban politikai alapon húzódnak a frontok; az éppen hatalmon lévő csoportosulás mellett az egyik elmélet áll, az ellenzék mellett pedig a másik.

A szaktudományok egyes képviselői gyakran hajlanak rá, hogy stúdiumuk szűkre parcellázott területén belül fedezzék fel a világ vagy az élet legfőbb törvényszerűségeit. Ennek hatása alatt időnként keményen el is vetik a sulykot. A mai tudomány sem kivétel ez alól; szomorú példa rá a szinte évente kirobbanó botrányok lehangoló sorozata.

A genetika képviselői is hajlamosak rá, hogy „felfedezzék” valamely érzelmi alapú emberi tulajdonság génjét. A józan ész oldaláról nézve ez persze képtelenség, de a determinizmus képviselői számára mindig kapóra jön. Alaposan felfújják aztán az ilyen „felfedezések” jelentőségét; hogy aztán apró betűs hírekben tudassák, hogy a dolog mégsem az, aminek tűnt. A genetika területén jelenleg gyilkos hajsza folyik, és az őrült teljesítménykényszer mellett nem csodálkozhatunk rajta, ha időnként a genetika valamelyik tudományos sztárja csalónak bizonyul. Nincs év, amely ne lenne hangos néhány leleplezéstől.

A szerelmet tagadó újabb „tudományos” elméletek leggyakrabban a genetika eredményeivel élnek vissza. Ide tartozik a szociáldarwinizmus számos változata; a már megcáfolt, idejétmúlt egykori, illetve a különböző álnevek alatt létező mai.

Könnyű belátni, kik szeretnék, ha a szerelem genetikai alapon meghatározható, kiszámítható és irányítható lenne. A hatalom lehetőségeit megsokszorozná, még a legostobább világuralmi képzelgés is szárnyakat kaphatna tőle.

Az utóbbi évtizedekben gyakran kaptak lábra olyan elképzelések, hogy valamiféle csoport, „elit”, stb. igyekszik irányítani a világot. Sokszor tételesen megírták, hol, mikor és kik gyűltek össze ebből a célból. Újabban már nem is a bulvársajtó számol be ilyesmikről, hanem különféle kutatóintézetek próbálják meghatározni, kik is uralkodnak voltaképpen a glóbusz felett. Felröppennek hírek arról is, miféle elvek vezetik a feltételezett csoportokhoz sorolt személyeket és intézményeket.

Ezeket a következőképpen foglalhatjuk össze:

    Világkormány létrehozása
    Valamiféle világ-irányító infrastruktúra megteremtése
    Az egységes világgazdaság irányító intézményrendszerének megteremtése
    Az egyedül üdvözítő liberális piacgazdaság világméretű kiterjesztése
    A nemzeti és regionális patriotizmus háttérbe szorítása vagy felszámolása
    A „világnyelv” meghatározása és tűzzel-vassal történő terjesztése.

Utóbbihoz csak annyit tennék hozzá, hogy csupán a hazai anglománok képzelik axiómának azt, hogy az angol nyelv az „eljövendő világrend” magától értetődő közös nyelve. A kínaiak és az arabok többsége erről másképpen vélekedik. A világban korántsem az angolt beszélik a legtöbben, igaz, jelenleg az első számú idegen nyelv, de egyáltalán nem biztos, hogy a jövőben is ugyanebben a státuszban marad.

Az viszont valószínű, hogy a világ irányítására aspiráló csoportok – ha léteznek – bizonyára az angol nyelvet képzelik a globalizált világ első számú kommunikációs kódjának.

Az előbb megszakítottam a felsorolást, folytatom:

    Az individualizmus bizonyos mértékű visszaszorítása, már ami a tömegek individualizmusát illeti. Az „elit” tagjainak individualizmusa természetesen más lapra tartozik.
    A családi, nemzeti és egyéb kötelékek fellazítása

Akár van konkrét irányító csoport, akár ezután fog megszületni, az emberiség zöme számára az ilyen csoportok tevékenysége sok jót nem tartogat. Számos alkalommal elhangzott, hogy a világ népességének zöme voltaképpen felesleges, hiszen a globalizált világban – vagy, ha úgy tetszik, az „új világrendben” a lakosság zömének nem lesz munkája. Az elektronika, robotika stb. fejlődése ilyen tendenciákkal jár…

Itt kell egy pillanatra megállnunk.

Vajon mi a világgazdaság feladata?

Talán az, hogy kevesek számára még többet adjon, tovább fokozza az amúgy is döbbenetesen nagy vagyoni különbségeket?

Esetleg az, hogy eltartsa az emberiséget?

A világgazdaság jelenlegi formája gyakorlati értelemben az elsőt szolgálja – ami nem más, mint maga a tökéletes céltalanság. A mellette harsogó szabadság-demagógia aligha leplezheti a tényleges célok végtelen sivárságát. A világot irányító gazdasági érdekeltségek motivációja most, a XXI. század elején, a világ egységesülésének (globalizáció) folyamatával kapcsolatban semmivel sem lett fejlettebb, mint amikor a mostani igazgatótanácsi vezérek ősei évszázadokkal ezelőtt szatócsként alkudoztak a városi piacon.

A globalizáció kifejezést először Bill Clinton amerikai elnök használta, azóta elképesztő gyorsasággal terjedt el a földkerekségen. A fogalmat sokan, sokféle értelemben használják, bizonyos mértékben mára le is járatódott.

A globalizáció – eredeti értelmében, mint a föld népeinek és nemzeteinek valamiféle együttműködése – már évszázadok óta zajlik. A folyamat, mint a jövő globális, vagy annál is magasabb szintű emberi közösségét felépítő események összessége – önmagában kívánatos és elkerülhetetlen. A jelenlegi – a nemzetközi pénzügyi szervezetek, multinacionális cégek és nagybankok irányítása alatt zajló – globalizáció azonban jelentős részében kártékony, nem felel meg az emberiség közös érdekeinek.

A globalizációs propaganda egyfajta gólyaperspektívát sugall: állandóan az emberiség, a Föld érdekeit hangoztatja, a lokális szempontokat pedig jelentéktelennek igyekszik feltüntetni. Hétköznapi ésszel persze azt hinnénk, hogy a globális érdek a lokális érdekek összességéből (is) adódik, de hamar megértjük, hogy nem így van. „Globális” érdek alatt tartalmatlan áriákat, esetleg kiüresedett közhelyeket hallunk, az „emberiség érdeke” valamiféle lila köd; és ez az érdek a miénktől általában annyira homlokegyenesen eltérő, mintha mi nem is tartoznánk az emberiséghez.

A közönséges kapzsiság és a hétköznapi, láthatatlan zsarnokság gyakran szokta magát valamiféle „felsőbb, magasabb érdek” jelmezébe öltöztetni. Mindig arról akar meggyőzni bennünket, mondjunk le fontos dolgokról – semmiért.

Az összeesküvés-elméletek szezonját éljük. Politikát, gazdaságot irányítók iránt a bizalom világszerte csökkenőben. Nem véletlenül, hiszen mára a hétköznapi ember pontosan látja, hogy a nagy rendszerekben rossz paradigmák érvényesülnek.

Különleges korban élünk: a hétköznapi ember világképe kitágult, felelősségtudata megnőtt, a világról alkotott felfogása alapjaiban változott meg. Ezzel szemben a politikusok, gazdasági vezetők motivációja és célrendszere semmit sem változott a XVIII. század kabinetháborúi óta, még mindig ugyanolyan kisszerű, mint azoké a politikusoké, akik képesek voltak hetekig azon alkudozni, kinek hol a helye a királyi asztalnál, vagy egy felvonuláson melyikük hintaja legyen az uralkodó fogatához közelebb. Még mindig befolyási övezetben, külkereskedelmi mérlegben, gazdasági növekedésben, klikk-érdekekben és profitban gondolkodnak, lényegében mindent ilyen céloknak rendelnek alá. Pedig a globalizáció mai szituációja mellett ezek a célok már nem korszerűek, hanem nagyon is elavultak. A globalizáció a föld egész lakossága érdekében való működést tételezne fel, amihez képest ez a motiváció szánalmas. A profithajhászat és a versengés erőltetése helyett a globalizáció kooperatív magatartást tételezne fel. Mivel az együttműködésnek első látásra a leghalványabb nyoma sincs, a hétköznapi ember teljesen logikusan tételez fel valamiféle titkos paktumot, összeesküvést a színfalak mögött. Mert annak legalább volna némi értelme.

Konrad Lorenz évtizedekkel korábban azt írta valahol, hogy a politikusok rendelkezésére álló eszközök nemcsak az értelmi képességeiket haladják meg, hanem a céljaik hasznosságát is. Politikusok helyett nyugodtan mondhatott volna multinacionális menedzsereket és bankvezéreket is, a helyzet teljesen ugyanaz. Napjainkra pedig még erőteljesebben kiviláglik az eszközök által rendelkezésre álló hatalom és a célok kisszerűsége közötti ellentmondás.

A mindezt kísérő szabadság-demagógia egyre kevesebb embert téveszt meg. A kelet-európai létező szocializmusok lebontása átmenetileg növelte ugyan a liberális elvekben vakon bízó emberek számát, de azóta már évtizedek teltek el, a kiábrándulás egyre mélyebb.

A világot uraló (vagy uralni vágyó, hiszen ez korántsem egyértelmű) gazdasági rendszerek szeretik önmagukat valamiféle szükségszerű struktúrának láttatni; azaz a jelenlegi világhelyzetet a bőszen tagadott Isten helyett valamiféle materiális végzet által eleve elrendelt és kikerülhetetlen, valamint meghaladhatatlan szituációnak feltüntetni. Sőt többnek: az emberi lehetőségek határának. A tökéletes és felülmúlhatatlan gazdasági-politikai rendszernek. A történelem végének. Éppen úgy, ahogy az amerikai Fukuyama írta fentebb említett, Jacques Derrida által joggal kifogásolt, buta könyvében.

A világot irányító érdekcsoportok célkitűzései a lehetőségeikhez mérten kimondottan sivárnak mondhatók. Olyanok, akár a szélviharban a madárijesztő; ahogy a globalizációs propaganda mind több eleme válik hiteltelenné, annál inkább kitűnik nyers értelmetlenségük, halott mivoltuk. Kulturális háttérként egyre kevésbé bízhatnak a hagyományos erkölcsi értékeket felmutatni akaró művészetekben; inkább valami olyasmire van szükségük, ami csökött ellenkultúra jellegével nem képes a társadalmat integrálni, inkább szubkultúrára hasogatja, mert maga is csupán törékeny szubkultúra – aminek sem tiszteletet parancsoló tradicionális alapja, sem pedig komoly tömegbefolyása nincs.

Valamikor – ahogy ezt Derrida is taglalja – a multinacionális finánctőke irányítói jobboldali gondolkodású emberek voltak, és a világban is a jobboldaliságot támogatták. A Szovjetunió bukása utána azonban ennek már nem volt többé tartalma. „Magasabb körökben” a jobb- és baloldaliság különbsége elmosódott, mindkettő puszta címkévé vált. A létező szocializmus összeomlásával a baloldaliság célja, értéke, mibenléte amúgy is megkérdőjeleződött, a baloldali értékek válságba kerültek. Ekkor derült ki a globalizáció haszonélvezői előtt, hogy számukra micsoda felmérhetetlen tartalékokat rejteget a baloldaliság. Az egykori proletár internacionalizmus és a nemzetköziségre apelláló antinacionalizmus mára megmaradt, eltorzult csökevényei hasznos fegyvernek ígérkeznek a lokális kultúrák, a nemzeti értékek és a hazafiasság elleni harcban, eleve nemzetköziségre épülő, globális kitekintése pedig még némi „filozófiai” természetűnek tűnő látszatfölényt is biztosít ezekkel szemben.

A globalizáció multinacionális finánctőke által preferált szerepében a baloldaliság már nélkülözhetetlen. A liberalizmus aktuális változatával összeházasítva mára ez vált a multinacionális finánctőke vezető globalizációs ideológiájává.

Különösen szerencsés a globalizációs ideológia számára, hogy az irodalmi kánon mindig is baloldali természetű volt. Régebben akadt ugyan másféle kánon is, nemzeti kánonok elsősorban, de azt – mivel politikai értelemben kompromittálta magát; vagy eleve kompromittáltnak tekintették-  a baloldali kánonok mára régen elgyőzték, megsemmisítették, bedarálták. Helyenként a nyomait is eltüntették. Az irodalomtörténetek – főleg Kelet-és Közép-Európában – erősen féloldalasak lettek, hiszen egyedül a kánon által (utólag) szentesített szerzők, művek és irányzatok kapnak bennük helyet, úgy tűnik, mintha a kánontól eltérő szemléletű irodalom semmiféle értéket nem produkált, mintha nem is létezett volna. Egyszer majd újra kell írni emiatt a XX. századi magyar irodalom történetét is, mert a kánon mára már kimondottan akadályozza a tisztánlátást.

Az úgynevezett posztmodern elvek kapóra jönnek a multinacionális finánctőke számára, hiszen az általuk megvalósított kanonizált irodalom és költészet neki több mint ideális; az egyedüli olyan globalizált „elitkultúra”, amelyre támaszkodhat, ami a célkitűzéseinek pompásan megfelel.

A nyeregbe került posztmodern pedig éli a maga eléggé szűk kitekintésű életét folyóiratok, díjak, protokolláris rendezvények és kiadások körül; a nemzetközi kapcsolatok miatt ezt a dohos kis kalickát tágasnak képzelve nem veszi észre – vagy nem akarja észrevenni, hogy a világban voltaképpen valódi funkciója, küldetése nincs. Legalábbis valódi nincs. Bornírt kis világában jelentősnek érzi magát, és segít ideológiai falat vonni minden mással, minden igazi kultúrával szemben.

Meglepően sok energiát pazarol védekezésre, legfőképpen a dilettánsok elleni harcra. Egész mai esztétikánk egyik alapkérdése, hogy voltaképpen ki a dilettáns, kit is kell annak tekinteni. Régi korok meghatározásaival (látszólag) nem sokra megyünk, hiszen manapság éppen a kanonizált, koszorús-díjas költőink és íróink élnek és viselkednek úgy, ahogy a régebbi literátorok a hatalomnak farkát csóváló, előkelőségek és pénzemberek körül törleszkedő, díjak körül tolongó, belterjes kis világban hangosan kukorékoló dilettánsokat jellemezni szokták.

Természetesen nem véletlenül pözsög annyit a posztmodern kánon a „dilettánsok” ellen, oka van a félelemre, fél is az általa dilettánsoknak nevezett íróktól és költőktől, mint ördög a tömjénfüsttől.

Le kell szögeznem: a posztmodern kánonnak, és képviselőjének, a szürke posztmodern tömegben hemzsegő költőnek és írónak a valódi dilettánssal semmi baja sincs. Különösen a gazdaggal nincs. Az ilyenek alapítják a díjait, ösztöndíjait, pénzelik gyors egymásutánban sorjázó, valódi közönség nem olvasta köteteit, semmi jelentősről sem szóló útjait, egyesületeit, támogatják külföldi megjelenéseit, hálásan hasra esnek előtte – vagy a vendégeiknek mutogatják, mint valami különleges vadállatot.

Voltaképpen a szegény dilettánssal sincs baja a posztmodern kánonnak, sem a posztmodern költőnek. Az ilyenek alázatosan autogramot kérnek, esetleg fárasztják a költőt vagy a szerkesztőt gyöngécske írásaikkal, a ledorongoló kritikától megsértődnek – aztán előbb vagy utóbb elnémulnak.

Ők alkotják a posztmodern második és harmadik vonalát. Ez önmagában még nem is volna kellemetlen, hiszen minden korábbi korszakban megvolt a költészet minőségi elvű hierarchiája, és az élvonalbeli költők nem szokták lenézni gyengébb társaikat, tudván, hogy fontos és időnként nélkülözhetetlen részei ők is az irodalmi életnek. A posztmodern esetében ez már nem teljesen így van, hiszen a kevésbé tehetséges költők gyengébb művei ugyanazon elvek szerint épülnek fel, mint a jelentősebbeké, és időnként keményen rávilágítanak az alapelvek sivárságára is.

Máskor meg kimondottan hasznosak: író-olvasó találkozókat szerveznek, nyüzsögnek, meghívják a díjas-koszorús költőket ide vagy oda, néha interjúra kérik fel őket; mindenképpen pénzt és ismertséget hoznak a számukra. Hogy aztán az ismertséggel a „nagy művész” mennyire képes élni, az más lapra tartozik.

A posztmodern (vagy kései neoavantgarde) kánonnak igazából nem a dilettánssal van baja, hanem valaki mással. Mivel ez nagyon is érinti a szerelmi lírát, beszélnem kell róla.

Kezdeném azzal, kit is, kiket is titulálnak dilettánsnak.

Elvileg ugyebár a rossz, a gyenge, a tehetségtelen írót, költőt. Aki még esetleg erőszakos is, aki meg van győződve saját elhivatottságáról. Nyilván vannak ilyen karikatúraszerű figurák, létezésük pedig igen jól jön a posztmodern ideológusoknak, hogy minden más, az övékétől eltérő lírai megnyilvánulást teljes rosszhiszeműséggel egybemoshassanak velük.

Igazság szerint a dilettánsozásnak – nálunk legalábbis – egyre inkább politikai felhangjai (is) vannak. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy másutt is így van, vagy így lesz előbb-utóbb. A jelenség viszonylag friss, de egyre gyorsuló tempóban halad. Az irodalmi életben politikai alapú szekértáborok keletkeztek és keletkeznek, ami azt eredményezi, hogy a kánon által felügyelt szférák szűkülnek. Előbb-utóbb ez nyilvánvalóan oda fog vezetni, hogy dilettánssá nyilvánítanak majd minden olyan alkotót, aki nem a kánon által megkövetelt egyedül üdvözítő baloldali liberális elveket vallja, illetve aki nem tartozik ennek szekértáborába. A kánon természetéből adódóan nem tehet engedményt, sőt a globalizáció előre haladtával mind inkább elmerevedik. A más politikai hitvallást valló alkotók és művek egyre inkább kívül rekednek rajta.

A kánon elmerevedésével párhuzamosan lényegében interdiktum alá kerülnek a kánon által elvárttól eltérő formai és tartalmi törekvések, és a politikai felhangok erősödésével a kánont oltalmazó médiumok frazeológiájában az ellenfél nem csupán eretnek lesz, hanem szélsőséges is.

Ez a folyamat jelenleg a kezdeténél tart, de a tendenciája nyilvánvaló. Ezért némi visszahatás is érezhető. Jelenleg a dilettánsok kiátkozása sok esetben már olyan módon történik, ami magát, a kiátkozót kompromittálja elsősorban.

Nézzük tehát, kit is, kiket is mondanak ezen kívül dilettánsnak a gyakorlatban?

    Elsősorban azokat, akik a kánon gyakorlatától eltérő tartalmi és formavilágot valósítanak meg a lírájukban.
    Akik a kanonizált költőktől eltérő politikai vagy egyéb nézeteket vallanak.
    Akik nem tartoznak a kanonizált költők valamelyik egyesületéhez.
    Akik nem jelennek meg valamelyik kanonizált médiumban.

Természetesen érdemes ellenpróbát is tartani. Ki az, aki nem dilettáns?

    Hivatalos, kanonizált fórumok vagy médiumok által elfogadott,
    „Megfelelő” orgánumban, elsősorban folyóiratban megjelent,
    Kanonizált irányzathoz tartozó,
    Kötettel rendelkezik,
    Megfelelő orgánumtól megfelelő kritikát kapott,
    Rendelkezik a kanonizált körök által elfogadott díjjal,
    Tagja valamelyik kanonizált egyesületnek.

A felsorolás nem tartalmaz hangsúlyokat, igazából a kanonizált líra világában az előrejutás sokkal kevésbé függ az alkotás színvonalától, mint a hatalmi és a protokolláris tényezőktől, a kapcsolatrendszerben elfoglalt helytől. Nagyon leegyszerűsítve: költőnek tekinthető, aki ezt hivatalosan igazolni tudja.

A minőség másodlagos szempont, a közönség elismerése azonban egyértelműen hátrányos. Akit a „plebs” szeret, gyanús, annak populista íze van, azt nem divat elismerni, támogatni meg főleg nem. Eme kificamodott logika értelmében „az igazi költő” a „műveletlen tömeg által el nem ismert, meg nem értett. Minél kevesebben olvassák, annál nagyobb költő.

A kisszerűség megteremti a maga patinásnak tűnő kapcsolatrendszerét, és eredményesen szigetel el a valóságtól. A kapcsolatrendszernek a határokon túlra való kiterjesztése a jelentősség látszatát kelti, „világra szólóvá” teszi azt, ami voltaképpen belterjes. Ha a kommunikációs mező leszűkül, fontosnak és meghatározónak tűnnek olyan banalitások, mint hogy ki melyik egyesületből és miért lépett ki, melyikbe lépett be, ki milyen díjat vett át éppen, hol milyen pohárköszöntőt tartott, ki hány percig beszélt, mit hangsúlyozott, melyik „vájt fülű” kritikus kiket sorolt fel, és milyen sorrendben.

A jelentéktelenség a szolgálattevő média készségességéből fakadóan terjed tova. Különválik egymástól a líra, illetve a róla szóló híradás. A média már régen nem tudósít versekről, hiszen azok teljességgel érdektelenek, megelégszik helyettük a költők listájával. Listák itt, listák ott, listák amott. Ez nagyon emlékeztet arra, amikor a munkásmozgalom-történeti jegyzetek rendszeresen felsorolták a párt vezető testületének tagságát; a listában felolvad az egyén, de anélkül, hogy  a lista valamiféle közösségi bölcsesség látszatát keltené.

A költészet felülről vezérelt jelentéktelenségének fontos állomásához érkeztünk, maga a lista jelzi művek, személyes élmények és benyomások hiányát. Előttünk áll a költészet inflációjának immáron végső stádiuma. Minél hosszabb a lista, annál jelentéktelenebb, amit képvisel. A hatalom szempontjából mestermunkának tűnhet, hiszen van egy olyan sznob költészet, amelynek a hatóköre eredendően kicsi, de sikerrel gátolja egy másmilyen líra kialakulását.

„A költők a világ el nem ismert törvényhozói”?

Ilyen körülmények között aligha. Csak egy belterjes szubkultúra; futballcsapatnak sok, társadalmi jelentőségű csoportnak kevés. Ahhoz azonban, hogy költőként funkcionáljanak, valóban túl sokan vannak. Hosszú, személytelen lista, sok jelentéktelen névvel.

Viszont – protokolláris jellegénél fogva – a költő státusz üres megélhetési pózzá degradálódott. Lehet vitázni az aktuális kormányzattal, milyen díjhoz mi jár. Kinek miféle anyagi támogatás dukál. Lehet önkormányzatnál, pártnál kuncsorogni kiadásért, díjért, ösztöndíjért.

A közember sokkal többet lát ebből, mint szeretnék. A fejét csóválja, és bohócnak érzi a fontoskodó költőket. Itt is egy, ott is egy. A „költő” számára valami különleges megtiszteltetés. Nem nagyon érti, hogy lehet ez „foglalkozás”.

Foglalkozása: költő…

Mit csinál reggel nyolctól este hatig – kérdi a közember. Mit csinál? Költ?

A listán annyian vannak, hogy már ezt se teszi fel. Végig se olvassa a listát.

Hovatovább a lista pótolja a közember felé az érdemi költészetet, gondolhatnánk. Ez azonban nem így van.

A szerelmi líra mégsem szűnik meg. Ahogy a szerelem sem. Fütyül a kánonra.

Ez a rész már igazából szexről, szerelemről, kifejezésmódokról – esetleg trágárságról – és líráról akart szólni, de közben egy és más történt, ezért más lesz a témája.

Hogy az előzőhöz is kapcsolódjon, napjaink egyik torzulásához kell visszatérnem, ez pedig a közönség tetszésének kikapcsolása a vers értékelési szempontjai közül. Ez önmagában mindig valami manipulációt, valami olyat jelez, ami a líra feladataitól való eltérést jelez.

A közönség kikapcsolása természetesen arra kell, hogy az értékrendet rugalmasan lehessen az aktuális igényekhez alkalmazni. A közönség érdektelensége a rossz hatalomnak elemi érdeke. Egyben a líra jelentéktelenségének záloga is.

Sajnos, líra és politika viszonyát is taglalnom kell.

Most valami nagyon fontosról kell szólnom, ez pedig a lírának a mindenkori baloldali értékek iránti elkötelezettsége. Az egyik kedves hozzászólóval való baráti vitám során kristályosodott ki bennem, hogy erről bizony beszélnem kell.

Még soha senki sem vette számba a teljesség igényével a lírának az emberiséggel szembeni kötelezettségeit. Talán nem is lehet, hiszen az idők változnak, és a líra is minden korban más. Vannak azonban örök érvényű igazságok, ahogy a filozófia területén, úgy a lírában is.

Vessünk egy pillantást arra az értékrendszerre, amelyet a lírának minden korban szem előtt kell tartania.

    Az elnyomottak, megalázottak védelme
    A szegények igazságának képviselete
    A hatalom túlkapásainak számon kérése
    A hétköznapi emberek valódi életérzéseinek, gondjainak, örömeinek, bánatainak, panaszainak képviselete
    A nehéz helyzetbe kényszerített, kifosztott, kirabolt, kizsákmányolt emberiség méltó lírai képviselete
    A mindenkori „megszorítások” áldozatainak védelme, érzelmeik hangoztatása
    Az üldözöttek bátor védelme
    A bármilyen módon elnyomott emberek érzelmeinek kifejezése

Ezek bizony olyan kötelezettségek, amelyek teljesítéséről a líra soha, egyetlen korban sem mondhat le. Ezeknek hangot adni a líra legfontosabb, egyetemes feladatai közé tartozik.

Természetesen nem kell, hogy a líra mindig, minden hatalommal szemben folyamatosan ellenzékben legyen; lehet az uralkodót, a kormányon lévő kiváló államférfiakat meleg hangon köszönteni, méltó tetteiket lírában is megörökíteni – de csak olyan mértékben, ahogy azt a népük valóságnak érzi, és csak akkor, amikor rászolgáltak. A líra nem ad előleget, nem leplez, nem szolgál semmiféle propagandát.

A valóban kiváló vezetők, uralkodók és politikusok emberi teljesítményei megérdemlik a lírai megörökítést, de ez a kivételek közé tartozik, a lírának elsősorban a társadalomban tapasztalható elnyomásra, szenvedésre, igazságtalanságra kell ügyelnie, mert olyan eszközökkel rendelkezik, amelyeket egyszerűen nincs joga parlagon hevertetni, ha alkalmazásukra szükség van.

Nézzük tehát, ez mennyire esik egybe a hagyományos baloldali értékek képviseletével.

Annak idején, a francia Alkotmányozó Nemzetgyűlésben a fentebb elsoroltak többsége baloldali értéknek számított, és azóta is általában a mindenkori baloldalhoz szoktuk őket társítani. A politikai formációk pedig hol képviselik őket, hol nem, viszont – gyakran hangoztatják képviseletüket, ha az érdekük úgy kívánja.

A lírának a mindenkori baloldali értékek iránti elkötelezettsége azonban egyáltalán nem jelenti a magukat baloldalinak definiáló politikai csoportosulások iránti elkötelezettséget. Ezek nagyon különböző dolgok.

A líra nem a napi politika alapján szelektál, és nem érdeklik a jelszavak, hanem egyedül a cselekvés, a tettek, a valódi teljesítmény. A napi politika gyakran kimerül a félig-meddig (se) komolyan vett választási ígérgetésben, a hazudozásban, és – mivel társadalmi kontroll egyelőre nem létezik – semmiféle kötelezettsége sincs a hangzatos ígérgetések betartására. Ami a választás idején valóságosnak és reményteljesnek tűnik, arról általában a kormányra kerülés után mindig kiderül, hogy „irreális”. Akkor már szó sem lehet semmiféle „populista” célok megvalósításáról…

A politika mindig könnyen vált köpönyeget, a líra azonban nagyon is kényes a becsületére. A politika lehet becstelen, becstelen és következetlen líra azonban nem létezik. Az önmagát és valódi céljait, értékeit cserbenhagyó, eláruló líra – nem líra többé, hanem propaganda, hazug verselés, rigmusgyártás, napi politika reklám csasztuskája.

A nézőpont a dolgok lényege. A politika lényegéből fakadóan kedveli a gólyaperspektívát, amit a líra semmiképpen sem engedhet meg magának. A politika hamis távlatban szeret szemlélni, szelektál, egybemos, készül a következő választásra; míg a líra az emberek tényleges sorsát, érzelmeit látva kérlelhetetlenül érzékeli a valóságot. Igazi valóság csak személyes szinten létezik. A politika szívesen áldoz fel ködös céljai érdekében személyeket, csoportokat, még nemzedékeket is, a líra ezt nem teheti, és nem is hagyhatja jóvá.

A politikus álszent módon közli, hogy „áldozatokra szükség van”, és nagyon elégedett magával, ha napi használatú statisztikai machinációi segítségével kimutatja, hogy az áldozat mértéke elhanyagolható. A líra azonban az áldozatul hajított emberek személyes sorsát érzékelve kimondja, hogy soha semmiféle áldozat nem engedhető meg, egyetlen embernek az áldozatul dobása is jóvátehetetlenül sérti és gyalázza meg az egész emberiséget. A politikusi erkölcs a statisztika mentén húzódik, a líráé pedig a személyes valóság mentén.

A líra csupán egyetlen áldozatot fogad el: ez pedig a mások érdekében hozott, elkerülhetetlen önfeláldozás.

Itt kell szólnom arról, hogy az igazi líra bizonyos hagyományos jobboldali értékek felé is elkötelezett. Ezek pedig:

    Hazaszeretet
    Nemzeti függetlenség
    Nemzet
    Szülőföld
    Anyanyelv
    Nemzeti kultúra
    Család
    Lokális közösség

Ezek szintén a líra tradicionális értékei közé tartoznak.

Ezek kapcsán nem kerülhetem meg, hogy néhány szót ne szóljak arról, amivel manapság liberális körökben a hazaszeretetet oly divatos (sokszor tudatosan) összekeverni; a nacionalizmusról. Kemény dió.

Mi hát a különbség nacionalizmus és hazaszeretet között?

A liberális gondolkodók elképesztő módon képesek egybemosni a két fogalmat. Annak idején – jó húsz éve - megdöbbentem, amikor Konrád György egyik esszéjében még a vietnámi nép amerikaiak elleni szabadságharcát is nacionalizmusnak minősítette, amikor valami olyasmit írt, hogy a világ vezető hatalmának, az Egyesült Államoknak a hadserege sem tudott mit kezdeni egy kis nép nacionalizmusával.

Hogy is van ez?

Már Bibó István is pedzegette a problémát. Több írásában is.

Nacionalizmus és hazaszeretet között a különbség óriási, a kettőt csak valamiféle kozmopolita liberális szemszögből lehet összemosni.

Nálunk Magyarországon nyilvánvalóan megbomlott az egyensúly – illetve nem állt helyre, nem akadt olyan arkhimédészi pont, amelyre támaszkodva rendet lehetett volna tenni a káoszban.

A Kádár-időszakban a rosszul értelmezett internacionalizmus jegyében egyszerűen a szőnyeg alá söpörték a nacionalizmust, a hazaszeretetet meg teljesen kificamítva értelmezték; a haza szeretetéhez hozzárendelve a fennálló társadalmi rendszerhez való feltétlen hűséget is. Ilyen alapon Petőfi hazaszeretete sem lehetett volna hazaszeretet.

Ugyanakkor eltűrték a szomszéd államok magyarellenes, nacionalista jelenségeit, sőt a közömbösséggel voltaképpen még bátorították is azokat. Egy-egy író (Illyés Gyula, Száraz György stb.) néha reagált, amúgy semmi sem történt, a „testvéri szocialista államok” nem voltak bírálhatók. Veszélyes, elfojtott indulatok keletkeztek.

A rendszerváltás után felszakadtak az elfojtott indulatok, a szőnyeg alá söpört hulladék a világra zúdult. Megjelentek a hazaszeretet valódi jelei s, de annyiféle fokozatban, olyan bábeli zűrzavarban, hogy liberálisék könnyedén összemoshatják egymással az egész spektrumot. Meg is teszik naponta.

A szomszédoknál sincsenek kisebb bajok, de azoknak más a természetük. Ez részben a győztes-tudatból táplálkozik. Nehéz eldönteni, mi az, ami eredendő, illetve mi az, ami az itthoni jelenségek visszahatásaként keletkezett. Mi az, ami a hazai nacionalizmus miatti jogos aggodalom, illetve mi az, ami a területrabló rossz lelkiismeretéből adódó hőzöngés?

A hazaszeretet felelősséget hordoz, a nacionalizmus pedig látens erőszakot. Hogyan lehet mégis egybemosni a kettőt?

A válasz a liberalizmus pajzsa mögött rejtőzködő globális business-gondolkodásban keresendő.

A liberalizmus olyan ideológia, amely a pénz hatalmát támasztja alá. A pénz primátusa esetén a fölény birtoklói számára ennél kényelmesebb ideológia egyszerűen nem létezik. Elvileg mindent (vagy csaknem mindent) szabad, gátat semmi egyéb nem szab, mint a pénz. A pénzesebbek egyenlőbbek és szabadabbak, a még pénzesebbek pedig a valódi hatalom birtokosai.

A pénz birtokosai évszázadok óta azon erőlködnek, hogy a közember számára valami módon „tiszteletreméltóvá” tegyék a funkció nélküli gazdagságot. Ez a mai napig kudarcot vallott, éspedig nem csupán a születési arisztokrácia szívós ellenállása miatt, hanem nagy részben éppen a költészet és a művészet ellenállásán csorbult ki. Az emberi társadalom kevés jelenségét érte annyi támadás a költészet és az irodalom részéről, mint a pénz zsarnokságát. Egyáltalán nem alaptalanul.

A globális hatalomra törő multinacionális finánctőke képviselői helyenként nagyképűen és minősíthetetlenül bánnak egyes országok vezetőivel – erről már számos anekdota, illetve „megtörtént eset” tanúskodik. Az arrogancia lényegében a világnézetükből fakad.

A multinacionális finánctőke világképe egyfajta nagyon távoli gólyaperspektíva; és ezt a nézőpontot a távolság miatt képesek „fejlettebbnek” értékelni. Az ő céljaik mindig „magasabbak”, „fontosabbak”, „jelentősebbek”. Kormányokat zsarol, a pénzből fakadó hatalmával gyakran maximálisan visszaél. „Fennkölt” céljai ugyanazon kisszerű törekvések, amelyek egykori szatócs, majd bankár őseit sarkallták az évszázadok során: a terjeszkedés és a profitszerzés. Csak az előbbiek esetében emberileg sokkal érthetőbb, hétköznapi szempontból jóval indokoltabb volt, mint manapság náluk. Jelenleg a globálisan terjeszkedő multinacionális finánctőke hatalom- és profitéhsége groteszk jelenség, az emberi fejlődés akadálya.

A hazaszeretet és a lokális kötődés azonban ellentmond céljainak, megpróbálja kompromittálni vagy kiiktatni. Jelenlegi médiafölényével ez kényelmes feladatnak tűnik, annál bosszantóbb, ha mégsem boldogul. Az általa irányított média minden lokális kötődést korszerűtlennek, vagy nacionalistának állít be, ha meg ez sem elég, jöhetnek az olyan ostoba címkék, mint az egyik előző részben már említett „etnicista populizmus”.

A liberális gondolkodás lassan ebbe az irányba tolódik. Manapság már úgy véli, hogy az ember legfontosabb „magától értetődő” motivációja a profitszerzés, ami minden mást háttérbe szorít. A szerelmet is, illetve a szerelem is csak a mögötte létező profit miatt érdekes. Meglepő módon éppen napjainkban próbálják bizonyos források elterjeszteni ezt a felfogást, az érdekházasság apológiáját. Ebben kevés sikerre számíthatnak, hiszen az emberi erkölcs alapvetően amorálisnak tekinti az érdekből kötött kapcsolatot, és ez nem fog változni, bármennyire is erőlködik népszerűsítésén a média.

Ha pedig a profitszerzést nem sikerül az emberi lélekben a szerelem elé helyezni, nem is lehet a legfontosabb emberi motivációvá tenni. Szerencsére, hiszen ez az emberi kultúra összeomlását jelentené.

Ha a profitszerzés volna legfőbb motivációnk, nem törődnénk helyi, lokális, vagy hazafias kötődésünkkel, hiszen ilyenek nem is léteznének. Engedelmesen szednénk a sátorfánkat, hogy külföldön keressük a boldogulást (ahogy egyik politikusunk leplezetlenül ki is nyilatkoztatta), mindannyian külföldre loholnánk, társas létezésünket a nyers szexualitásra redukálnánk, és – gyorsan kipusztulnánk, hiszen ez önfelszámoló motiváció lenne.

Mi azonban magyarok vagyunk, itt a hazánk, legfőképpen itt szeretnénk élni, dolgozni, ezt a földet hagyjuk a gyermekeinknek, itt akarjuk magunkat jól érezni, itt akarunk távlatokat teremteni.

Akkor pedig tisztáznunk kell, mi is a különbség hazaszeretet és nacionalizmus között. Utóbbi romantikus, történelmi meghatározásait most nyugodtan elhagyhatjuk, mert azok felett eljárt az idő.

Mi hát a különbség?

Illyés Gyula meghatározása:

"Patrióta, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért.”

Kissé kiegészíteném Illyés meghatározását, hiszen a nacionalizmus látens értelemben akkor is jogsértő, ha nem akad hatalma és alkalma a jogsértés gyakorlati megvalósítására. A hazafiság (patriotizmus) pedig akkor is látensen jogvédő, ha a céljait a gyakorlatban megvalósítani nem képes. Mindkettőre vonatkozik azonban, hogy tevékenységük csak a megvalósítás oldaláról értékelhető, hiszen a patrióta szándék is vezethet gyakran nacionalizmushoz, és fordítva.

    A nacionalizmus mindig valami agresszív hatalmi nézőpontot képvisel.

Most nem az a kérdés, hogy ezt meg is valósítja-e, hanem maga a szándék, a néha képzelt) hatalmat felhasználni kívánó akarat.

Ki lehet ezt nyilvánítani kocsmában, vagy egyesületben, de mindaddig látens veszély marad, amíg meg nem próbálják a hatalom segítségével érvényesíteni. A nacionalizmus szemszöge valamiféle látens gólyaperspektíva akkor is, ha a hirdetője éppen nincs olyan helyzetben, hogy másokra erőltethesse az akaratát.

    A nacionalizmus mindig terjeszkedéssel, a status quo agresszív megváltoztatásával kapcsolatos.

Ne gondoljunk feltétlenül területi terjeszkedésre; lehet szó pusztán kulturális intervencióról, például arról, hogy a saját nyelvemet, kultúrámat, vagy annak bármely elemét olyan emberek csoportjára akarom kényszeríteni, akik a szabad akaratukból helyette feltehetőleg valami mást választanának.

Ehhez a nacionalizmus általában valami ködös, történelminek álcázott jogcímet hangoztat, utóbbinak nemcsak az eredete és a valóságalapja kétséges, hanem kétségbe vonható és erkölcstelen az egész mechanizmus, amit a jogalap felhasználásával el akar érni.

    A nacionalizmus értékszempontokat vezet be ott, ahol ilyenek igazából nincsenek

A nacionalizmus lényegéből fakad, hogy bizonyos kulturális tulajdonokat vagy elemeket egymáshoz viszonyítva „értékesnek”, illetve „értékteleneknek” titulál.

Ma már ez nem történik olyan „természetes” naivitással, mint a gyarmatosítás idején, ahol kerekperec ki szokták mondani, hogy a „kultúrát hozó” gyarmatosító szokásai, nyelve és nemzeti kultúrája „felsőbb rendű”, mint a gyarmati lakosságé.

Ma sokkal árnyaltabban, finomabban, kevésbé egyértelműen történik mindez, de ma sem ismeretlen. Néha annyira nyakatekerten, több áttételen keresztül fogalmazzák meg, hogy első látásra nem is mindig világos.

Ezek voltak a nacionalizmus legfontosabb ismertetőjegyei. Velük szemben mi különbözteti meg a hazafiságot?

    A nacionalizmus mindig a tradíciók valamely, számára hatalmi nézőpontból kedvező elemére helyezi a hangsúlyt

A nacionalizmus voltaképpen nem kíváncsi a hagyományok egészére, csupán azok egy-egy mozaikjára, így voltaképpen hézagos történelemismeretet birtokol és terjeszt. Az ebből levont következtetések életidegenek, ön- és közveszélyesek.

     A hazafiság személyes vagy kollektív nézőpontja a hatalmi attitűdöket teljesen nélkülözi

A hazafiságnak nincs más, vagy mások ellen irányuló agresszív éle, a saját értékeinek megtartásához ragaszkodik, a nacionalizmussal ellentétben védekező jellegű. A megtorlás motívumát nem tartalmazza, nem tartalmazhatja, mert az már hatalmi attitűd, itt billenhet át nacionalizmusba. Ezt meg kell jegyeznem, hiszen a gyakorlatban elég sűrűn megesett.

Úgy gondolom, hogy a Konrád által nacionalistának nevezett vietnámiak valójában hazafiak voltak, szülőföldjüket védték a támadókkal szemben. Harcuk nem valamiféle, „a haladással szembeszegülő nacionalista konokság” volt, hanem szabadságharc, amely a hódítással szemben minden népnek elemi joga. Az amerikaiak az erdőirtással, a DDT tömeges leszórásával és a kegyetlenkedéssel roppant különös módon terjesztették a „kultúrát”.

    A hazafiság a másokkal való együttműködésre összpontosít, de ragaszkodik saját értékeinek védelméhez.

Egyetlen népnél sem vagyunk alábbvalóak - de különbek sem. A hazafiság kész az összefogásra mindenkivel, de csak a kölcsönösség és az egyenlőség alapján.

    A hazafiság a hagyományok teljességéhez ragaszkodik

A hazafiság a valódi igazság teljes feltárása érdekében, agresszív szándékok nélkül vizsgálja a hagyományokat, azokból a jelen és a jövő problémáinak megoldásához segítséget vár, de egyetlen pillanatra sem ringatja magát olyan hitbe, mintha a tradíciók önmagukban képesek lennének a jelen és a jövő kihívásaira teljes értékű választ adni.

A két fogalom összevetésére talán az a legalkalmasabb, ha megvizsgáljuk, hogyan vélekedik a jelenlegi helyzetről, illetve a közeljövőről nacionalizmus és hazafiság.

A nacionalizmus egyértelműen álomvilágban él, és még mindig a trianoni békeszerződés által elcsatolt területek erőszakos visszaszerzéséről ábrándozik. Ennek az elképzelésnek nemcsak a valósághoz való viszonyát nem képes felfogni, az önmagában való haszontalanságát sem látja.

Magyarország a térség katonai (és lassan minden más) értelemben véve leggyengébb állama, semmiféle katonai akciót sem volna képes lebonyolítani egyetlen szomszédjával szemben sem, ha pedig ehhez szövetségest keresne, ismét kiszolgáltatná magát valami nála erősebbnek.

Voltaképpen a nacionalizmust a veszélyek és a következmények nem is érdeklik. A magyar nép érdeke sem. Nyugodtan odahajítaná nemzete jövőjét egyetlen percért, ha csak egy percig harsoghatná, hogy visszafoglalta a Trianon előtti Magyarországot.

A nacionalizmus számítása még idáig sem tart, van azonban ennél égetőbb kérdés is…

Tegyük fel, hogy sikerülne visszafoglalni a Trianon előtti Magyarországot. Mi értelme lenne?

Miféle koncepció lehetne ebben egyáltalán, azon kívül, hogy esetleg évszázadokra lehetetlenné teszi a megbékélést?

A hazafiság ezzel szemben azt vallja, teljes és őszinte megbékélésre van szükség a többi környező néppel, de egyáltalán nem úgy, ahogy eddig próbáltuk; hogy elfogadjuk (vagy úgy teszünk, mintha elfogadnánk) nacionalista fantazmagóriáikat, jó képet vágunk legostobább magyarellenes hőzöngéseikre is.

Igazi megbékélés csak igazi kölcsönösség alapján képzelhető el, és minden szomszédos népnek érdeke. A térséget kihasználó nagyhatalmak a torzsalkodásban érintettek, a Kárpát-medence népei a megbékélésben és összefogásban. Olyan összefogásban, amely esetleg valami konföderáció (vagy ahhoz hasonló) képét is öltheti.

A szerelem semmiféle képletszerűségnek nem engedelmeskedik, hiszen ez az emberiségnek olyan egyetemes tulajdona, amely csak párosával birtokolható. Gólyaperspektívában nem szemlélhető, talán nem is látható, de ettől még a történelem során személyek millióinak lehetett és volt is a mozgatója, cselekvéseik legfőbb oka.

Ez az a pont, ahol a determinizmusra szavazó társadalomtudományok szinte felsikoltanak, hiszen az ő eszközeikkel a szerelem megfoghatatlan¸olyan láthatatlan motívum, amely minden parókás nagyképűséggel felépített, „logikus” társadalom- és történet-elméletet halomra dönt.

Volt persze olyan magyar társadalomtudós is, aki mégis megkísérelte a szerelmet „teoretikusan” szemlélni, illetve – haragosai és a fáma szerint – művelését is csak „teoretikusan” találta önnön szertelenül nagy tudományához méltónak.

A szerelem olyan észrevehetetlen szál, aprónak tűnő, gólyaperspektívából nem látható tényező, amely a leggondosabban felépített spekulációkat is képes nevetségessé tenni. Kiszámíthatatlan, jósolhatatlan, kezelhetetlen, nem hajlandó semmiféle gazdasági, politikai és egyéb „törvényszerűségnek” engedelmeskedni. Sőt állandóan megkérdőjelezni ezek hatókörét a puszta létezésével.

Mit lehet kezdeni vele?

Semmiképpen sem szabad elismerni a hatékonyságát, az emberi társadalomban betöltött szerepét, hiszen akkor az összes „szilárd” gondolatépítmény közönséges tákolmány, silány kártyavár, bármikor összeomolhatnak.

Mit tehet a pallérozott, szabályalkotó és törvényszerűségeket kereső társadalomtudományi elme a szerelem rakoncátlan jelenségével?

Bagatellizálnia kell, de minél jobban, háttérbe szorítani, megkérdőjelezni, tagadni. Kétségbe kell vonni az emberi világban betöltött szerepét, hogy szabad utat nyissanak azoknak a jelenségeknek, amelyeket az ő társadalomtudományi fantazmagóriák tesznek az emberi társadalom irányítóivá.

Természetesen egy olyan társadalomtudóst vagy történészt, aki a társadalmat nem látja alapvetően determináltnak, és nem akarja íróasztal mellett kiagyalt „fejlődéstörvények” szűk kalickáiba szorítani, cseppet sem zavar a szerelem ténye és hatalma. Nem próbálja meg „teoretikusan” tagadni a szerelem hatalmát. "...nincs komikum az emberen kívül.” – írt Henry Bergson. Hozzátenném: szerelem sincs.

Hogy a szerelem maga is elv lehet, amely esetleg a világ valódi mozgástörvényeinek eklatáns eleme, az egy másféle természetű gondolatrendszerhez tartozik, amely a jelenlegi hétköznapi világképünktől még messze áll. Mondhatnám úgy is: még nem találta meg a hozzá való világképet. Előbb vagy utóbb meg is fogja lelni, hiszen a világ egyáltalán nem kaotikus, de nem is töredezett, ahogy azt a kanonizált líra sugallná.

A fizikusok már a nyolcvanas években beszélni kezdtek „az atommagok szeretetéről”, mert bizonyos jelenségekre nem találtak egyéb magyarázatot. Az osztrák születésű amerikai fizikus és filozófus, Fritjof Capra több könyvében tett kísérletet ennek az új világképnek a felvázolására.

A reneszánsz neoplatonizmus már régen arra az álláspontra jutott, hogy a szerelem a világ legfontosabb törvényszerűségei közé tartozik. Ficino és mások álláspontjának részletes taglalásával egy későbbi részben szeretnék behatóbban foglalkozni.

A szabad akaratról írott esszémben szó volt róla, hogy a hagyományos polgári világkép mára összeomlott. Új még nem alakult ki, illetve jelenleg számos egymással ellentétes világkép is forgalomban van, az általános eszmei töredezettségnek megfelelően.

Bármilyen új világkép is alakuljon ki, abban a szerelemnek sokkal komolyabb szerep jut majd, mint az eddigiekben. A polgári szükségszerűségek és végzetek filozófiai bukásával a rájuk támaszkodó egész gondolatkör veszélybe kerül. A determinizmusra épülő világkép helyébe aligha lehet olyat tenni, ami figyelmen kívül hagyná a szerelmet.

Kicsi előreszaladtam, az előbb mondottak majd az esszé vége felé kerülnek újra terítékre.

A determinizmus és az arra támaszkodó gondolkodás soha nem boldogult a szerelemmel. Már az első lépésben sem, hiszen eszközeivel a szerelem voltaképpen definiálhatatlan. Ha végigtekintünk a különféle szaktudományok definíciós kísérletein, mosolyognunk kell. Minden definíció igyekezne valamiféle banális jelenség függvényévé tenni a szerelmet, ami kimondottan szánalmassá teszi a kísérleteket.

Képzeljük el a teoretikusok kétségbeesését, amikor a szerelem definíciójáról próbálnak értekezni. A számukra kívánatos definíció „nem lóghat a levegőben” ergo valami jól ismert (és definiált) jelenségcsoporttal összefüggésben kellene a definíciót felállítani, ami elég kilátástalan.

Ha definiálhatatlan, akkor ellenőrizhetetlen is.

A szerelem kezelésével és értelmezésével egy-egy társadalom önmagáról állít ki bizonyítványt.

A szerelem korlátozására a szerelemtagadó társadalmi rendszerek – lényegében minden eddigi ilyen volt, és ma is ilyen, mert egyik sem áll a teljes emberi szabadság alapján – különféle szisztémákat alkalmaztak. Csak a két egymástól legjobban különbözőt sorolom fel. Ezek látszólag egymással ellentétesek, valójában ugyanannak az éremnek a két oldala.

    A párkapcsolatok kemény törvényes korlátozása

Ebbe beletartozik a fiatalok kordában tartása, találkozásuk, együttlétük maximális megnehezítése – általában a társadalmak előkelőbb vagy vagyonosabb rétegei élnek ezzel. A legtöbb társadalom alkalmazza ezt bizonyos mértékig. Gyakran nyakatekert, bonyolult módozatai vannak, szokások, illem, törvények százai őrködnek a nem megfelelő szerelmi kapcsolatok megakadályozásán. A házasság előtti nemi kapcsolat interdiktum alá esik, büntetése gyakran teljes kiközösítés vagy halál.

A házasságtörés általában szintén tilalmas. Törvény van ellene, halállal vagy durva testi büntetéssel sújtják. Egyéb esetekben esetleg vallási büntetéssel, vagy a közösségből való tökéletes kirekesztéssel torolják meg.

Az esetleges testiség nélküli szerelmet betegségnek, eltévelyedésnek, vagy – a legrosszabb esetben – a szándék miatt tényleges szexuális kapcsolatnak fogják fel.

    A promiszkuitás valamilyen formájának erőteljes szorgalmazása

Ez csak látszólag ellentétes az előzővel, célja lényegében ugyanaz; a szerelem minél teljesebb kiküszöbölése. Mindkét esetben a szexualitásra redukálják a szerelmet, és a legtöbb esetben a promiszkuitás ennek kiküszöbölésére még alkalmasabb, mint a korlátozás.

A szabad akarat hívei természetszerűleg a szerelmet is elfogadják, viszont a determináció elveit követők szinte személyes ellenségnek tekintik a szerelmet. A determinizmus hívei mind szerelemtagadók.

Jellemző, hogy a szükségszerűség elvének egyik első megfogalmazója, Schopenhauer A nemek közötti szerelem metafizikája című művében, azt állítja, hogy a szexuális vonzalom ördögi találmány, amely elősegíti a szaporodást "A faj akarata révén...ami, hogy célját szakadatlanul végbevigye, könyörtelenül elpusztítja a személyes boldogságot".

Schopenhauer már a modern szerelemtagadás képviselője; az újkorban – és napjainkban is – a szerelem fogalmát a korábbiaknál sokkal elszántabban próbálják a szexualitásra, illetve valamiféle szexuális determinizmusra korlátozni.

Immnauel Kant szerint értelmünk logikai kategóriákkal dolgozik, ezekbe skatulyázza be a megfigyeléseket és a tapasztalatokat. Ezért – mivel minden megfigyelésben benne van a megfigyelő - áthidalhatatlan szakadék tátong a világ dolgainak valódi mibenléte és az általunk felfogott, megfigyelt, osztályozott valóság között. Soha nem ismerhetjük meg a dolgokat a maguk csonkítatlan, lefordítatlan alakjában, csupán megvágott, megszerkesztett — és feltehetően eltorzított — változatukat, amelyek átszüremlenek fogalmaink rendszerén.

Ha a szerelem fogalmát definiálni akarjuk, részben ilyesféle nehézségekkel találjuk magunkat szembe, részben pedig még sokkal komiszabbakkal. Először is azzal, hogy minden ember kizárólag saját tapasztalatai fényében képes értelmezni a szerelmet.

Ez látszólag magától értetődik, de mégis komoly kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, egyáltalán lehetséges-e definiálni a szerelmet úgy, hogy az minden embertársunk minden szerelmi tapasztalatára nézve érvényes legyen.

Merthogy nagyon határozottan úgy tűnik, a szerelem korántsem jelenti minden ember számára ugyanazt. Ebben neveltetése, érzelmi intelligenciája, világfelfogása és személyes habitusa szerint minden ember nagyon egyéni felfogást alakíthat ki magának. Ha ennek az igazi jelentőségébe belegondolunk, azonnal megérthetjük, hogy a szerelem sokkal fontosabb jelenség annál, amit a hétköznapi közvélekedés szokott róla gondolni, sőt, talán a legfontosabb jelenségek egyike az ember világában.

Voltaképpen a szerelemről való gondolkodás a szerelemhez való viszony, a szerelemmel kapcsolatos cselekedetek, valamint a szerelmi élet emberi minősége – ha sikerülne valami legalább többé-kevésbé érvényes mércét találni – az emberség olyan értékmérője lehetne, amely a jelenlegieknél lényegesen pontosabban fejezhetné ki az egyes embernek a közösség tagjaihoz viszonyított emberi értékeit. A jelenlegi mércék nagyon is homályosnak és esetlegesnek tűnnek.

Utóbbiak – a teljesség igénye nélkül – nagyjából a következők:

    Anyagi javak megszerzésének vagy birtoklásának mértéke
    Hétköznapi, intellektuális, tudományos vagy egyéb értelemben felfogott intelligencia
    Kommunikációs kultúra, a társas életben való jártasság
    Munkateljesítmény
    Érzelemgazdagság
    Megbízhatóság

Látjuk, hogy a felsoroltak nincsenek egymással arányban, jószerivel még csak nem is tartoznak egy dimenzióba. Különböző gondolkodású emberek eltérő szempontú – és helyenként nagyon eltérő mélységű – mércéi. Mindezeknél sokkal több és pontosabb lenne ezeknél a szerelmi élet minősége, mint mérték - ha sikerülne definiálni.

Az új definícióban a következő motívumoknak kellene szerepelniük, amelyek maguk is mind meghatározást igényelnek:

    Harmonikus szexualitásra való képesség

Természetesen csak akkor, ha sikerül meghatározni, mit is értünk harmonikus szexualitás alatt.

Ehhez persze tisztázni kellene, hogy a szerelem nem azonos a szexualitással, illetve, hogy a puszta szexualitás még semmilyen tekintetben sem tekinthető szerelemnek, és nem is vindikálhatja magához annak jogait.

    Szeretetközösség

Ehhez definiálni kellene, mit tekinthetünk szeretetközösségnek.

    Az empátia és a szeretet képessége

Az empátia nagyjából tisztázott fogalom, a szeretet képessége kevésbé, bár íródtak figyelemre méltó művek róla az utóbbi időben.

    A szerelem az emberi kapcsolatok olyan terrénuma, ahol semmiféle szükségszerűség nincs jelen.

Ez a filozófiai kitétel azért szükséges, mert itt van az a kiskapu, ahol a legkönnyebben szivárognak be a szerelmet lebecsülő, azt gazdaságnak, politikának vagy hasonlóknak alárendelni akaró megfontolások – lényegében a szerelemtagadó ideológiák.

Természetesen – látszólag – indokolható a szükségszerűség bevezetése szociológiai vagy biológiai fogalmakkal, az elmúlással, vagy mással is; ezért nagyon határozottan ki kell mondani, hogy a szükségszerűség semmiféle értelemben véve nem determinálja a szerelmet, csupán a szerelem egyes megnyilvánulásainak időtartamát határozhatja meg, de azt sem kizárólagosan.

    Szerelem és család összetartoznak.

Az egészséges emberi vágyakhoz tartozik a szexualitás mellett a családalapítás és a család gondozása is. A magzatát hordó, majd csecsemőjét nevelő anya maga is segítségre, gondozásra szorul. Anya, apa és gyermek kapcsolata, szeretetközössége nem a szerelem elmúlása, hanem éppen annak egy újabb fázisa. Olyan újabb szerelemszakasz, amely igazából logikusan következik az előzőből. Schopenhauer és mások súlyosan tévedtek, amikor a szerelmet és az anyaságot, illetve a szerelmet és a családi örömöket elválasztották egymástól azt állítva, hogy a szerelem csupán a természet állította kelepce, ami a fajfenntartást szolgálja.

Az emberi fajfenntartás szerelem nélkül lehetetlenség. Egyetlen állat kicsinye sem igényel olyan hosszas gondozást, mint az emberé. Bensőséges, meghitt emberi kapcsolat, szerelem nélkül már rég kihaltunk volna.

Most pedig ideje, hogy egy kicsit túllépjek az eddigi szerelem-definíciókon. Nem azért, hogy itt és most definiálni próbáljam a szerelmet, arra majd csak a sorozat végén teszek kísérletet.

Az eddigi felfogások egyik közös hibája – sajnos a líráé is – hogy a szerelmet általában férfi és nő első találkozására, kapcsolatuk kezdetére redukálták. Holott a szerelemhez nemcsak ez tartozik, hanem a családi örömök is, a hosszú ideig tartó együttélés egészen a késő öregkorig, amikor esetleg egymás kezét fogva halnak meg a szerelmesek.

A platóni szerelemtan szerint a szerelem valami magasabb rendű felé való törekvés.

Ennek értelmében csakis akkor lehet teljes a szerelem definíciója, ha nem csupán elszigetelt szerelmi kapcsolatként értelmezzük. Platón ebben előttünk járt, de nem figyelünk rá.

A szerelem voltaképpen az embernek, mint fajnak, azaz az emberiségnek a tulajdonsága, kincse, és nem lehet teljes az a meghatározás, amely nem tekinti az egész emberiség közös lehetőségének.

A szerelem az emberiség közös tulajdona, ilyen értelemben pedig valóban örök.

Az előző részben oda jutottam, hogy az ember szerelemképe voltaképpen csökevényes. A szerelemről Platón, illetve a reneszánsz neoplatonisták – Marsiglio Ficinó, Pico della Mirandola és a többiek – nálunk mérhetetlenül többet tudtak, számos gondolatukat érdemes felújítani.

A csökevényes szerelemkép részben talán törvényszerűnek (is) tekinthető, hiszen az ember fejlődése bizonyos korlátokkal az emberi szerelmi kultúra folyamatos fejlődésének is felfogható. Ezt azonban semmiképpen sem merném tételszerűen kimondani, mert nem hiszek az egyszeri és fejlődés felé haladó történelem jelenleg kanonizált elvében. A körkörös történetszemlélettel a szerelemnek a társadalomban betöltött szerepe bizonyos premisszák mellett szintén összeegyeztethető, de ezt sem tekinthetjük optimális megoldásnak.

Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a Földön már létezett globális civilizáció, amely elpusztította önmagát. Számos jel utal erre. A történettudománytól hiába várjuk a feltárását, hiszen nemcsak, hogy nem érdekelt benne, hanem még ellenérdekelt is, hiszen a fenntartója által elvárt legfontosabb alapelveit kellene lerombolnia. Az egyszeri fejlődés elvén alapuló egyszeri történelem olyan dogma, amit a jelenlegi történettudomány akkor sem hajíthat sutba, ha meg van győződve az ellenkezőjéről. Hiszen el kellene ismernie alapelveinek tökéletlenségét, esetleg éppen katasztrofálisan félrevezető mivoltát.

A jelenlegi földi történettudomány leginkább a gazdasági kényszernek a történelem során betöltött szerepét tudja és akarja vizsgálni, illetve ennek hangsúlyozásában, a gazdasági kényszer történelmet irányító végzetté emelésében érdekelt. Ez természetesen együtt jár a szerelemnek, mint történelmet befolyásoló tényezőnek a tagadásával (is).

Ilyen esetben természetesen – mint mindig - a líra képviseli következetesen a szerelem elvét, illetve a szerelemmel járó távlatokat, reménységet. A történettudomány a mindenkori hatalom szolgálólánya, feladata az adott hatalom elméletének és gyakorlatának szentesítése¸a történettudomány a hatalom önigazolása. A líra pedig mindenkoron a világ történettudományos szemléletének ellenpólusát képviseli. Hogy a jelenlegi líra – nemcsak nálunk – mennyire tölti be ezen alapvető feladatát, más kérdés.

A szerelem definiálhatatlansága természetesen abból is fakad, hogy még nem ismerünk olyan világot, ahol a hivatását maradéktalanul betölthette volna. A szerelem együtt fejlődik, de nemcsak a személyiséggel, hanem valószínűleg az emberi társadalommal is. Ezért talán valami olyasféle mozgó definíciót kellene megpróbálnunk alkalmazni, amely igyekszik figyelembe venni az esetlege jövőbeli változásokat is. Ez persze eléggé kilátástalannak tűnik.

Tapasztalati úton nem tudunk olyan társadalmat elgondolni, ahol a szerelem valóban „szabad” volna, azaz mindenféle – hatalmi-politikai, gazdasági vagy egyéb – kényszeren felül állna. Aktualitásának jelenlegi hiányát éppen az elgondolhatatlansága mutatja a legjobban.

Alkalmas viszont arra, hogy teszteljük vele a jelenünket. Jelenlegi, önmagát leginkább a „szabadság” ideológiája mentén megfogalmazó társadalmunk szabadságfogalmát ellenőrizhetjük vele – és elég sivár eredményre juthatunk:

Jelenleg a szabad szerelem jelzős szerkezet leginkább azt jelenti: szabados szexualitás. Ez elég megbízhatóan jelzi a jelenlegi nagyjából hivatalos szabadságfogalmunk torz és csökevényes tartalmát, hiszen a szabad szerelem értelmezése leginkább a „szabadság” jelen fogalmának korlátozottságát mutatja.

A szabados szexualitás pontosan megfelel a szerelemtagadás jelenlegi stratégiáinak. Igazából nem felszabadítja, hanem korlátozza a szerelmet a társadalomban. Minden, a szexualitást többé-kevésbé a promiszkuitás irányába terelő közfelfogás arra szolgál, hogy a – gyakran merőben öncélú időtöltéssé váló – szexualitás segítségével szorítsák háttérbe a valódi szerelmet, illetve ennek hangoztatásával próbálják meg kétségbe vonni.

A szexualitás ellenőrizhető, a szerelem nem.

A szexualitás piacosítható, a szerelem nem. A piacosított szexualitás által felállított értékrend a magánélet minél több szféráját igyekszik alárendelni a pénz vezérelte hatalomnak, ezzel ténylegesen a szerelmet korlátozza.

A pénz irányította társadalomnak érdeke a hagyományos értékek kikezdése, a család fellazítása, látszólag ahhoz hasonló intézményekkel való helyettesítése, a pénz segítségével nehezen kikezdhető magánéleti elemek tudatos rombolása; gyakran a „haladás”, vagy éppen megint a „szabadság” jelszavával. Önmagát szereti az emberiség végső, egyetlen alternatívájának feltüntetni. A pénz uralmánál nem létezik „tökéletesebb” emberi társadalom, ha pedig a pénz elvénél jobb eleve nem képzelhető el, az emberiségnek ebbe kell belenyugodnia, és ennek mentén kell felépítenie tulajdon jövőjét.

Ez azért egyáltalán nem magától értetődik. Bizonyításra szorul. Lényegében minden egyes nemzedék számára újra és újra be kell(ene) bizonyítani, mert nemcsak a szerelem termelődik újra minden generációval, hanem a fiatalság és a tiszta lélek is. A fiúk megkérdőjelezik apáik világát, ez a Lét törvénye, amióta csak világ a világ.

A pénz hatalmára építő világrend igazából nagyon nehéz helyzetben van. A pénz vezérelte világot földi paradicsomnak, megvalósult álomnak, valóra vált utópiának kell láttatnia. Ehhez a propaganda önmagában akkor is kevés, ha a lehető legkiválóbban szervezik meg. A „szabadság” évezredek óta minden demagógia egyik alapszólama, látszólag örökkévaló érték, de mégis könnyen elkopik.

Gazdasági és politikai vonatkozásban a pénzvezérelt hatalom helyzete nem reménytelen. Ha sikerül a közvéleményben tudatosítania, hogy a gazdagság csupán az érdem szinonimája, és az alapjában véve igazságos világban bárki gazdag lehet pusztán egyéni érdeméből kifolyólag, és a felemelkedés mindig mindenki számára nyitva áll, időről időre képes lehet a társadalom energiáit mozgósítani a saját céljai érdekében. Ha mindig időben észreveszi, hogy a propagandájának szavatossága már lejárt, és az emberek szeme kezd kinyílni; kellő rugalmassággal állandóan taktikát változtathat. Így sem lesz a hatalma örök – csak annak tűnik. Az általa gerjesztett környezeti és egyéb problémák miatt előbb vagy utóbb mindenképpen összeomlik. A pénz vezérelte világ önfelszámoló világ, tartósan nem maradhat fenn.

A szerelem a pénz vezérelte világ önteltségtől sugárzó önszemléletére nézve sokkal veszedelmesebb, mint a gazdasági vagy politikai oldalról érkező bírálatok. Utóbbiak megfogalmazóit lehet a rendszer ideológiája értelmében vesztesnek, lustának, ügyetlennek, butának vagy élhetetlennek titulálni, a szerelemmel szemben azonban az ilyen olcsó eljárások hatástalanok. A szerelmet frontálisan lerohanni nem lehet, be kell keríteni.

Ennek legfőbb eszköze, ha a szerelmet a pénz vezérelte hatalom fenntartotta társadalomra jellemző fényűzéskultuszra és tárgykultuszra hasonlító módon megpróbálja áruvá tenni. A szerelem persze nem tehető áruvá, csak a szexualitás, minél azzal kell tehát egybemosni. Ez persze nem újdonság.

Az új elem (bár ha a történelem távlatait nézzük, ez sem új), hogy a szexualitás áruvá tételével egy időben a család intézményét próbálja felhígítani.  Számára ez szükséges, hiszen a család a maga tradícióival és eredendő szeretetközösségével mindig megálljt parancsolhat a pénzkultusznak, utóbbi csupán ezen a módon - a család fellazításán keresztül – tud behatolni a magánélet szférájába.

A piacosított, áruvá alázott szexualitást a lehető legvonzóbban kell csomagolni; ennek példáit gyakorta láthatjuk. Olyan szexuális jellegű árucikkeket érdemes tömegesen termelni, amelyek egyúttal a család intézményét is fellazítják. Ha szétnézünk a mai társadalomban, egyáltalán nem mondhatjuk, hogy ez eredménytelen lenne.

A líra persze sokkal keményebb dió lenne – ha lenne. A művészetet azonban elég nagy részben sikerült úgy kanonizálni, hogy egyúttal tömegbázisát, a társadalom mélyére vezető kapcsolatrendszerét is elveszítette, tökéletesen eljelentéktelenedett. A pénz vezérelte hatalom egyik legkomolyabb ellenfelétől szabadult meg így – ideig-óráig. A nyelvet csócsálgató, önmagát rettenetesen produktívnak érző dilettáns játszadozás igen bonyolult és komolynak tetsző frazeológiával képes magát körülsáncolni, de akárhogyan is erőlködik, végeredményben a semmiről szóló semmi marad.

Uralma a fentebb említettek miatt nem lehet tartós. Akkor sem, ha globalizálódott. A líra nem a globálisból építkezik, a valódi közönséget a kapcsolatrendszer nem képes pótolni. A pénzuralom szemszögéből persze az álkultúra globális kiterjesztése hatásosnak és döntőnek tűnik – még egy ideig.

A liberális berendezkedés nem hoz valódi szabadságot, ez nem is célja, hatalmának fenntartása és kiterjesztése érdekében igyekszik megfosztani a fogyasztónak minősített alattvalót a család nyújtotta biztonságtól.

A hagyományos értékekre támaszkodó konzervatív hatalmi rendszer a pénz uralma helyett inkább a származási-hűbéri jellegű hatalmi építkezésben bízik. Ez támogatni és erősíteni próbálja a család pozícióit, de csak annak hatalmi pozíciói érdekében. Az ilyen rendszer nem a szexualitáson, hanem a házasság szabályzásán keresztül igyekszik korlátozni a szerelmet. A másikkal ellentétben elsősorban nem gazdasági, hanem jogi eszközöket alkalmaz. A hétköznapi életben a másiknál sokkal nagyobb biztonságot ad, ennek ára a csaknem állandó hierarchia, a társadalmi mobilitás akadályozottsága.

Mindkét uralmi típus nagyon szűk kalitka lehet a benne élő ember számára. Az egyikben forradalmi változásokra vágyik, a másikban utópiákat teremt magának. A szerelmi líra azonban mindkét típusban létezhet, és – hathat.

A szerelem mindenféle társadalomban létezhet. Tévedés azt gondolni, hogy a társadalmi rendszer alapvetően determinálja a benne élők magánéletét, hogy mindig a lét határozza meg a tudatot, hogy a rendszer behatolna minden nászi ágyba. Tagadnunk kell Illyés Gyula híres, Egy mondat a zsarnokságról című költeményének megrendítő üzenetét arról, hogy a despotizmus betolakodna az élet minden szférájába. Az ilyen versek amúgy is mindig a másik létező uralmi rendszer malmára hajtják a vizet, érvényességük területe valójában igen korlátozott.

Nem igaz, hogy a zsarnokság minden személyes kapcsolatot, minden szerelmet megmérgez és megmételyez. Az sem igaz – a másik uralmi rendszerben – hogy a pénz képes betolakodni minden személyes kapcsolatba, és minden szerelmet megmérgez, piacosít, felhígít. Természetesen vannak olyan személyes kapcsolatok, szerelmek, amelyeket a zsarnoki rendszer tönkretesz, megmételyez. Természetesen olyan személyes kapcsolatok, szerelmek is vannak, amelyeket a pénz tönkretesz, kiüresít. Azt azonban már nehéz volna feltételezni, hogy bármely rendszer társadalmának alsóbb régióiba olyan mértékben képes lenne behatolni, betolakodni a zsarnokság, vagy a pénz, hogy ott is az általa megmérgezett, megmételyezett kapcsolatok lennének többségben.

A szerelem tartalékai minden társadalom alsóbb régióiban, az egyszerű emberek köreiben rejlenek. A hatalom persze ide is behatol az uralma által előidézett állandó válságjelenségekkel. Érzelmi és lelki sivársággal, rabszolga-életkörülményekkel, létbizonytalansággal, szipolyozó adókkal, erőszakkal; esetleg alkohollal, drogokkal, műveletlenséggel. A kapcsolatok zöme ezek mentén vegetál. Ennek ellenére mindig akad valódi szerelem, valódi boldogság.

A többségi elv a szerelemben (sem) meggyőző. Ha csak egyetlen pár él valódi szerelemben – bármilyen korrupt, despotikus vagy erkölcstelen világban éljenek is – a szerelem ténylegesen létezik és tovább él.

A szerelemtagadó ideológiák általában arról igyekeznek meggyőzni bennünket, hogy léteznek a szerelemnél „sokkal komolyabb” motivációk. Ideje, hogy szemlét tartsak ezek felett.

Természetes motivációk a következők:

    Jó és megfelelő táplálkozás
    Biztonságos, meghitt otthon
    Egészség
    Harmonikus megjelenés
    Hosszú élet
    Alkotómunka
    Elismerés

Látszólag ezekkel a motivációkkal nincs is semmi gond, az ember legtermészetesebb vágyai egytől egyig. Csupán akkor gondolkodunk el, amikor a következőt megpillantjuk:

    Harmonikus, örömszerző szexuális élet.

Együtt tehát a következőképpen fest:

    Jó és megfelelő táplálkozás
    Biztonságos, meghitt otthon
    Egészség
    Harmonikus megjelenés
    Hosszú élet
    Alkotómunka
    Elismerés
    Harmonikus, örömszerző szexuális élet

Ezzel előttünk áll az emberi igények jó szándékú, de merőben anyagias indíttatású megfogalmazása. Látszólag minden együtt van, mégis sikerült közülük kihagyni – a szerelmet. A „harmonikus, örömszerző szexuális élet” ugyanis – bár filozófiai értelemben feltételezi – önmagában még nem jelent szerelmet. Az sem mindegy, mit tekintünk harmonikus, örömszerző szexuális életnek. Az emberi igények hasonló, statisztikai indíttatású számba vétele gyakorlatilag következetesen mellőzi a szerelem figyelembe vételét, hiszen a rendelkezésre álló eszközökkel nem képes érdemleges információkat szerezni róla.

A természetes motivációk egész rendszerét újra kell gondolnunk ahhoz, hogy megtalálhassuk a rendszerben a szerelem helyét.

Itt azonban ez korántsem lehetetlen.
 
Egészen más eredményre jutunk azonban, ha azzal a fogalommal foglakozunk, ami a „komoly” vélemények szerint az emberiség mindenkoron legkomolyabb és legelismertebb motivációja. Ami előtt minden egyéb meghátrál, ami önmaga is elég bármi megmagyarázására, és ami önmagában indoklásra nem szorul és természetes. Ez pedig az érdek.

Ez ugyan a tiszteletreméltóság jelmezét igyekszik magára ölteni, de nem boldogul vele. A maskara hol nagy, hol meg kicsi. Itt lóg, amott meg szorít.

Az érdek fogalma maximálisan visszaél azzal a dogmával, hogy nem szorul külön magyarázatra. Nem tanulság nélküli, ha kissé lemeztelenítem.

Mit is jelent voltaképpen az, hogy érdek? Mire motivál ez a fogalom?

Vegyük számba:

    Tárgyak birtoklása
    Terület birtoklása
    Pénz birtoklása
    Újabban merőben virtuális, nem kézzelfogható vagyonok birtoklása
    Hierarchiában másoknál magasabb státusz megkaparintása
    Mások feletti uralom
    Szexuális és egyéb ösztönök maximális kielégítése
    Bármiféle versengésben előny szerzése, megtartása, növelése
    Konkurensek, versenytársak vagy haragosok semlegesítése
    Sérelmek megtorlása
    Valamilyen szituáció hátrányos tulajdonságainak megszüntetése

Nagyjából ezeket értjük érdek alatt. Az érdek motiválhatja személyek, embercsoportok, intézmények, vagy éppen országok cselekedeteit.

Ezek vajon magasztosabbak, fontosabbak, emberibbek, mit a szerelem? Méltóbb motivációk? Aligha…

Ezek azonban együtt alkotják minden szerelemtagadás „eszmei” alapját. Ezek azok a „komoly dolgok”, amelyek „fontosabbak a szerelemnél”.

Voltaképpen az emberi társadalomnak nincs a lírán kívül szinte egyetlen olyan komoly intézménye sem, amely ezekkel szemben védelembe venné a szerelmet.

A szerelmi lírának a társadalomban nagyon komoly küldetése van.

A szerelem elleni eljárások közül eddig a szerelem tagadásával foglalkoztam leginkább. Fentebb már említettem a többit:

    A szerelem értékének kétségbe vonása
    A szerelemnek valamely uralgó eszmerendszerrel, dogmával, vallási elvvel való szembeállítása
    A szerelem démonizálása
    A szerelem betegségként való beállítása

A szerelem értékének kétségbe vonása részben a szerelem tudatosan csökevényes definícióján alapul. Ilyenkor a szerelem fogalmát vagy a puszta szexualitásra, vagy tapasztalatlannak és felületesnek beállított fiatalok kölcsönös vonzalmára redukálják, amelyet alkalmi és az élet realitásaival ellentétes múló szeszélynek igyekeznek felfogni.

Ez utóbbi persze visszafelé sülhet el. Shakespeare Rómeo és Júlia című örökbecsű tragédiájának olasz irodalmi előzményei sem a szerelem pártján állottak. A történetet novellába foglaló itáliai szerzők – Salernitano, Luigi da Porto és Matteo Bandello – általában kárhoztatják a fiatalokat, akik oktalanságukban és kárhozatos szerelmükben nem hallgattak a szüleik bölcsességére. Shakespeare vette azonban kézbe a történetet, drámájában felépítette ugyanazt a cselekményt – és filozófiai értelemben véve rendbe tette a dolgokat.

A Rómeo és Júlia a drámairodalom egyik legkövetkezetesebb remekműve. A két fiatal kezdetben semmiben sem különbözik a kortársaitól. Mindketten elfogadják a családi normákat, nem kételkedők és nem lázadók, pontosan követik azt az életmódot és gondolkodást, amit számukra a Montagu és Capulet (az olasz novellákban Montecci és Capelletti) család íratlan törvényei előírnak.

Semmivel sem emelkednek ki generációjuk fiatalságából mindaddig, amíg nem lesznek szerelmesek. Attól kezdve azonban jobb emberré válnak. Erről majd a reneszánsz neoplatonizmus kapcsán ejtenék szót.

A Rómeo és Júlia számára előírt patriarchális életfelfogás teljesen kizárja a szerelmet. A patriarchális világkép nemcsak a nőt tekinti másodrendű embernek, hanem az élet minden részét hierarchikusan építi fel. Ebben az önmagát Istentől elrendeltnek, egyenesen magasztosnak láttatni kívánt „szent” alá-és fölérendeltségi elv uralmában (A Corneille tragédiájában oly nagyon magasztalt „kötelesség” sem egyéb ennél) nemcsak kölcsönös vonzalomnak, egyáltalán semmiféle egyenlőségen alapuló emberi kapcsolatnak sincs helye.

A patriarchális alapon álló „kötelesség” eszméje természetesen mindenütt és mindig riválist látott a szerelemben, dühödten utálta és acsarkodva félte.

Corneille „Horatius” című tragédiájában a két család fiait arra buzdítják, hogy a kötelesség – a két város vezetőinek ritka esztelen döntése – érdekében meg kell ölniük a húgaik férjeit és vőlegényeit. A női szereplők képviselte emberi igazsággal szemben a vén Horatius, az elvakult és szűk látókörű militarizmus képviselője kerül ki győztesen; a darab őt és az egyetlen életben maradt fiút igyekszik felmagasztalni, mert a hatalmi parancsnak engedelmeskedve sikerrel tették tönkre családjuk és önmaguk életét.

A francia drámairodalom egyik legnagyobb büszkeséggel emlegetett darabja, a „Cid” hősnője a kötelesség érdekében követeli – a szerelme kivégzését. Olyan elvetemült tirádákkal ostorozza közben tulajdon szerelmi érzéseit, hogy azt még a különben igen szűk emberi mozgásteret teremtő darab némely szereplője is megsokallja.

Azt gondolhatnánk, hogy némely régi irodalmi műalkotás szerzőjének fogalma sincs a szerelemről.

Újabb művekben is hajlamosak lebecsülni a szerelem jelentőségét. Gyakran a szerző maga sem veszi észre. Schiller Ármány és szerelem című tragédiájában – amelyet a szerző a Rómeo és Júlia párdarabjának szánt, valójában annak sok szempontból szöges ellentéte – egy nagyon primitív intrika, egy elhullajtott, alattomos szándékú levél elegendő arra, hogy a szerelmesek közötti bizalmat felborítsa.

Shakespeare tragédiájának értékét mutatja, hogy évszázadokkal később sem mert az írók zöme annyira merészen következetes lenni, mint az angol drámaíró. Még Goethe és Tolsztoj is visszariadt a darabtól, a magát felvilágosultnak képzelő Voltaire dühéről nem is beszélve.

Shakespeare gondosan ügyelt arra, hogy a műve ne a generációk harcáról szóljon. Rómeo versenytársa nem valami évtizedekkel idősebb, vénülő férfi – mint az évszázadokkal későbbi, sokkal gyávább szentimentális művek zömében – hanem Paris gróf, aki semmivel sem rosszabb Rómeónál, sőt akihez Júlia is örömmel nőül menne; ha nem volna már szerelmes Rómeóba. Így következetes. Az atya döntése akkor sem helyes, ha látszólag megfelelő házastársat talál a lányának. A lánynak magának kell választania. A patriarchális apai felfogás súlyos kritikája az a jelenet, amikor a „lányát úgy imádó atya” tüstént lekurvázza a gyermekét, amint az ellentmondani merészel neki.

Rómeo és Júlia pusztán őszinte, igaz szerelmük következtében kerülnek szembe családjaik patriarchális felfogásával. Shakespeare sokkal többet tud a szerelemről, mint sok nála későbbi író. Természetesen ebben Montaigne, illetve a nagy angol felé a tudomány jelenlegi felfogása szerint általa közvetített reneszánsz neoplatonizmus is részes, aligha vitatható.

A szerelem nemcsak a patriarchális felfogással ellentétes, hanem az ököljoggal és az erőszakkal is, hiszen eszménye nem a hódítás, nem mások leigázása, hanem a békés családi boldogság.

A militarizmus is arra kényszerül, hogy puszta önvédelemből megkísérelje kétségbe vonni a szerelem jelentőségét. A harci eszmények sem férnek meg a szerelemmel.

Az előző részben arról beszéltem, hogy a Rómeo és Júlia a világirodalom legkövetkezetesebb alkotásai közé tartozik. Mindenképpen nagy dicsérete a kornak, hogy ez a dráma színpadra kerülhetett, és – tudtommal – a hatóságok soha semmilyen formában sem alkalmatlankodtak miatta.

A mű világában a szerelem jobb emberré, felelősségteljesebb, felnőttebb és boldogabb lénnyé tesz. Ennek azonban alapvető feltétele, hogy férfi és nő gyakorlatilag egyenrangúak legyenek. Ennek következetes megvalósításával a mű minden patriarchális világszemléletnek engesztelhetetlen ellenfelévé lesz.

A Rómeo és Júlia a szerelem következetes védelme és képviselete érdekében ugyanilyen elszántsággal támadja az erőszak misztifikálását, az ököljogot is. A Montagu és Capulet családok magától értetődően hisznek abban, hogy a fegyverek igazságot tehetnek. Nem számít, hogy mit mondanak, a tetteik erre utalnak. Ha nem hinnének az erőszak igazságában, nem öldösnék egymást hosszú ideje úgy, hogy már nem is emlékeznek rá, mikor és miért indult közöttük a viszály.

Ez már önmagában érdekes szituáció. A mű előzményét képező novellák mind elítélik az abszurd, értelmetlen gyűlölködést, és a két fiatal szerelmét úgy fogják fel, mint az oktalan fegyveres viszály isteni büntetését. A fegyveres viszály, a háborúskodás ennek értelmében magasabb dimenzióba tartozik, mint a szerelem. Ez tipikus példa arra, hogy a szerelem értékét megkérdőjelezik. Az erőszak a „komoly dolgok”, a szerelem pedig alapvetően a „komolytalanságok” kategóriájába tartozik.

Az ököljog erkölcse ugyan – mi mást tehetne – elveti a teljesen parttalan erőszakot, a harc öncélú imádatát, de a fiatalokat mégis erre neveli. Az ilyen fiatalt is felvonultatja Shakespeare tragédiája, tipikus példája Tybalt.

Tybalt és Paris szerepeltetése jelzi az angol drámaíró koncepciójának mélységeit. Ezek a remekül kidolgozott, plasztikus karakterek a mű előzményét képező itáliai novellákban nem szerepelnek. Mindkettő Rómeóval nagyjából egyidős fiatalember, értékrendjük pontosan mintázza a patriarchális társadalomban lehetséges fiatal életfelfogások két igen jelentős típusát.

Tybalt a krakéler, kötekedő, egyedül a harcnak élő ifjú iskolapéldája. A fegyverforgatáson, a harci művészetek gyakorlásán kívül semmi más nem fontos számára ez életben. A középkori lovagok között tömegével lehettek ilyenek, de a típus ma sem ritkaság. Nem feltétlenül lesz belőle zsoldos, sőt a zsoldosok zöme nem is így gondolkodik. Tybalt nem anyagias, nem hatalomvágyó. Ő a harcra szomjazik. Valamikor ezt nagyon férfias jelenségnek tartották.

Tybalt számára a harci tudáson kívül a legfontosabb értékek a bátorság, illetve a büszkeség. A bátorság azonban az ő interpretációjában inkább vakmerőség, a büszkeség pedig ön- és közveszélyes hübrisz. Ok nélkül is kötekedik, Rómeo tartózkodását pedig gyávaságnak érzi. Az ő helyzetéből nézve a másik fiú viselkedésének természetesen nincs is más értelmezési lehetősége; ez jelzi a harci erkölcs eredendő korlátoltságát.

Tybalt büszkesége félelmetes, állandóan casus bellit keres és teremt maga körül. A Capulet család estélyén megölné, vagy megöletné Rómeót, harci dühét még a családfő is megsokallja.

Harcolni akar. Ellenfelet keres. Ha Rómeo nem óhajt verekedni vele, Mercutio is megteszi. Törvényszerű, hogy előbb vagy utóbb életét veszti egy párviadalban. Rómeo számára azonban ez egészen mást jelent, más dimenziót…

Tybalt tehát a patriarchális felfogásban mindig ott rejlő militarizmus leplezetlen képviselője. Az ilyen számára a szerelem eleve másodlagos, hiszen az örökös harcok és harci képzelgések között ilyenre nem nagyon jut alkalom. A mai terroristák világában is ritkaság a szerelem, gyakran még az orgazmus is. Freud – természetesen – a harci készség erőltetését valószínűleg a csökkent értékű szexualitás kompenzációjának tartaná.

A patriarchális erkölcsnek merőben más vonatkozásait testesíti meg Paris gróf. Ő nem krakéler és nem kötekedő. Mellesleg ő is mindenkor készen áll a harcra, de ez csak néhány – elvileg – mellékes megjegyzésből világlik ki. Csinos, jól öltözött és gazdag fiatalember, ő a veronai lányok álma. Amúgy pedig: igazi konformista. Állítólag szerelmes Júliába, de pontosan úgy cselekszik, ahogy ilyenkor a patriarchális erkölcs elvárja: megkéri Júlia kezét – az apjától. Afféle patriarchális mintagyerek; a fennálló elvárt erkölcs szerint róla csak jót lehet mondani.

Csak Rómeo szerelmével összevetve jöhetünk rá, hogy Paris gróf szerelme – üres. Nem igazi szerelem, csupán a patriarchális erkölcs fogalmazta szerelem megtestesülése.

Mesteri, hogy William Shakespeare fellépteti ezt a két karaktert. Merthogy a Rómeo és Júlia nem pusztán a két fiatal szerelmének rokonszenvező ábrázolásától lesz igazán forradalmi mű, hanem éppen ettől a két szereplőtől. A kontraszt köztük és a szerelmes Rómeo között a darab egyik legfontosabb eleme. Lényegében a mondanivaló gerincvonalának súlyát ez tartja.

Még ezzel sincs vége. A harmadik kulcsfontosságú mellékszereplő Mercutio. Érdemes tisztázni az ő szerepét is, hiszen Shakespeare-nél minden mellékszereplőnek igen jól meghatározható dramaturgiai funkciói vannak. Eszement rendezők hajlamosak kihúzni olykor némelyiket, de ezt kivétel nélkül mindig hibás koncepció alapján teszik.

Mercutio művelt és szellemes. Valóban nagyon szereti hallani a saját hangját, ahogy Rómeo mondja róla az egyik jelenetben. Csakhogy: szellemessége és műveltsége üres.

Mercutio szellemessége meddő. Ragyogóan idéz bárhonnan, gyorsan forog az esze kereke, de nem alkot. Nincs koncepciója az élet fontos dolgairól. Süket és vak. Sejtelme sincs róla, hogy a barátja szerelembe esett, ráadásul családja legnagyobb ellenségének leányával. Nem veszi észre, amit lehetetlen nem észrevenni. De van ennél súlyosabb fogyatékossága is.

Mercutio az alkalmatlan barát iskolapéldája. Először csodálkozunk, hogy Rómeo még vele, a legjobb baráttal sem osztja meg a boldogsága okát, aztán rádöbbenünk, mennyire igaza van. Mercutio méltatlan a bizalomra.

Mercutio lényegesen összetettebb jellemnek, még rokonszenvesebbnek az előző két karakternél, pedig ugyanúgy jellegzetes képviselője a patriarchális erkölcsnek, mint a másik kettő, csak vastagabb rajta a műveltség máza.

Mercutio éppen a darab egyik legfontosabb jelenetsorában lepleződik le. Amikor Tybalt hetykeségét Rómeo elhárítja, a magát szellemesnek, műveltnek és okosnak tartó Mercutio butának és rövidlátónak bizonyul.

Tybalt együgyű kötekedését Rómeo könnyedén elhárítja. Azt válaszolja neki, hogy voltaképpen szereti (mármint Tybaltot), mert oka van szeretni.

Ha csak ketten vennének részt a társalgásban, az önfejű és ostobán kötekedő Tybalt nevetségessé válna. Gyávának nevezhetné Rómaót – számára nyilván ez a létező legnagyobb sértések egyike – de ha Rómeo ettől nem inog meg, menthetetlenül komikussá válna. Miért is inogna meg?

Sheakespeare koncepciója azonban egészen más. Rómeo és Tybalt párbeszédéből, Tybalt esetleges megszégyenüléséből csupán a Rómeo szerelmi erkölcse képviselte morál magasabbrendűsége derülhetne ki, amiről éppen az egész darab szól. Itt külön szájba rágni nincs miért.

Mercutio jelenlétével azonban a jelenet más hangsúlyt kap. Mercutióról lehull a műveltség és szellemesség jelmeze. Fel sem tételezi, hogy Rómeónak oka van rá, hogy ne akarjon verekedni Tybalttal. A szellemessége és a műveltsége nem képes oda eljuttatni, hogy az erőszak gyarlóságát felismerje. Nem bízik a barátjában sem. Pontosan azt gondolja Rómeóról, amit Tybalt, hogy az ifjú Montagu – gyáva. Tökéletesen kiviláglik, hogy ő és Tybalt ugyanazon típusnak egy-egy változata.

Mercutio számára fontosabb a belé nevelt sablon, a patriarchális ököljog, mint a barátja szava. Ha Rómeo gyáva, majd ő kiáll helyette. Shakespeare nem hagyja, hogy a szellemes ifjú komikussá váljon – meg kell halnia…

Sok szamárságot hordtak már arról össze, miért is halnak meg a szerelmesek. Pedig nagyon egyszerű a magyarázat. Eddig a pillanatig Rómeo a kezében tartja a sorsát, még semmi veszve nincs, boldogan élhet Júliával akármeddig.

Egészen eddig a pillanatig.

Ha továbbra sem nyúl a fegyveréhez.

Egy percig kellett volna kitartania. Máris megjelentek ugyanis a Herceg emberei, hogy Tybaltot tömlöcbe vigyék.

Ez próbatétel Rómeo számára túl nehéz, az élmény túlságosan sokkoló. Egész életében azt tanulta, hogy a bosszú szent kötelesség.

Megöli Tybaltot. Olyat tesz, ami a szerelem erkölcsével nem férhet össze.

Eddig a kezében tartotta a sorsát, mostantól a végzet irányítja őt.

A Rómeo és Júlia szerelemfelfogása azért mondható ma is korszerűnek, mert olyan problémákat állít az ábrázolás homlokterébe, amelyek ma is jellemzik a szerelem hétköznapi szituációit.

Jószerivel talán nincs is más alkotás, amely ebbe a kategóriába tartozna. A középkori felfogás szerint a szerelem betegség, szerelmi nyavalya, és a lovagregények zöme – mint a Trisztán és Izolda – a szerelem teljes meg nem értését sugározzák, az újabb koriak zöme meg nem nagyon tud semmi újat hozzátenni Rómeo és Júlia történetéhez. A szerelmi történetek jelentős része emellett meg éppen a Rómeo és Júlia bevallott, vagy be nem vallott utánérzése.

Az ókori irodalom azonban szinte beláthatatlan tartalékokkal rendelkezik a témát illetően. A szerelemnek olyan vonatkozásait is említik, amelyek a modern irodalomban még ma is szokatlannak számítanak. Elég csak Philemón és Baucis történetét említenem. Az egymást öregkorában is rendíthetetlenül szerető férj és feleség alakja nem megszokott jelenség az új és a legújabb kor irodalmában. Helyettük inkább a szerelem múlékonyságára esküszik az utóbbi néhány évszázad literatúrája. A szerelmet lényegében szeszélyes, rövid ideig tartó elmezavarnak ábrázolják, amely általában ugyanolyan gyorsan távozik, ahogy jött, és minden esetben romhalmazt hagy maga után. A szerelmen átesett fiatal aztán kénytelenségből kijózanodik, hogy végre az élet fontosabb dolgaival is törődhessen.

Philemón és Baucis mellőzése a modern világirodalom legnagyobb hiányosságai közé tartozik. A szerelem teljességének átéléséhez pedig szükség volna a két halhatatlan karakterére. Az idill nem tartozik az irodalom témái közé, annyira nem, hogy általában mindenféle habókos „realista”, meg egyéb indíttatásokból folyamatos igaztalan bírálatok érik. A modern poétika elméletei általában interdiktum alá helyezik, de lényegében komoly indok nélkül. Vagy mindenféle érvpazarlás mellőzésével egészen egyszerűen tagadják a lehetőségét. Ilyenkor a teoretikus axiomatikusan közli, hogy „mint tudott”, a jelenség „nincs”, „nem létezik”, lehetetlen; esetleg „tapasztalataink szerint ez nem lehetséges”. Elfelejti közölni, hogy a királyi többes mögött nem az emberiség évezredes empíriája rejtőzik, csupán magának, a teoretikusnak saját szegényes élettapasztalatán alapuló általánosítása. Ha pedig beleolvasunk a teoretikus másik írásába, ahol „merő véletlenségből” az áll, hogy elméletgyártónk „a szerelemmel és hasonló gyarló jelenségekkel kizárólag teoretikusan foglalkozik”, minden világos.

Az emberiség tapasztalatai ugyanis nem támasztják alá a teoretikus véleményét. Az idill ugyanis – ha nem is tűnik nagyon gyakori jelenségnek – egyáltalán nem ritkaság. Gyakorlatilag bárki találhat a saját elérhető közelségében legalább egy olyan idős vagy idősödő házaspárt, akikről mindenki tudja, hogy „szépen élnek”, és akiket általában tisztelet és szeretet övez. Talán napjainkban nem ilyen a hosszú házasságok zöme, de nem is kell lámpással keresni a megbecsülésben és szeretetben élő idős párokat. Voltak ilyenek minden időben, mindannyian láttuk őket, hallottunk róluk, életek apáink és nagyapáink korában, és előtte is.

A sírig tartó szövetségben élő párokról a modern irodalom általában nem vesz tudomást, ami megbocsáthatatlan hiányossága. Helyette inkább a felbomló, csődbe jutó, erőszakkal, csömörrel vagy gyűlölettel végződő házasságokat preferálja, sőt éppenséggel „a házasság lehetetlenségéről” locsog. Ez egyenesen következik szerelemtagadó alapállásából, fellengzős elméleteinek életidegenségéből. Utóbbiak okait majd a következő részekben szeretném górcső alá venni.

Az európai irodalom szerelem-ábrázolása lényegében csökevényes. A mai napig lényegében a Rómeo és Júlia utánzatának, gyakran torzképének tekinthető, az úgynevezett magas irodalom is, a népszerű irodalom meg a film még inkább.

A lírában valamivel jobb volt a helyzet, de a közelmúltban uralomra jutó szintén fellengzős és életidegen teóriák csaknem nullára redukálták a szerelmi lírát.

Nézzük közelebbről a modern irodalom csökevényes szerelem-ábrázolását.

Könnyebben áttekinthető, ha sorra egymás mellé rakom a legfőbb motívumait. Az utóbbi kétszáz esztendő során ezek lényeges momentumaikban gyakorlatilag nem változtak. Legfeljebb a túl merev kritériumok kissé rugalmasabbá váltak, a szerelmespár női tagja nem feltétlenül zsenge korú szűzlány, lehet esetleg özvegyasszony, esetleg – viszonylag újabban – elvált is. A lényeg azonban változatlan.

A legfontosabb motívumok:

    Két ragyogóan szép fiatal, egy fiú és egy lány egymásba szeret.

A ragyogó szépséget Shakespeare nem hangsúlyozza, csak az ifjúságot. A modern irodalom – és különösen a népszerű irodalom meg a film – azonban szinte olyan látszatot kelt, mintha a szerelem, csak a tökéletes testű fiatalok ritka kiváltsága lenne.

    A történet egyedül a szerelem keletkezésére összpontosít.

A szerelem kialakulása az európai irodalom talán leggyakoribb szituációja. Toposzok tömege alakult ki ezzel kapcsolatban. Az epikában – különösen a népszerű epikában – a szerelem kialakulása sok esetben háttértörténet, vagy éppenséggel a kalandos cselekmény kötelező tartozéka. Olyan témánál is, amelynek elvben éppen semmi köze sincs a szerelemhez. A filmben ez egyenesen dramaturgiai toposszá vált, már a szereplők rendszerét is úgy tervezik meg, hogy eleve tudják, kinek kivel kell majd szerelembe esnie. Óhatatlan, hogy nagyon sok esetben az élettől teljesen idegenné válik emiatt a történet, gyakran meg az egész alaphelyzet kimondottan bárgyú.

    A történet kétféleképpen végződhet: tragédiával vagy házassággal.

Itt van a szerelemről szóló európai irodalom legnagyobb hiányossága. A szerelem ebben a tálalásban voltaképpen nem más, mint néhány ritka szép ember életének a házasságkötésig terjedő szakasza.

Az ember életében a házasság első évei, a gyermeknemzések, a gyermekek születése, a családalapítás meghatározó fontosságú. Voltaképpen fontosabb, mint a házasságkötés előtti életszakasz, hiszen itt és ekkor mélyül el igazából a szerelem.

Erről az irodalomban és a filmben igen ritkán esik szó.

Művészfilmben és mai úgynevezett magas irodalomban meg csak torzképet látunk róla….
Mintha minden házasság torz és reménytelen volna, mintha minden gyermekkor örömtelen lenne…

Melyik kalaplengetve emlegetett mű mutat normális házasságot?

Mintha az európai irodalomnak nem volna mondanivalója az emberélet egyik legfontosabb szakaszáról.

A szerelemnek egyes emberek házasság előtti életszakaszára való korlátozása természetesen a szerelem értékének gyakorlati kétségbe vonását jelenti. Ehhez könnyen csatlakozik az a közvélemény egyes részeiben csaknem axiómává emelkedett meggyőződés, hogy a szerelem rövid, időleges, és kizárólag a fiatalság múló élménye.

„A szerelem elmúlik, a szeretet megmarad.”

Ugye, milyen ismerős? Igen sokszor hallottuk. A magukat a bölcsesség jelmezében látni akaró idősebbek szokták ezzel oktatni a fiatalokat. Szinte nincs olyan ember, aki fiatalkorában legalább egyszer ne hallotta volna ezt a bölcsességet. Olyan sokszor hallottuk, hogy szinte magától értetődik. Axióma. Senki se vitatja.

Pedig nagyon is vitatható. Vitatható gyakorlati értelemben, mert különböző, nagyon is eltérő szituációkra alkalmazzák. Kutya-macska barátságban élő középkorú házasságokra éppen úgy, mint olyan kapcsolatokra, amelyeknek a benne élők szerint is csupán a kölcsönös megalkuvás az alapjuk.

Szinte bármelyik középkorú vagy idősebb házaspár tagja el szokta mondani önmagukról, az idők során erősen felhígult, kötelező szólammá vált.

Vitatható filozófiai értelemben is, hiszen a szerelem és a szeretet fogalmait meglehetősen tisztázatlan elvek alapján választja szét. Mindkét fogalom lényegében egymásra vonatkoztatva definiálatlan – vagy tökéletlenül definiált. Az idegen nyelvekben – nem véletlenül – sok esetben nem is választható szét szerelem és szeretet fogalma; amikor azt akarják kifejezni, amit a mai magyar köznyelv a leggyakrabban ’szerelem’ néven ért, általában valami jelzős szerkezethez folyamodnak; például: „szentimentális szeretet”.

Első hallásra is ostobaságnak tűnik szembe állítani egymással ugyanazon házaspár egymás iránti ifjúkori szexuális lángolását, illetve öregkori szeretetteljes együttélését. A józan ész azt diktálná, hogy ez egyáltalán nem két eltérő szituáció, inkább ugyanazon folyamat két szakasza. Mindannyian láttunk, ismerünk ilyen embereket, ez még csak nem is ritkaság.

Jómagam emlékszem, milyen tisztelettel tekintettünk két tanárunkra, a köztiszteletben álló zenepedagógus házaspárra, akik a nyugdíj korához közeledve – vagy talán már azon túl is lépve – számos gyermek felnevelése után is kézen fogva jártak az utcán, és szeretettel mosolyogtak egymásra.

Még csak nem is ez a teljes igazság. A fiatalabb generációk tagjai általában meglepődve értesülnek róla, hogy ötvenes, hatvanas, vagy éppen hetvenes éveikben járó szüleik, nagyszüleik még mindig házaséletet élnek. Jómagam kamaszként tanúja voltam, amikor édesanyám és nagynéném le akarták beszélni hetven felett járó szüleiket arról, hogy még mindig egy ágyban aludjanak, mert hát „nem illik már az”, meg „a ti korotokban már”. A nagyszüleim gúnyosan elmosolyodtak, aztán egymásra néztek. Sohasem felejtem el a pillanatot.

Az európai civilizációban mérhetetlen nagy károkat okozott a keresztény bűntudat-komplexus. Az ókeresztény egyházban leginkább Szent Jeromos hatására kialakult szüzesség-kultusz rombolásai máig hatnak. Az ennek hatására kialakult gyakorlati keresztény tanítás a szexualitást alapjában az ördög művének, ocsmányságnak, egyúttal szükséges rossznak is tekintette, amelyre egyedül a gyermeknemzés érdekében van szükség, és amely csakis a gyermekek nemzése érdekében lehet elfogadható.

Az örömszerzést az egyház szíve szerint teljesen száműzte volna a házaséletből. A szexualitást kizárólag a gyermekek nemzése érdekében fogadta el, de még ekkor is bűnnek tekintette, amit meg kell gyónni, amit le kell vezekelni.

A középkori tanítás szerint a szexuális együttlétnek örömtelennek kell lennie, kizárólag a gyermek nemzését kell szolgálnia. Imának kell megelőznie, és követnie.

Az ilyen módon „imakeretbe” szorított szexualitás nem sok örömet hozhatott, férfi és nő őszintén örülhettek, amikor a kellő számú gyermek felnevelése után végre lemondhattak róla. Utána pedig még jobban örvendhettek, ha esetleg még kolostorba is vonulhattak, hogy az ördögi szexualitástól mentes tiszta és Istennek tetszően rideg és örömtelen élet áldásait élvezzék – valahogy így gondolhatta az egyház.

Ennek nyomán még mindig igen sok ember tartja természetesnek, hogy a fiatal évtizedek elteltével lemond a szexualitásról. De ez is változóban.

Sok jel mutat arra, hogy napjaink szexuális forradalmát egyáltalán nem a fiatalok, hanem éppen az idősebb generációk vívják. Egyre kevesebben hajlandók rátérni a végső böjt állapotára. A világban már nem is ritka, hogy hatvan felett alapítanak az emberek új családot.

Mivel a szexualitást ugyan önmagában nem tekintjük szerelemnek, viszont a szerelmet szexualitás nélkül elképzelhetetlennek tartjuk, kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy a szerelem még ebben az értelmezésben sem marad az ifjúság monopóliuma.

Viszont a szerelem voltaképpeni definiálatlansága ennek fényében még nyilvánvalóbb.

Eszembe jut egy kortárs írónk néhány évvel ezelőtt közzétett visszaemlékezése közel százéves egykori olimpiai bajnokunkról, akit a kórházba hasonló korú felesége kísért el. Leült a férje ágyához, megfogták egymás kezét.

Reggel ugyanebben a helyzetben találták őket. Még mindig tartották egymás kezét. Mindketten halottak voltak.

Mi is a szerelem?

A szerelem értékének kétségbe vonása a modern társadalom alapvető berendezkedésének része, egyben a továbbfejlődés akadálya is. A modern társadalom kénytelen minden olyan elvet háttérbe szorítani, amely megkérdőjelezhetné az általa vallott, evidenciának tekintett világot építő alapelvek; „gazdasági kényszer”, „piacgazdaság”, esetleg éppen a „gazdaságon kívüli kényszer” érvényességét és hatályát.

Utóbbi elvekről ma már könnyem belátható, hogy torzak, természetellenesek, és képtelenek rá, hogy a hatályuk alatt az emberiség olyan jövő irányába fejlődjön, ami az emberré válás folyamatának újabb állapotát jelentené; nem tartalmazzák egy jövőbeni etikus világ ígéretét.

Ha ragaszkodnánk hozzájuk, nemcsak az etikus világról kellene lemondanunk, hanem általában a személyes megnyilatkozásokban, cselekedetekben jelen lévő erkölcsről is.

Az erkölcsi világrendről nemkülönben. Sőt, ez a lemondás „magától értetődik”.

Ebből az alapállásból természetesen nem csupán a szerelem értékét „kell”, kétségbe vonni, hanem magának az erkölcsnek az értékét, jelentőségét is. Ilyenkor az erkölcs rugalmassá, alternatívvá, szelektívvé válik, vagy éppenséggel a „gyengék vigasza” lesz.

Ez persze leleplezi a törekvéseket, hiszen a hétköznapi ember nem érzi, nem érezheti úgy, hogy az erkölcs másodrendű, elhanyagolható jelenség volna. Az erkölcs az emberi lényeg egyik legfontosabb része, magunkban hordozzuk, utódainkban akkor is újratermelődik, ha mi magunk eláruljuk. Talán az emberi kollektív tudattalanból merít. Nem állandó ugyan, együtt fejlődik az emberiséggel, de sokkal szilárdabb és magától értetődőbb bármilyen írott törvénynél.

A világot jelenleg uraló eszmék és filozófiák az erkölcsöt gyakorlati értelemben valami sisaknak, vagy fejfedőnek tekintik, amit az ember visel, mert viselni illik, de nyomban le is veszi, ha túlságosan kényelmetlenné válik.

Mindezekből elég nyilvánvaló, hogy mai világunk fent említett alapelvei, „piacgazdaság” és társai időről időre igen komoly konfliktusba kerülnek a hétköznapi emberi erkölcsökkel. Az egyszerű emberek zöme az ilyen konfliktusoknak szenvedő alanya. Mindazon személyek, akiknek egyéni értékhierarchiájuk csúcsán a becsület áll, igyekeznek úgy élni, hogy az ilyen hétköznapi konfliktusokban adódó döntéseik az erkölcs javára szóljanak. Hangos nem-erkölcsös kortársaik ezért igyekeznek lenézni őket, élhetetlennek, baleknak titulálni, és olyan hangzavart kelteni, mintha az erkölcsön való túllépés volna a világban a természetes és fejlődőképes, mert „ebben a világban” erre van szükség.

Persze, ha a lármás csoport valódi többséget alkotna, régen szétesett volna a társadalom, ahogy azon szegmentumok már szét is estek, ahol valóban illuzórikussá vált az erkölcs.

A mai világban azonban egyáltalán nem ritkaság, ha az említett hétköznapi döntési helyzetekben egyes személyek az erkölcs ellenében döntenek. Ez a bűnözés.

A bűnözés legtöbb esetében a bűnelkövető személy anyagi, vagyoni előnyöket szeretne megkaparintani a maga számára olyan eszközökkel, amelyeket az erkölcs általában elítél, a társadalom kodifikált normarendszere, a jog pedig szankcionál. Lényegében az erkölcs és a törvény ellenében érvényesíti a gazdasági nyereségelv szempontjait. Ilyen módszereket meglehetősen sokan alkalmaznak, bűnöző csak akkor lesz belőlük, ha tevékenységük törvényellenes része nyilvánvalóvá válik, és a bíróság emiatt jogerősen elítéli őket. A közhiedelem azt tartja, hogy a gazdasági bűncselekmények zöme sohasem kerül nyilvánosságra. Ez nagyon valószínű.

A bűnözés zömmel a nyereségelvnek a törvény hatályán túlra való kiterjesztése, a deklarált demokrácia helyett a hatalom ténylegesen működő, valódi alapelveinek érvényre juttatása. Ezért az is nagyon valószínű, hogy – mint azt számos leleplezés tudatosította, illetve, ahogy a közvélemény gondolja – a bűnözés a „piacgazdaság” világában mélyen összefonódott a hatalommal. Egyszerűen nem lehetséges másképpen. Az összefonódás állandóan újratermeli magát.

A történelemben egymást váltják a születési hierarchián, az erőszakon vagy a gazdasági kényszeren alapuló társadalmak. Kölcsönösen kimutatják egymás igazságtalan és aljas vonásait, tökéletesen bizonyítják egymás fejlődésképtelenségét. Az időnkénti rendszerváltások általában egyik alapelv uralma alól a másik alapelv regnuma alá vonják az adott területet.

A szerelemről egyik sem beszél, nem tartják fontos jelenségnek…

Látszólag nincs tehát fejlődés, az alapelvek adottak, az emberi társadalom ezeken túllépni nem képes. Legalábbis ezt sugallja – mit sugallja, üvölti – nekünk a propaganda. Ha pedig nem képes túllépni, akkor az embernek nincs más lehetősége, próbáljon boldogulni abban a formációban, amelyben él. Legfeljebb próbálja meg saját igazságtalan formációját leváltani a világban létező legerősebbre.

Nagyjából utóbbiról szól az önelégült amerikai vagy EU-propaganda. A világban létező erőszakelvű vagy születési hierarchián alapuló társadalmakkal szemben az amerikai és európai piacgazdaság a szabadság, a boldogság (meg természetesen a demokrácia) netovábbja.

Erről szól Fukuyama korábban már említett műve. A piacgazdaság a történelem vége, az egyedül üdvözítő, legtökéletesebb társadalmi formáció, az ember útjának befejezése.

Érezzük persze, hogy nem stimmel, de mi az, ami nem igaz benne?

Vegyük számba, mit is mond a japán származású amerikai? Nem sokkal többet annál, amit a piacelvű propaganda szokott harsogni, de az ő írását tagadhatatlanul hitelesebbé teszi az őszinte hit és lelkesedés, amivel a témát kezeli. De ha mélyebben belegondolunk, semmi különös.

Vegyük egyenként szemügyre, miféle motívumok is találhatók benne:

    A két világrendszer harca véget ért, a liberális demokrácia diadalmasan bevégezte a világtörténelmet.
    A liberális piacgazdaság és a többpárti demokrácia birtokába veszi az egész Földet.
    Az emberiség minden problémája ennek jegyében megoldódik.

A (helyenként) himnikus zengés azonban disszonáns érzéseket kelt. Különösen itt, Közép-Európában….

A világhelyzet Kaliforniából nézve bizonyára egészen másképpen fest, mintha Etiópiából szemléljük. Ég és föld…

Kelet-Európából nézve azonban mindkettőnél teljesebb – és reálisabb. Itt már minden létező társadalmi berendezkedés elbukott, és egyikkel kapcsolatban sincsenek illúzióink.

A mi szemünkkel nézve Fukuyama műve nem elég, mint a nyugati civilizáció szépen cizellált, a valóságosabbnál pazarul festett fénylő, de mégis élettelen művirágaiból font koszorú. Halott és hiteltelen.

Miért volna vége a történelemnek?

Valóban megoldódtak az emberiség problémái?

Egy érzésre, szemre és elemzésre is hiteltelen gondolatkomplexumot úgy lehet megdönteni, ha kilépünk a logikájából, és megnézzük, milyen szempontokat hagy figyelmen kívül.

Fukuyama műve – és minden más hasonló – a társadalomról, mint az emberiséget meghatározó alapvető jelenségről beszél. A társadalom egyenlő az emberek halmazával…

A modern társadalomtudomány előszeretettel használja a statisztikát. Tömegekben, számokban gondolkodik. Társadalmi rétegeket, osztályokat emleget.

Amelyek mögött elvész az ember…

A modern gondolkodók közül talán a híres lambarénéi orvos, Albert Schweitzer volt az első, aki filozófiai írásaiban felvetette a személyes felelősség kérdését.
 
Schweitzer úgy vélte, hogy a modern társadalomban tapasztalható erkölcsi visszaesés oka, hogy az emberek az erkölcsi felelősséget a társadalomra ruházták. Önmagukat becsapva asszisztálnak a világ dehumanizálásához.

Ezeket a kérdéseket kell megvizsgálnom, ha a szerelem tényleges perspektíváit kutatom…

Ha a személyes felelősség felolvad a társadalmiságban, akkor lényegében az emberi szabadság válik teljesen illuzórikussá. Teljesen mindegy, hogy a rendszer propagandája ilyenkor miféle jelszavakat skandál; hogy szabadságról szól-e, hazafiságról vagy szocialista öntudatról, esetleg éppen „a nép szerető édesapjának” mindenki másét megszégyenítő erényeiről zengedez.

Az emberi szabadság nem annak kérdése, hogy a sokféle árucikk közül melyiket választjuk, nem is azé, akarunk-e külföldre utazni vagy sem.

A szabadság erkölcsi fogalom; nem pedig az anyagi eszközök felhasználásának kérdése. A globalizáció propagandájának sokat hangoztatott „utazás szabadsága” tétele egyáltalán nem a szabadságról szól, hanem arról, hogy aki elegendő anyagi eszközzel, szabad idővel és kötöttségmentes státusszal bír, minden különösebb cél nélkül szabadon utazgathat a világban. Elegendő pénz, szabadidő és kötöttségmentes státusz természetesen csak az emberek egy töredéke számára létezhet, általában csupán rövid ideig. A pénzzel, szabadidővel és kötöttségmentes státusszal való rendelkezésnek nem sok köze van az igazi szabadsághoz, annál több a hatalomhoz. Pénznek, szabadidőnek, illetve kötöttségmentes státusznak a társadalmasítása természetesen lehetetlen, ezt éppen a piacgazdaság viszonyai akadályozzák. Amikor a propaganda azt a vágyálmot igyekszik kiépíteni a fogyasztóban, hogy az is elérheti a pénzzel, szabadidővel és kötöttségmentes státusszal való korlátlan rendelkezés állapotát, annyit utazgathat, amennyit akar – azaz utánozhatja a piacgazdaság hatalmasainak életformáját – hazudik.

A hazugság természetesen a propaganda létformájához tartozik. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül valótlant állít, csak azt, számára nincs jelentősége annak, hogy a céljai elérése érdekében hangoztatott szólamok az igazságon alapulnak-e.

A propaganda a létező legkívánatosabb állapotnak szeretné beállítani a piacgazdaság császárjainak és kánjainak, valamint celebjeinek életformáját. A korlátlan utazás a szabadság csúcsa, amit csak a valóban kiváló emberek érhetnek el; ergo: akik elérték valóban kiváló emberek. Ha pedig a társadalomban létező szabadság lehetőségeinek csúcsára éppen a valóban legkiválóbb emberek jutnak el, akkor a világban alapvetően minden rendben van. Az egyéni kiválóság célba ér, a győztesek méltán rendelkeznek nagyobb szabadsággal, a vesztesek, a lúzerek pedig magukra vessenek.

Mindannyian érezzük, hogy ez a típusú propaganda valahol önmagát járatja le…

Hol?

A „szabadság” iránti korlátlan lelkesedésében a propaganda két olyan tényezőt is beemel a szabadság fogalmába, ami a hétköznapi szabadságfogalmakkal semmiképpen sem egyeztethető össze.

Ezek:

  • A versengés
  • A gazdasági hierarchia tisztelete

Ezek bizony elég különösen feszengnek a „szabadság” oldalán…

A versengés fogalmának erkölcsi értékét minden magára valamit adó filozófus megkérdőjelezi. Konrad Lorenz a versengést kölcsönösen előnytelen kapcsolatnak minősítette, és ebben nehéz volna vele nem egyetérteni.

A hierarchia tisztelete – a mesterkélt győztes-lúzer propaganda antinómia alapja – meg végképp nem illeszthető össze semmiféle hagyományos szabadságfogalommal.

A versengés és a gazdasági hierarchia tiszteletének elve idegen testek, semmi közük a szabadsághoz, nem is ahhoz tartoznak, hanem a piacgazdaság fogalomköréhez. A szabadságfogalmat természetesen nem lehet velük megerőszakolni, nyomban kiviláglik az összeférhetetlenség.

Egyik sem lehet része a szabadság fogalmának, hiszen az erkölcsi természetű, és a morális döntések lehetőségével, illetve az ilyen természetű döntésekre való képességgel kapcsolatos. A szabad akarat megnyilvánulása – vagy meg nem nyilvánulása.

A szabadság egyszerre személyes és társadalmi fogalom, ahogy az erkölcs is az. A szerelem fogalma is ilyen nézőpontból válik teljessé, megfogalmazhatóvá – hamarosan.

A szabadság nem az utazás lehetőségét vagy lehetetlenségét, hanem az erkölcsi döntések lehetőségét és a bennük megtestesülő felelősséget jelenti.

Az anyagi eszközök felett való diszponálás, vagy nem diszponálás; illetve az utazás lehetősége vagy lehetetlensége az ember szabadságát nem növeli, és nem csökkenti, mert ezekkel nem egy dimenzióban található.

Viszont a fogalomzavar valami igen fontosra irányítja a figyelmet. A liberális piacgazdaságban oly sokat magasztalt emberi jogok – csökevényesek.

A szabadság és a szerelem sokkal mélyebben tartoznak egybe, mint Petőfi híres versében. Nem képzelhető el közöttük olyasféle hierarchia, amit a nagy költő verse sugall; talán inkább ugyanannak az éremnek más-más oldala. Szabadság és szerelem egymást feltételezik.

Itt meg kell jegyeznem: a szerelem nem függ semmiféle társadalmi formációtól, nem függ sem a termelőeszközök tulajdonjogától, sem pedig a piacgazdaság meglététől, illetve meg nem lététől. A zsarnokság alatt éppen úgy létezik, mint a magáét szabadnak deklaráló piacelvű világban, monarchiában éppen úgy, mint köztársaságban.

A szerelem és a társadalom kapcsolata a jelenlegi társadalomtudományok fogalomrendszerén keresztül nem értelmezhető. A szerelem ugyan társadalmi jellegű fogalom, de egyáltalán nem olyan értelemben, hogy a statisztikák bármilyen információt képesek legyenek közölni róla. A szerelem ugyan társadalmi jelenség, de kizárólag az egyénre vonatkoztatva van értelme, számokkal nem kifejezhető, nem értékelhető. Talán ez az oka annak is, hogy a természettudományok sem tudnak mondani semmi lényegeset róla, még a pszichológia sem. Ahogy az ember sem fogható fel csontok, izmok és idegpályák összegének, a szerelem sem írható le úgy, mint libidó, termékenység, orgazmus és fajfenntartás összege.

Mivel szerelem és szabadság minden másnál szorosabban tartoznak egybe, kénytelen vagyok a szabadság fogalmával kissé hosszabban foglalkozni.

A szabadságfogalom és a hétköznapi emberi élet szükségleteinek egybevetése mindig árulkodik az adott szabadságfogalom hiányosságairól. A szabadság az emberi élet teljességének egyfajta foglalata, ennek egy más megközelítése a szerelem. Ilyen értelemben nem lehet nem tudomást venni a kor szabadságfogalmának torz mivoltáról. Pontosan annyira torz ez is, amennyire a szerelem különféle tudományos definíciói és megítélései.

Az úgynevezett liberális szabadságjogok a történelmi fejlődés termékei, bizonyos (kizárólag) politikai jellegű cselekvési lehetőséget biztosítanak az emberek számára, amelyek – ha valóban, de facto érvényben vannak – védelmet nyújtanak a gazdaságon kívüli kényszerrel szemben, de teljesen védtelenül hagyják őket a gazdasági kényszerrel szemben, amely a tényleges szabadságukat nem kisebb mértékben veszélyeztetheti, vagy éppen illuzórikussá teheti.

A mai világban a liberális szabadságjogok elavultak, csupán gyakran hangoztatott szólamként szerepelnek. Most, hogy a liberális piacgazdaság győzelmet aratott a létező szocializmus ellen vívott harcában – ahol az emberi jogokat fegyverként forgatva mindig kompenzálni tudta a keleti blokk embereinek lelkesedésével azon kiábrándultságot és szkepticizmust, amely a saját berkeiben alakult ki az emberi jogok mögött álló valósággal szemben.

A létező szocializmus bukása után azonban a liberális szabadságjogok kiüresedése egyre nyilvánvalóbbá válik. Kiegészítésre szorulnak, mert jelenlegi formájukban csökevényesek.

Ahhoz, hogy a szabadságjogok érvényesülése valódi szabadságot jelentsen, legalább az alább felsoroltakkal kellene kiegészíteni őket:

  • A lakóhelyhez, az otthonhoz való jog
  • A biztos megélhetéshez való jog
  • A munkahelyhez való jog

Még ez sem adná az emberi jogok teljességét, de biztosabb és emberibb életet teremthetne. Korlátozná természetesen az egyedül üdvözítő piacgazdaságot, lenyesné annak vadhajtásait, de még mindig nem volna a teljesség.

Viszont sokkal több lehetőséget adna a szerelemnek.

A szerelem az emberi szabadság egyik alapja, és mindenkor a szabad akarat hatálya alatt áll. A szabad akarat gyakorlása természetesen kisebb vagy nagyobb kockázattal járhat, de a szerelem kockázat nélkül nem hull az ember ölébe. Ehhez az egyénnek a maga életében hatályon kívül kell helyeznie a szerelemtagadó ideológiák és struktúrák követeléseit, és vállalnia kell szerelme érdekében az abból rá háruló következményeket. Hogy ezek mifélék, az illető társadalomtól függ.

A szerelem társadalmi, azaz inkább összemberi jelenség. Értelmet azonban kizárólag személyes síkon nyerhet; két szerelem nem több mint egy szerelem; sőt számszaki értelemben a szerelem nem is értelmezhető. Minden szerelem maga a teljesség, és ezért minden szerelem tökéletes autonómiával rendelkezik.

Szerelem és szerelem között semmiféle rangsor sem állítható, mert a szerelem fogalma ellenáll a hierarchiának. Egyetlen szerelem sem lehet magasabb rendű egy másik szerelemnél, viszont minden valódi szerelem magától értetődően magasabb rendű minden olyan emberi szexuális kapcsolatnál, amely nem szerelem.

A szerelem maga a teljesség, de ezen belül minden egyes szerelem is maga a szerelem teljessége. Minden egyes szerelem pontosan annyit ér, mint a szerelem fogalma általánosságban. Mivel a szerelem nem hierarchikus fogalom, nem létezik átlagos szerelem. Lehet ugyan ilyen kategóriát felállítani, de csak a szerelem fogalmának teljes félreértésével. Nincs „nagyobb szerelem”, vagy „kisebb szerelem”, csak szerelem van, és – mivel mindegyik szerelem egyenrangú és teljes értékű entitás – egyetlen szerelem sem helyettesíthető egy másik szerelemmel. Nincs értelme a szerelmet számokhoz kötni, két vagy három szerelem nem értékesebb egyetlen szerelemnél, hiszen egyetlen szerelem elvesztése is éppen annyira visszavonhatatlan veszteség, egyetlen szerelem elvesztése is éppen annyira az emberiség pótolhatatlan kára, mint akárhány másiké.

Feláldozható szerelem nincs, a szerelem a számok törvényének nem engedelmeskedik.

A szerelem statisztikákkal nem elemezhető, semmiféle grafikonnal vagy hasonló eszközzel sem lehet róla mondani semmi lényegeset.

A szerelemben az ember csak teljes személyiségével vehet részt, másképpen szerelem az annak mondott kapcsolatban nincs jelen.

A szerelem minden egyes megnyilvánulása egyedi, de egyediségében társadalmi, és annyira mélyen emberi jelenség, hogy történelminek is nyilváníthatjuk, mert aligha lehet kétségünk afelől, hogy történelmet formáló erő. A szerelem társadalmisága egyáltalán nem azonos a társadalomban jelen lévő szerelmek puszta összegével; ahogy egy-egy szerelem sem valamiféle „alfaja” a társadalom szerelem-fogalmának, hanem az érem másik oldala, amely a többi egyéni megnyilvánulással, illetőleg a szerelem fogalmával csakis mellérendelő kapcsolatban állhat.

Van a szerelemnek néhány olyan zavarba ejtő tulajdonsága, amely a gazdaság, a politika és a tudomány számára kifejlesztett logikai eszközrendszer számára lényegében megközelíthetetlenné teszi.

Ezek:

  • A szerelem a hétköznapi kommunikáció eszközeivel lényegében kifejezhetetlen.
  • Számszaki eszközökkel megragadhatatlan
  • Egyedi és megismételhetetlen
  • Mindenféle módon reprodukálhatatlan, kísérletezés céljára alkalmatlan
  • Rögzíthetetlen, a tudományos vizsgálat kritériumai szerint vizsgálhatatlan

A szerelem „objektív” vizsgálata reménytelen vállalkozás. A tudós művek igen kevés információt szolgáltatnak róla. Amit mondanak, az vagy puszta külsőség, vagy valami korhoz kötött, múlandó jelenség.

Ki vagy mi tud valóban fontosat mondani a szerelemről?

A szerelmi líra.

Kényes ponthoz érkeztünk.

Egyáltalán mi tartozik a szerelmi líra illetékességi körébe, mivel foglalkozik?

Hogy a szerelem – alapvető azonossága mellett – koronként más és más alakot ölt, talán nem szükséges különösebben bizonyítani.

(Sajnos, tévedtem, szükséges. Kaptam egy hozzászólást, ami még az emberi fejlődést is tagadja. Ezt természetesen nem fogadhatom el, hamarosan a sorozat egyik következő részében felelek rá.)

A szerelmi líra is koronként eltérő témát érint. A vérbő antik szerelmi költészettől például nagyon távol áll Francesco Petrarca éteri tisztaságú lírájának világa; az európai fűzfaköltészet közös őse.

Nagyon is élvezetes lesz majd a szerelmi líra különféle megnyilvánulásaival foglalkoznom, előbb azonban még azt szükséges tisztáznom, mi is tartozik voltaképpen a szerelmi költészet tárgyához.

Látszólag egyszerű a válasz, a gyakorlatban azonban ez egyáltalán nem egyértelmű.

Rögtön megértjük a probléma lényegét, ha elgondolkodunk azon, vajon miért is annyira unalmas a színdarabok szerelmi jeleneteinek zöme. Az ilyesmi a rendezők rémálma, igen gyakran húzzák, csonkítják, átírják – amivel általában sikerül is még jobban elrontaniuk.

Mi a baj?

A szerző vagy a rendező az esetek zömében nincs tisztában azzal, hogy a szerelemnek több dimenziója van; a szerelem témáján belül elkülöníthetjük a meghitt közszférát és az intim magánszférát. A kettő közötti átmenet nem mindig egyértelmű.

Miről is van szó?

A líra ókori forradalma hozta létre a költészet sajátos személyességét, megteremtette a személyes lírát. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a lírai személyesség abszolút személyesség volna, sem pedig azt, hogy a személyesség ne volna közügy.

Hogy világosabb legyek, visszatérnék a színpadi analógiához. Lépésről lépésre próbálom megvilágítani a problémát.

Ha valahol két asztalt összetolunk, és arra felállva a jelen lévő nézők számára dialógusba kezdünk, amit ott előadunk, nem magánügy. Egészen egyszerűen azért nem az, mert a nyilvános előadás szándékával lépünk fel. Ehhez nem feltétlenül szükséges napjaink valamelyik számítógéppel vezérelt, betolható, liften vagy sínen mozgó színpadok sokaságával rendelkező színháztechnikai létesítménye, elegendő egy asztal vagy dobogó, a Peter Brook-féle üres tér, vagy két fa köze is. Attól, hogy nyilvános előadásra szánjuk, tudomásul kell vennünk, hogy sem a beszédünk, sem az elhelyezkedésünk, sem pedig a mozgásunk nem lehet ugyanolyan, mintha csak a magánéletben beszélgetnénk. Attól, hogy nyilvános előadásba kezdünk, minden más lesz.

Attól, hogy a színpadon megjelenített beszélgetés nem csupán a két szereplőre, hanem minden emberre tartozik.

Ez azonban még nem minden.

Előfordul a színházban az a rendezőt bosszantó, direktort infarktus közelébe kergető szituáció, amikor a közönség tagjai – neveltségi szintjüknek megfelelően – ásítozni, társalogni, ropogtatni, zörögni, mobiltelefonálni kezdenek, aztán szép lassan távoznak a nézőtérről.

Az előadás nem köti le őket. Hiányzik egy igen fontos tényező: az érdekeltség.

Hiába nyilvános az előadás, valami hiányzik, ami a nézőkben visszhangot verne, ami elcsendesítené, feszült figyelemre késztetné őket. A színjáték nem érte el a célját, a téma nem tudott a közönség tagjainak egyéni ügyévé, a publikum közügyévé válni.

A szerelmi jeleneteknél ez sűrűn bekövetkezik, mert a téma megmarad a szereplők intim személyességének szintjén, nem képes közüggyé válni.

De te fabula narratur…

Rólad szól a mese.

A Te ügyedről van szó…

Vigyük az analógiát át a líra területére. A líra természetesen a személyességnek egészen másfajta territóriumát fejezi ki, mint a színház. A személyesség azonban nagyon is nyilvános lehet a lírában, hiszen a líra is az emberi lényeget fejezi ki.

A vers is a nyilvánossághoz szól, pusztán attól, hogy a nyilvánosság számára írják. A nyilvánosság számára szóló lírai személyesség azonban nem lehet elszigetelt személyesség, akkor ugyanarra a sorsra jut, mint az érdekeltség nélküli színi előadás.

Akkor tölti be a feladatát, ha a benne foglalt személyesség a személyességek egész sorát képviseli, ha más lelkekben visszhangot verve a közös világhoz tartozás érzését erősíti. Ha az olvasó, a befogadó úgy érzi, saját személyes érzéseit, legféltettebb titkai, örömeit és félelmeit fejezi ki; ha ködös és kifejezhetetlen érzelmeit és gondolatait öltözteti szavakba a vers.

Ezt neveztem meghitt személyességnek.

A szerelem a meghitt személyesség egyik legfontosabb területe, mindenki érintett benne, a szerelmi lírában foglalt személyesség minden tiszta szerelmet képvisel; egyszerre fejezi ki a létező összes tiszta szerelmet, illetve az emberiség egyik legnagyobb élményét, „a” szerelmet.

A szerelem üzenete minden emberre tartozik, megvannak azonban a közszférához tartozó személyesség határai. A határokon túl az intim személyesség birodalma húzódik, ahová a köznek bejárása nincs. Nem is lenne ízléses oda bekukkantani.

Az intim személyesség a személyiség belső autonómiájának fontos része, semmiképpen sem lehet nyilvános. Ez voltaképpen a személyes térnek a lelki síkok felé való kiterjesztése.

Természetesen nem kizárólag a szexualitás tartozik ide, de talán az a legszembeötlőbb.

Rossz költők – minden korban ide sorolandó a poéták zöme – ezt nem mindig akceptálják. Az irodalom egyik ősi tévútja – a mindenáron „újat hozás”, „tabudöntögetés” elsősorban dilettánsokra jellemző viszketege - arra kényszeríti őket, átlépjék a határokat.

Ebben persze semmi új sincs, de az ízléstelenségek elkövetői általában forradalminak, merésznek, modernnek képzelik magukat.

Nem is egy olyan kanonizált költőnk van, aki a „modern merészség” pózában tetszelegve kedvesének puncijáról, pinájáról, picsájáról (mindegyik előfordul) stb. zengedezik. Most mellékes, hogy ennek oka kamaszos önelégültség, exhibicionizmus vagy kapuzárási pánik.  Modernnek érzik magukat, pedig ebben semmi modernség sincs. Megsértik az intim személyesség határait, giccset „alkotnak”. Nem nagyon szeretek erre példákat hozni, egyet azonban ideteszek – a szelídebbek közül. Az alábbi példa kortárs magyar kanonizált költő verséből való:

„a Teremtőnk testén
megráng Szent Sebestyén,
akár egy színpadon,
s végsőt ráng a faszom,
pinád, dúlt szenvedéllyel.”

A nemi szervek nem képezik a meghitt személyesség részét.

Természetesen nem a nemi szerveket jelentő trágár kifejezések puszta emlegetése teszi gusztustalanná a fenti verset; ez talán még az intim személyesség része is lehetne – egy párkapcsolaton belül. A nemi szervek trágár elnevezései tabuszó-mivoltuknál fogva váltak trágárságokká, éppen úgy lehetnek a meghittség kifejezései, mint bármi más – de kizárólag egy konkrét szerelmi kapcsolaton belül. Nyilvánosságra hozataluk megfosztja a szóban forgó kapcsolatot intim személyességétől, kiüresíti a kapcsolat érzelmi alapjait; és a szexualitást – ami normális körülmények között a szerelem elidegeníthetetlen része – az érzelmi alapok helyett valami merőben más viszonyrendszer fennhatósága alá helyezi, éppen úgy, ahogy ez a prostitúció esetében történik.

A költészet ilyen esetben tulajdon feladatkörét támadja, önmaga árulója lesz, és mint ilyen, mindenféle meghitt személyesség kifejezésére is teljesen alkalmatlan.

A szerelem az emberi társadalom legfontosabb összetartó erőinek egyike. Mint ilyennek, elsősorban érzelmi fedezetre van szüksége. A társadalom legfontosabb összetartója – minden ellenkező híreszteléssel, tudományos vélekedéssel, dogmával és propagandával ellentétben – az emberi érzelmek birodalma. Az érzelmekkel tudomány, politika, de még a filozófia is mostohán bánt az utóbbi évezredek során. Igazi jelentőségük megértése csak az utóbbi évtizedekben kezdődött.

Az érzelmek az emberi lényeg legfontosabb rétegeihez tartoznak, kézzelfogható valóságuk nincs. Kifejezésükre egyedül a művészet hivatott; voltaképpen ez a művészet legfontosabb funkciója.

A művészet az ember legsajátabb tulajdona, éppannyira hasznos, amennyire hasznos az ember önmaga számára.

Hétköznapi, röghöz kötött szempontból nézve — ahogy Nicolai Hartmann írja, éppen a legmagasabb dolgok tűnnek haszontalannak, de az emberi lét távlatait egyedül ezek teremtik meg.

A művészetre mindenütt és mindenkinek szüksége van — akkor is, ha nem tud róla, hiszen a művészet talán a legfontosabb azok közül a dolgok közül, amelyek az embert a világ csúszómászó, repülő, úszó, kérődző vagy ragadozó teremtményeitől megkülönböztetik. A művészet az emberi identitás számára általános és ésszerű szükséglet. Hegel szerint nemcsak ünnepi foglalatossága az embernek; de ez az egyetlen, ami a hétköznapok emberi-erkölcsi problémái közepette is a jó iránytű tévedhetetlenségével igazít el mindenkit, akinek van rá szeme, füle és lelke.

A művészet felelőssége pedig hallatlanul nagy. Lényegében a művészet az emberi kultúra azon része, amely az emberi lényeg, azzal emberi érzelmekben, közösségekben testet öltő emberi mivoltunk fennmaradásáért felelős.

Ezért önmagában rossz és erkölcstelen minden olyan divatos "művészi" szemlélet, amely a színpadi tevékenység homlokterébe a negatívumot, az emberi távlatok hiányát, az emberi élet értelmetlenségét állítja. Az ördög – ahogy Hegel mondja - esztétikailag hasznavehetetlen figura.

Emberi távlatok szépség és igazság egységében rejlenek. A rút a szépség viszonylag teljes hiánya, amelyben esztétikum nincs jelen (Sík Sándor), az igazán rút — mint ami az emberi lényeggel ellentétes — esztétikán kívüli jelenség.

Nem hagyhatom említés nélkül a napjainkban esztétikai és kulturális téren uralkodó zűrzavart. A XX. század esztétikai felfogása amúgy sem volt soha egységesnek mondható, most azonban már kifejezetten káoszról beszélhetünk. Az értékek zűrzavarának részben okozója a technológiai fejlődés is: a zömében a XIX. és a XX. századból származó elvrendszerek és filozófiák még napjainkig sem tudták integrálni az emberi kultúra fejlődésében bekövetkezett óriási változások nyomán keletkezett új körülményeknek a kulturális értékekre vonatkozó következményeit. A fejlődés túlságosan gyors: mire a fotóművészet polgárjogot vívott ki magának, már a film volt soron, majd ugyanennyire felkészületlenül érte az esztétikát a videó, a számítógép, majd — éppen napjainkban — az Internet megjelenése az esztétika érdeklődési körében. Emellett a hagyományos, már korábban kodifikált művészetek is olyan sokféle irányba ágaztak-bogaztak el, hogy esztétika legyen a talpán, aki képes értékesnek és értéktelennek a mezsgyéjét kijelölni.

Az sem teljesen biztos, hogy nem kell majd a jelenleg uralgó értékítéleteken jelentős változtatásokat tenni — esetleg visszamenőleges hatállyal is. A jelenleg Magyarországon eluralkodott esztétikai értékítéletek több szempontból is eltérnek a más európai országokban kialakult szemlélettől — azoknál lényegesen egyoldalúbbnak mondhatók. Másutt aligha általános, ha az irodalmi értékszemlélet némely esetekben műfaj-specifikus, vagy ha csak néhány — másutt esetleg pusztán szubkulturális jelentőségű — irányzat alkotásai kapnak helyet az irodalmi vagy művészeti érték kategóriáin belül.

A szocialista éra idején bizonyos művek nem jelenhettek meg — ennek visszahatásaként azonban már a nyolcvanas évek óta olyan szemlélet alakult ki, mintha egyedül az ilyen típusú művek volnának a lehetséges értékhordozók. A kincstári optimizmusra sarkalló kádári-aczéli irodalompolitika visszahatásaként a pesszimizmus mélységes bugyrai tárultak föl — mintha az optimizmus és mindenféle humanizmus egyenesen irodalmon kívüli kategóriává vált volna. Ez a szemlélet minden szinten megteremtette a maga utánzóit, sznobizmusát — oka lett annak, hogy amint a kádári időkben volt, manapság is létezik "hivatalos" irodalom, s ennek sincs több olvasója, mint az akkorinak volt. A korabeli magándokumentumok olvasók nélkülieknek nevezik az akkori irodalmi folyóiratokat, a mai kanonizált verseskötetekről meg olykor tulajdon szponzoraik ismerik el a nyilvánosság előtt, hogy nem olvassák őket.

A belterjesség tehát megmaradt, csak irányt váltott. Az is a régi beidegződésekre emlékeztet, hogy az irodalompolitika a legnagyobb példányszámú napilapok hasábjain teszi közhírré irodalmi reprezentánsainak legapróbb nyugati sikereit is: például azt, ha valamelyikük valamely színdarabját egy angol színház bemutatja. A premier körülményeiről a magyar sajtó mélyen hallgat: az illető színház London valamelyik elhanyagolt külvárosában található, a nézőtéri férőhelyek száma pedig az ötvenet sem éri el. Egyéb körülményekről meg éppen illetlenség lenne nyilatkozni: ki pénzelte az előadást, milyen mértékben kellett a darabot a színpadképesség érdekében átdolgozni, stb.

Irodalomtörténeti távlatok szemszögéből nézve hajmeresztő elvek kerültek elfogadásra. Kiderült, hogy az epikus műben és a drámában éppenséggel a cselekmény, a jellemek, valamint az epikai, illetőleg a dramaturgiai szerkezet az, amely "ma már" a legkevésbé fontos, amely leginkább elhagyható. Az elbeszélő művészek lebilincselő mesélni tudását a "szabad asszociáció", az érdekes fordulatokat az "intertextualitás", a szövegkohéziót pedig a "belső utalások" pótolják — amely elvek nyilvánvalóan a belterjessé válás álnevei. Kiváló példa mindez arra, miként lehet megtalálni egy igazán nagy hagyományokkal rendelkező művészeten belül is a kisszerűvé válás lehetőségét.

A kulturális élet fentebb vázolt elsivárosodása látszólag alapjaiban fenyegeti a szerelmi lírát is; de csak látszólag. A gyakorlatban a kanonizált kultúrának a hétköznapi gyakorlattól, a hagyománytól és az embertömegek elvárásától való ilyetén eltávolodása inkább önveszélyes aktus – akkor is, ha ez nem azonnal világlik ki. A szerelmi líra „leépítése” csakis abban az esetben lenne végzetes csapás az emberi társadalomra, ha a szerelmi líra egyedül a kanonizált költészet keretein belül létezhetne. Ilyen törvényszerűség azonban nincs, és nem is lehet. A szerelmi költészet a társadalom minden szintjén éppen úgy megszülethet minden generációban újra és újra, akár maga a szerelem. A szerelmi líra sokkal egyetemesebb jelenség a kanonizációnál, és – a szerelemnek a társadalomban betöltött létfontosságú szerepénél fogva – minden tekintetben szükségszerű.

A kanonizációt a kulturális szféra hatalmi struktúrájának mozgatórugói hozzák létre, a szerelmi lírát azonban maga az élet teremti.

A szerelem jelensége mindenféle hatalmi-gazdasági formáció számára terhes, és mindenkor az is marad, lévén a szerelem az élet egyetlen olyan jelensége, amelyben a gazdasági és politikai hatalomgyakorlás primátusa nem érvényesíthető.

A szerelem értékének kétségbe vonása ezért voltaképpen ne más, mint egy hatalmi vagy gazdasági formáció önvédelme. Eme önvédelemnek számos válfaja létezhet, korábban már említettem a többségüket, de nem árt most röpke szemlét tartani felettük.

A szerelem értéke leginkább akkor kérdőjeleződ(het)ne meg, ha sikerülne „tudományosan” kimutatni róla, hogy történelmileg meghatározott jelenség. Fentebb már idéztem egy „zseniális” pszichológust, aki azt próbálta elhitetni a közönségével, hogy a „modern szerelem fogalma” szeretőt tartó XVIII. századi francia előkelőségek magánélete nyomán alakult ki. A baklövés természetesen leginkább elkövetőjét minősíti; nemcsak azért, mert láthatóan nem hallott még Rómeo és Júlia történetéről, hanem elsősorban azért, mert lenge erkölcsű előkelőségek gusztustalan szexuális játszadozását volt képes a szerelemmel összetéveszteni.

Ettől függetlenül hasonló próbálkozások történhetnek és történnek is. Minden ilyen elgondolás eleve baklövés, hiszen a szerelem az ember egyik legsajátabb tulajdonsága és képessége, kialakulásának az ember kialakulásával párhuzamosan kellett történni, a szerelem egyidős a homo sapiens-szel. 

Hogy egyéb emberfajták birtokolhatták-e a szerelmet, erre most aligha lehet válaszolni, mert a legtöbb emberfajról a tudomány is meglehetősen keveset tud. Valószínűnek tűnik azonban, hogy a halottait sírmellékletekkel elhantoló, művészeti alkotásokat létrehozó neandervölgyi ember már ismerhette a szerelmet.

A szerelem történelmi meghatározottsága tanának minden elképzelése eleve baklövés, mert a szerelem lényegét nem hajlandó figyelembe venni. Célja nyilvánvaló: a szerelmet alárendelni minden olyan jelenségnek, amelyet az emberi társadalom állandó elemének tüntetnek fel.

A szerelem értékét az ilyen, történelmi meghatározottságot kimutatni akaró elképzelések kérdőjelezik meg a legteljesebben. A többi a társadalom egy-egy részjelensége függvényének próbálja feltüntetni.

Ilyenek:

  • A szerelem a hatalom és a politika függvénye
  • A szerelem a gazdaság függvénye

Sőt újabban már:

  • A szerelem a pénz függvénye

Természetesen nem ezek a legveszedelmesebbek. Hanem:

  • A szerelem a puszta szexualitás függvénye.

Ha mindez igaz volna, ha mindennek a gyakorlatban érvényt lehetne szerezni, a világot uraló főmuftik tetszés szerint helyezhetnék át a modern haszonembereket egyik országból a másikba, egyik szerelemből a másikba – egyik szexuális kapcsolatból a másikba, hiszen mindezek felett szeszélyük szerint diszponálhatnak.

Megvalósulhatna a mindenkori aberrált hatalom legfőbb vágya: a falanszter.

Az emberiség szerencséjére Madách sohasem tévedett nagyobbat.

Igazából a szerelmet a maga teljességeiben, lehetőségeinek valódi távlataiban ma sem ismerjük. A szerelemnek igazából annyi változata, illetve annyi egyedi, semmi máshoz nem hasonlító megnyilvánulása van, ahány szerelem a gyakorlatban. A szerelmet nem nagyon érvényes tipizálni, csoportosítani, az egyes szerelmek nem alfajai valamiféle ideális vagy elméleti szerelemnek, hanem mindegyik a szerelem teljességét képviseli a maga egyediségében is.

A statisztika fogalmaival a szerelem nem értelmezhető.

A statisztika vagy a tipizálás elvei szerint dolgozó társadalomtudományok nem is tudnak mit kezdeni vele, a szerelem mindenféle teóriából kilóg.

Teoretikus szerelem nem létezik, a szerelem maga, a gyakorlat.

A szerelem lényegében az emberi szabadság legfontosabb tartománya; de a két fogalom – szerelem és szabadság – kizárólag filozófiai síkon lehetnek egymással hierarchikus kapcsolatban. A szerelemnek a szabadság hétköznapi – vagy éppen propagandisztikus – értelmezéseihez nem sok köze van.

A szerelemben benne foglaltatik a szexuális szenvedély mellett sok egyéb is. Például:

  • Intimitás iránti igény
  • Bizalom és annak igénye
  • Meghitt családi élet és annak igénye
  • Biztonság igénye
  • Erkölcsi és lelki autonómia igénye

Legalább ennyi, de inkább több. De ha mindezen összetevőket egyberakjuk, az még nem egyenlő a szerelemmel. A szerelem sokkal több, mint összetevőinek halmaza.

Éppen ez a többlet az, amit csak a líra tud kifejezni.

Az intim személyesség tehát olyan territórium, ahová a köznek nincs bejárása, így a művészetnek sincs, ellentétben a meghitt személyességgel, amely a művészet tárgya.

A szexualitás személyes vonatkozásai teljesen az intim személyesség illetékességi körébe tartoznak; az életnek ez a része magánügy, szépségét, vonzerejét megőrizni csakis akkor képes, a személyes autonómia integráns elemeként küldetését csakis akkor töltheti be, ha magánügy is marad. Ha magánügy-jellegét elveszti, végérvényesen és jóvátehetetlenül megsérül.

A szexualitás intim személyessége az emberi humánum része; csak a benne résztvevők köréig terjedhet az illetékességi köre, az ennél nagyobb nyilvánosság a számára kártékony és embertelen. Ebben az esetben a szükséges nyilvánosság egyszerűen nem terjedhet túl a szeretőkön, azaz két emberen. Ha ennél többen részesülnek a nyilvánosságából, rohamosan veszít az értéke. Nyilvánossá tétele nemcsak magát a szexualitást, mint emberi tevékenységet dehumanizálja, hanem az embert is, akinek a magánéletét a szükségesnél és emberségesnél nagyobb nyilvánosság elé bocsátják.

Melyek azok a tényezők, amelyek illetéktelen beavatkozásukkal dehumanizálhatják a szerelmet? Azt mondhatom, az emberi társadalomban két olyan tudatforma létezik, amely képes rá, hogy – a szerelmet a szerelemnél sokkal alantasabb szempontrendszerének alárendelve – nyilvánosságra kényszerítse és dehumanizálja a szerelmet.

Ezek:

  • Hatalom
  • Piac

A hatalom tökéletesen perverzzé formálhatja egy társadalom magánéletét, a szerelemmel ellentétes, azt akadályozó szabályokat és intézményeket vezethet be. Nemcsak a háremre kell itt gondolnunk, hanem a szinte minden társadalomban „természetesnek” tűnő érdekházasságok rendszerére, vagy a válással kapcsolatos szabályzásra.

A hatalom természetéhez tartozik, hogy birtokosai az adott helyzetben elérhető javak és örömök közül minél többet igyekeznek maguknak vindikálni, természetesnek tekintik, hogy mindenből a többszörösét birtokolják annak, amit mások.

A szerelem azonban ezekkel a törekvésekkel ellentétes, mivel a szerelem maga a „természetesnek” hirdetett egyenlőtlenségek cáfolata. A szerelem nem birtokolható, hatalmi-parancsuralmi eszközökkel nem kikényszeríthető.

A szexualitás igen.

Ami a piacot illeti, az megteremtette a prostitúció számos formáját. Vagyis inkább: nem megteremtette, hanem piacosította, hiszen a prostitúció a szakrális szexualitásból ered. Valamikor a szexualitás minden társadalomban szent cselekedetnek számított, varázsereje volt, ennek nagyon sok csökevénye maradt fent szinte mostanáig.

Erről – és a hatalomnak a szerelemhez való viszonyáról – a későbbiekben még szó lesz.

Vajon miért a líra az, amely a legalkalmasabb a meghitt személyesség kifejezésére?

Ha a felvetett kérdésekre választ akarunk kapni, ideje alaposabban szemügyre vennem a líra fogalmát.

Mi az hogy líra? Mely művek tartoznak a líra műneméhez?

Az elsőre triviálisnak tűnő kérdés megválaszolása nem is olyan könnyű. A jelenleg a líra műneméhez sorolt szövegek sokfélesége formai és tartalmi értelemben is elképesztő; formailag a szigorúan formától a teljes formátlanságig terjed. Ha a tartalmat vizsgáljuk, esztétikai, filozófiai vagy poétikai vonatkozásban még nagyobb a zűrzavar.

Feltűnő, hogy minden műnem között éppen a líra van a legkevésbé definiálva. Nem mintha nem történtek volna – és nem történnének ma is – kísérletek a definiálására, de ezek a meghatározások nem képesek felölelni a lírához sorolt szövegek teljességét. A legtöbbjük – akár a lyukas szita – figyelmen kívül hagyja a lírai műalkotások túlnyomó többségét.

A definíciók problematikusak, ugyanakkor a lírát szerető embernek soha nincsenek nehézségei, ha érzései alapján akarja felismerni a lírai művet. Ez azért is nagyon figyelemre méltó, mert a hétköznapi emberek soha egyetlen korban sem várták el semmiféle irodalmi infrastruktúrától, tekintélytől vagy hatóságtól, hogy meghatározza a számukra, mely művek sorolhatók a lírához – és mely művek hordoznak lírai minőséget.

A hétköznapi ember ezt ma sem teszi. A kánonra sem ad sokat – ő alkot kánont önmaga számára. Mindig érzés alapján.

Mindezek alapján valószínűnek tűnik, hogy a líra a többi műnemnél sokkal bensőségesebb viszonyban van az emberi érzelmekkel.

Így sem könnyebb a definiálása.

Ha a lírai költészet történetét hívjuk segítségül, mindenképpen meg kell állapítanunk, hogy a múltban a lírai műalkotásukat a leggyakrabban a formájuk alapján határozták meg. A líra hétköznapi jellemzője a nagyon kötött, szigorú, ritmusos hangzást adó forma.

A hétköznapi ember, ha lírai műről beszél, ez alatt olyan szöveget ért, amelynek a formája verses, a tartalma pedig nem elbeszélő. Az a meghatározás csak első hangzásra tűnik felületesnek, valójában sokkal többet ér, mint a gyakorlatban teljesen használhatatlan tankönyvi definíciók.

Elvileg nem kötelező ugyan, hogy a lírai szövegnek szigorú formája legyen, a gyakorlatban azonban ezt elvárjuk tőle. A szigorú, kötött és ezért rendkívüli tömörségre hajlamos verses szöveg sokkal alkalmasabb a lírai mondanivaló kifejezésére, mint a szétfolyó, nyúlós-nyálkás, bőbeszédű próza.

 A líra forma általi meghatározottsága a literatúra legnagyobb titkai közé tartozik.

A forma általi meghatározottság igen jelentős részben abból származik, hogy valaha minden verses szöveg – benne pedig minden mai értelemben vett lírai mű – énekvers volt, minden verses szöveget énekelni lehetett.

Az éneklés mibenléte az emberi kultúra nagy titkai közé tartozik. A tudomány gyakorlatilag alig tud róla valamit. Általában beéri annyival, hogy az éneklés a beszédtől eltérő olyan emberi hangadás, amikor emberi hanggal – hangképző rendszerünkkel dallamot hozunk létre. Arról, hogy ez hogyan és miből alakult ki, legfeljebb sejtéseink vannak.

Vers és ének a líra – jelenleg ismert – legkorábbi korszakaiban szervesen egybetartozott. Annyira, hogy a műfajok legrégibb meghatározása általában azt is tartalmazta, hogy az adott műfajhoz tartozó költemények előadását milyen hangszernek kell kísérnie. A disztichont például fuvola kíséretével szólaltatták meg.

A zene a hangok tudatosan elrendezett folyamata, hangok és csend érzelmeket kiváltó elrendezése. Eredete messze az ember őskorába nyúlik. Több tízezer esztendős hangszereket is ismerünk.

A zene eredetéről szól elméletek zöme általában a munkával, vadászattal, hétköznapi kommunikációval kapcsolatban próbálja felvázolni a jelenség eredetét. A legtöbb gyakorlatilag találgatás. Nem nagyon tudnak, és nem is nagyon akarnak elszakadni a fiziológiai és az evolúciós szempontoktól.

Számunkra ezeknél sokkal fontosabb, hogy a zene az a művészeti ág, amelyik az emberi érzelmekre a legnagyobb hatást gyakorolja.

Itt kell keresni dallam és líra összefüggésének titkait.

A zene számtalan csatornán keresztül hathat az emberi érzelmekre; a lírával közös ezek közül leginkább a dallam lehet. A zenéből is ez ragad meg a leghamarabb és a legtartósabban, ez mászik a fülbe, ez ad meglepő módon érzelmi támaszt nehéz helyzetekben, ez segít feldolgozni gyakran nemcsak a nagy bánatot, a nagy örömöt is.  Ezer húrt mozdít meg, indít el bennünk, magunk számára is megmagyarázhatatlanul kötődünk számos dallamhoz.

A zenében tartalom és forma egymástól tökéletesen elválaszthatatlan. Lényegében a lírában is az, hiszen egy-egy lírai műalkotás „tartalmát” ugyan „el lehet mondani saját szavainkkal”; de rá kell döbbennünk, hogy ebben az esetben elveszítjük a verset, hiába az esetleges „szöveghű” tartalom, a puszta prózából hiányzik a költői erő. A lírában forma és tartalom egymástól elválaszthatatlan.

Nem lehet tehát a lírai műalkotást egyszerűen „prózára fordítani”. A puszta tartalom nem rendelkezik költői erővel, ehhez kell a megformáltság, a dallam, a hangzás.

A lírai mű nem puszta logikára épül. A prózával szemben támasztott kritériumok erre a szövegtípusra nem érvényesek.

Ezen vérszemet kapva egyes költői irányzatok – már a barokk idején is, de leginkább a XIX. században – úgy gondolták, a lírai mű szövegének egyáltalán nem is kell értelmesnek lennie, hiszen a költőiség valahol „a homályban” rejtőzik. Ez persze elvi hiba, csak akkor lehetne érvényesnek lennie, ha a vers puszta hangzása önmagában is teljes értékű zene volna. Ebben az esetben egyáltalán nem is lenne szükség valódi szövegre, bármilyen halandzsa megtenné. A gyakorlatban, a született művek alapján könnyen belátható az elképzelés sikertelensége. Nyilvánvalóan téves teória. Alighanem a zene és a líra teljes meg nem értésén alapul. Azért alighanem, mert voltaképpen még ma sem értjük teljes mértékben a zene és a líra valódi mibenlétét. Lehet, hogy idővel közelebb kerülünk majd a megértéshez. Teljesen elérni nézetem szerint sohasem fogjuk, mert nem hinném, hogy a zene és a líra lényege fogalmilag abszolút kifejezhető lenne.

A fentebb említett elképzelés antinómiája, hogy a vers ritmusa fellazítható, vagy akár el is hagyható, leginkább a XX. század lírájában fordul elő. Jelenlegi kanonizált líránk derékhadát éppen ilyen művek teszik. A jelenség az atonális zene analógiájára alakult ki.

Nem szeretnék itt most az atonális zene jelenségcsoportjával foglalkozni, megteszik ezt helyettem mások. Azzal sem, vajon mennyire vált az ilyen zene az emberiség valódi közkincsévé, mennyire tölti be a hivatását.

A vers ritmusának – egyáltalán a formájának – fellazítása, elkenése vagy megsemmisülése igen súlyos következményekkel jár. A ritmus ugyanis nem pusztán szabályos ismétlődés, váltakozás, hanem annál sokkal több; magának az életnek, az élet folyamatosságának, legyőzhetetlenségének a jelképe. A ritmus alapja a szívverés.

A ritmus tudatos háttérbe szorítása nagyjából annyit jelent, mintha az ember saját maga számára akarna világvégét előidézni.

A verses forma nagy erénye a tömörség, a mondanivaló sűrítése. Ez mindig is jellemzője volt a versnek, mint szövegformának.

A tömörség elsőrendű eszközei a költői képek, a belőlük felépülő képrendszer. A líra nagy korszakaiban ez mindig megtalálható az igazán jó versekben annak ellenére, hogy gyakran akadnak olyan – általában koruk középminőségéhez tartozó - alkotások, amelyekben alig, vagy egyáltalán nem találhatók igazán szemléletes költői képek. Más alkotások olyan, a maguk idején esetleg szépnek és eredetinek tűnő képei a számunkra gyakran elcsépeltnek, közhelyesnek tűnnek. Számunkra nem képvisel költői többletet a víz tükre, vagy a szerelem tüze birtokos jelzős szerkezet, mert ezek mára a hétköznapi élőbeszéd állandó paneljeivé, közhelyekké váltak, holott valamikor (az általunk ókornak ismert korban, esetleg azt megelőzően) ezek használatát is kezdeményeznie kellett valakinek, és akkor talán eredetinek hatottak.

A mondanivaló sűrítését, a tömörséget, a bennük rejlő friss és erőteljes érzelmi hatást egyéb – stilisztikai vagy retorikai – eszközökkel is el lehet érni, az igazán nagy költők fegyvertárában ilyenek is akadnak. Az eszközök jelentős része adaptálható, egy másik részük nem. Bizonyos eszközök vándorolhatnak egyik nyelvből a másikba, mások számára a nyelvek eltérő jellege, vagy egyes kifejezések alapvető lefordíthatatlansága kíméletlen korlátokat emel.

Nemcsak a verbális költői eszközök megléte, hanem azok tervezett hiánya is hozhat néha sajátos többletet; olyan szövegkörnyezetben, amikor bizonyos eszközök szinte „kínálják magukat”, mellőzésük különös jelentéstöbbletet idézhet elő. Konsztantinosz Kavafisz írt olyan verset, amelyben egyetlen hasonlat sincs, és talán éppen ez a megrendítő erő egyik forrása.

Ez azonban természetesen mindig egyedi és kivételes jelenség, semmiféle rendszeres poétika nem épülhet rá.

Lehet a versben egyéb alkalomszerű egyediség is, de annyiféle, hogy számba sem lehet venni.

Akadnak egyedi, megismételhetetlen költői eszközök, formák is, amelyek képesek egy adott pillanatban bizonyos szavak vagy kifejezések közvetlen, hétköznapi jelentését meghaladó tartalmi többletet biztosítani, ez által költői erővel ruházni fel őket.

A puszta szójáték is jelentős költői erőt képviselhet, ezzel azonban illik vigyázni, hiszen éppen napjainkban láthatjuk, amikor egyes költők ezt az eszközt minden más helyett alkalmazva túlzásba viszik, lejáratják; sajátos halandzsanyelvet, egyfajta posztmodern preciőzt teremtve fuldokolnak az önmaguk létrehozta bikkfanyelv rácsai mögött. A jelenlegi magyar kanonizált líra darabjaiban úgy hemzseg a szójáték, mint romlott húsban a kukac. A modorossá vált, újszerűségét elvesztő és lényegében tartalmatlan szójáték öncélú halmozása nem viszi előre a lírát, az ilyen zsákutca alkalmatlanná teszi a költeményt hivatása betöltésére.

A formabontás a líra történetében időnként nagy korszakok előhírnöke, de jó észben tartanunk, hogy a formabontás önmagában nem teremt új látásmódot és forradalmian új költészetet; a korszakváltáshoz nem elég csupán a régi forma lerombolása, ahhoz meg is kell teremteni az újat.

Akadnak olyan formák, amelyek erősen tapadnak egy-egy korszakhoz, szemlélethez, látásmódhoz, lassan időszerűtlenné váló üzenethez. Természetes, hogy ezeket majd új formák váltják fel.

Olyan formák is akadnak, amelyek időnként egyszerűen elfáradnak.

Az elfáradás, a forma korszerűtlenné válása azonban a líra történetében korántsem örök és egyáltalán nem visszavonhatatlan. Ugyanazon formák némi szünet után frissen, újszerűen, az új üzenetek közvetítésére alkalmasan térhetnek vissza.

A magyar költészetben erre eklatáns példa akad Ady Endre költészetében. A költő elcsépeltnek érezte a kor gyakori versformáit, de – mivel ellenfelei rendszeresen magyartalansággal vádolták - három-négyszáz évvel korábbi formákat kezdett alkalmazni, az egykori kuruc költészet formakincséhez fordult, és kiderült, hogy az elavultnak hitt és hirdetett eszközök nagyon is korszerű mondanivalót képesek kifejezni.

Sohasem a forma avul el, hanem a tartalom, amelyhez kötődik.

Az idegenből kölcsönzött formák időnként nagyon is sikeresek lehetnek a magyar lírában. A magyar nyelv teljes mértékben alkalmas gyakorlatilag csaknem minden létező ritmusfajta és versforma adaptálására. Köztudott, hogy az antik időmértékes verselésre a modern európai nyelvek zöme gyakorlatilag alkalmatlan – a magyar líra azonban tökéletesen birtokolhatja ezeket is.

A jól adaptált forma gyorsan integrálódhat a magyar költészetbe.

Annak idején Vörösmartyt konzervatív kortársai támadták, hogy a Szózat „magyartalan” formában szólítja meg a magyarságot. A költő igen tudatosan választotta pedig ki verse számára a skót balladák egyik formáját, a Chevy Chase strófát. Igaza lett. Ez a forma mára tökéletesen integrálódott a magyar verseléshez.

Lényegében Vörösmarty eljárása formabontás volt a javából; nem érezte megfelelőnek mondanivalója számára a kor gyakorta használt formáit; idegenből adaptált és sikeressé tett egy újat.

Az igazi formabontás lényege mindig ebben áll; nem a forma megsemmisítésében, hanem új forma bevezetésében. A költői formák köre véges, de variálhatóságuk lehetősége végtelen.

Az öncélú formabontás, a forma puszta lerombolása a líra szellemétől idegen. Ez csak utat nyit a formátlanságnak és a tartalmi önkénynek, de nem képes igazán maradandót, valódi lírát teremteni. Természetesen azt sem állítom, hogy az ilyen alapon keletkező formátlanság kiváló egyedi műveket ne hozhatna létre, de ez ilyesmi inkább a kivételek kategóriájába tartozik. A formátlanság lírai teremtő ereje csökevényes.

Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a formátlanság is csak egy forma. Méghozzá nem a legtávlatosabb és nem is a legsikeresebb.

Napjainkra oda jutottunk, hogy a formátlanság, mint forma maga is sablonná vált, sőt jegecesedett.

Itt szükséges azt is megjegyeznem, hogy az igazán következetes mai verstanok nem tekintik versnek sem a szabadverset, sem pedig a prózaverset. Az így született alkotások elérhetik ugyan a költői tömörítés fokát, így költeménynek tekinthetők, de versnek semmiképpen. Talán a legjobb, ha sajátos szövegtípusnak, prózai és verses forma különös elegyének tekintjük őket, amelyek érzelmi hatásukban elérhetik, vagy inkább megközelíthetik a líraiságot, de önmagukban a lírát nem pótolhatják, és nem helyettesíthetik.

A modern költészet számos ideológusa szem elől tévesztette azon egyszerű igazságot, hogy a líra egyáltalán nem azon elvek alapján fejlődik, és teljesíti küldetését a világban, ahogy egy új termék bevezetését végzik a piacon a marketing-szakemberek. A pusztán és parttalanul „újat hozni” jelszó az esetek többségében közönséges parttalanságot, felszínességet produkál, amelyen a megfizetett kritikusok bikkfanyelvű tirádái sem segítenek; a közönség tömegeinek az ilyesmi akkor sem kell, ha a marketing tapasztalatok minden trükkjével felfegyverkezve próbálják nekik eladni.

A líra társadalmi hatóköre napjainkra csaknem nullára redukálódott, a kanonizált költők száma azonban elképesztő módon felduzzadt. Már többen vannak, mint az olvasóik. Forma és tartalom egyensúlya bomlott fel, amit semmiféle ideológia nem pótolhat, és semmiféle kereskedelmi fortély nem állíthat helyre.

A költői erő és a tömörség hordozója lehet tehát a képrendszer, a vers stilisztikai és retorikai eszközrendszere, és számos egyedi megoldás.

Tévedés azonban azt hinni, hogy a képrendszer, a stilisztikai, retorikai vagy egyéb eszközök tömkelege pótolhatja – magát, a verset.

Újabb, a lírával kapcsolatos alapvető szemléleti problémáról szeretnék szólni.

A költészet célja küldetése nem önfelszámoló jellegű, nem célja a líra leépítése, redukálása, felszámolása.

Ezt feltétlenül ki kell mondanom, hiszen a jelenlegi „kulturális” sajtóban ez már voltaképpen – közhely. Mintha a líra voltaképpeni legfontosabb célja tulajdon elpusztítása volna. Némely helyen az egyes köteteket és alkotókat kimondottan a vágyva vágyott poétikai harakiri oldaláról nézve értékelik. Sőt, nemcsak, hogy így nézik, de némelykor kimondottan hozsannázva ünneplik az ilyen téren elért „eredményeket”.

Nem hinném, hogy különösebben bizonygatnom kellene, hogy a költészet és az emberiség története szorosan összetartozik egymással, és a költészet története a jelenben ugyanúgy nem ér véget, ahogy az emberi történelem sem fejeződik be. Nincs olyan értelmes érv, amely komolyan alátámaszthatná azt az elképzelést, hogy a költészet történetének napjainkban vagy a közeljövőben le kellene zárulnia.

A líra felszámolását képviselő irányzatokkal természetesen más a helyzet, és igazából ők nem is a líra, hanem önmaguk felett mondják ki a verdiktet – teljes joggal. Nélkülözik a költészethez szükséges teremtő erő elemi minimumát is, sem programjuk, sem komoly emberi mondanivalójuk nincs, eltűnésük nem is lehet vitás.

Nekünk azonban mindenképpen feladatunk, hogy a líra felszámolását hirdető esztétika helyett jobbat találjunk, és annak elveit juttassuk érvényre.

Ennél még sokkal komolyabb feladat: törekedni a líra pontos – és lehetőleg mozgó, a költészet jövőbeni újabb eredményeit magától értetődően integráló definíciójának megteremtésére, mert a líra számára a hasonló jelenségekkel szemben ez lehet az egyetlen hatékony védelem.

Az öngyilkosság sem a költészet, sem az egyetemes emberi kultúra, sem pedig az egyes ember szempontjából nem lehet cél. Etikátlan, távlattalan, örökségünk, emberségünk, múltunk és jövőnk legteljesebb elárulását jelenti.

Napjainkban az irodalom és a költészet felszámolására törekvő „irodalom és költészet” képviseli az írástudók árulását, a küldetéséhez, örökségéhez, puszta emberségéhez őszintén ragaszkodó alkotók nem állhatnak be ebbe a sorba.

A poétika elvei nem ütközhetnek az alapvető emberi etikával.

Vajon miért alakulhatott ki ilyen önveszélyes szemlélet a lírában, vagy egyáltalán az irodalomban? Mi az értelme? Mi a célja?

Nem célom az egykor, a XX. század első felében kialakult avantgárd okainak, hatásainak boncolgatása. Ha a jelenség legmélyére akarnék hatolni, lehetetlen volna nem foglalkoznom az előzményekkel, itt azonban kizárólag az a célom, hogy az új magyar költészet most kialakuló esztétikája értelmében rámutassak: mi az, amit nem követhetünk.

Első hallásra azt gondolhatnánk, egy ilyen felfogásnak nem lehet jövője, nem lehet tábora, nem lehetnek hívei.

Nem ez a helyzet. Az ilyen felfogás a hagyományosnál sokkal alkalmasabb arra, hogy bürokratizálódjon, valóságos egyházat teremtve maga köré végletes formában kisajátítsa az irodalmi minőség fogalmát, és teljes gazdasági függésbe kerülve társadalmi értelemben jelentéktelenné váljon.

Egész infrastruktúrája van. Olyan sűrűn kiépített rendszer veszi körül, amelyre egy valóságos és hagyományos esztétikai elvekre épülő lírának talán nem is volna szüksége. Olyan funkciókat tölt be, amelyek a normális költészet számára feleslegesek.

A magam részéről a struktúrát „a posztmodern líra egyháza” formulával nevezném meg. A kifejezést a rendszer gyakorlatban betöltött funkcióiból vezetem le.

A posztmodern líra körül keletkezett aura voltaképpen az irányzat első számú fenntartójának tekinthető. Úgy működik, mint valami kis belső univerzum. Lényegében szubkultúra, és ez a szubkultúra az irányzat fenntartásának érdekében létrehozza azokat a kommunikatív struktúrákat, amelyek megteremtésére és fenntartására maga a posztmodern költészet lényegéből fakadóan alkalmatlan.

A posztmodern művekről írott jellegzetes szerecsenmosdató, semmit magyarázó kritikák alkotják ezen szubkultúra egyik gyűrűjét. Elképesztő, micsoda tiszteletköröket járnak be a brancshoz tartozó kritikusok egy-egy kötet, vagy egy-egy rossz formába öntött, izzadságosan középszerű vagy éppen semmitmondó vers érdekében.

Csak egyetlen példa. Egymás mellett az idézetek, és fennkölt kritikusi magyarázataik:

„A záró ciklus (A mű megnevezése) miközben megvetően szól az emberi lehetőségekről, ismételten leszámol a transzcendens szférába vetett bizalomról

„ez a fej alakú urna,

Épp csak belekóstol

Az ismeretlenbe, mely e kurva

Élet kiköpött mása.”,

hogy a metanarratív utolsó versdarabka összegezze és nyomatékosítsa a kötet tapasztalatát, egyben a maga helyett is megszólaló lírai én óhaját is megfogalmazva:

„Szíved szerint a bomlás kis kézikönyve

Lenne ez, amit most közre-

Adsz …

Jelezve, hogy megy tönkre

Minden…”

A versből vett részletek és a kritikusi magasztalások együtt süketek párbeszédének látszatát keltik. A versbeli ügyetlenségek, banalitások, bumfordiságok lelkes kritikusi méltatása – gyakran ez is sajátságos, idegen szavaktól hemzsegő bikkfanyelven történik – mai posztmodern líránknak szinte elmaradhatatlan kísérőjelensége. Bármikor könnyűszerrel találhatunk példát a legízléstelenebb kritikusi farkcsóválásra is.

Még ízléstelenebb, amikor azt látjuk, miként bánnak ugyanezen kritikusok a más brancshoz, eltérő szekértáborhoz tartozókkal, akik semmivel sem írnak gügyébb, rosszabb, izzadságszagúbb verseket, mint az általuk magasztaltak.

Még kiábrándítóbb, amikor azt olvassuk, miként bánnak a kritikai penna eme következetes forgatói az úgynevezett dilettánsokkal – a brancsokhoz nem tartozó amatőr költőkkel – akik közül igen sokan lényegesen jobb verseket írnak, mint az általuk magasztaltak.

A szubkultúra maga is töredezőben van, egyre zártabb kis csoportokra szakadozik. Ennek oka nemcsak a gazdasági körülmények nehezedése, hanem a közönség alapvetően elutasító magatartása is.

A posztmodern szubkultúrához hozzá tartoznak a háztáji folyóiratok, intézmények. A magyar irodalom utolsó évszázadának egyik jellemzője, hogy alapjában véve „folyóirat-irodalom” volt, de a mai folyóirat-struktúra már a hanyatlás erős jeleit mutatja. A folyóiratok között akadnak pdf formátumban terjesztett, vegyes minőségű szövegegyvelegek is.

A posztmodern egyház részei a kritikai háttéren kívül még különféle lapok, honlapok, egyetemi tanszékek. Az ő feladatuk közvetíteni az esetleges hívők – a közönség – illetve a posztmodern irodalom között. Hagyományos irodalom esetében ahol közönség és szerző egymásra találásának lehetőségét a mindenkori jelentős irodalom egyik alapköve, az aktualitás biztosítja, hasonló holdudvarra nincs szükség. A mű közvetlenül szól a közönséghez.

A posztmodern költészet lényegi vonása, hogy nem felel meg ennek a képnek. Az intézményrendszerek és a bürokrácia túlburjánzása a modern élet sajátossága, és csaknem szükségszerű volt egy olyan irodalmiság kialakulása, amely alkalmatlan a közönséggel való közvetlen kommunikációra – hogy efféle egyház alakulhasson ki körülötte számtalan kisebb-nagyobb intézménnyel. A posztmodern – mint jelenség – lényegében nem egyéb, mint az irodalom és költészet intézményesített bürokratizálódása.

A költészet, ha bürokratizálódik, elveszíti saját lényegi vonásait, célját, rendeltetését; tartalom és forma helyett lényegében a bürokratikus szempontoknak igyekszik megfelelni.

Lényeges, egyben nagyon kényes ponthoz jutottam. Talán komoly vargabetűnek tűnik majd a következő fejtegetés, de mindenképpen a témához tartozik.

A reformáció óta kialakult történetírói szemlélet az emberi történelmet – a modern egyistenhívő vallások, illetve a Biblia történetszemlélete után – általában egyenes vonalú, többé-kevésbé egyenletes fejlődésnek értelmezi. Az emberiségnek csak egy történelme van, a történelem a Teremtéssel kezdődik, és valamikor az Utolsó Ítélettel ér véget. Utóbbit természetesen megelőzik majd az Utolsó Idők jelei.

A történelem lényegében véve az Isteni Tervnek az ember számára érzékelhető megnyilvánulása.

Voltaképpen a modern tudomány gondolkodásmódja igen nagymértékben alkalmazkodott az egyszeri és egyetlen emberi történelemnek ehhez az elvéhez. A Földön csak egyetlen evolúció volt, az ember egyszer fejlődött ki, mi vagyunk az első és egyetlen emberi civilizáció a történelemben. Ha vannak is arra utaló jelek, hogy esetleg létezett előttünk már egy másik civilizáció – és ilyen jelek akadnak igen nagy bőségben – ezek, vagy az értelmezésük apokrif és üldözendő.

Ebből könnyen leszűrhetjük, hogy az emberi történelem – vagy legalábbis annak nagyobbik fele – sérülékeny és nagy kínnal-verítékkel összefércelt konstrukció, lényegében tákolmány. Mi köze ennek a témánkhoz?

Történetírás előbb létezett, mint történettudomány, utóbbi lényegében a felvilágosodás során alakult ki. A történelem, mint iskolai tantárgy, szintén viszonylag későn született meg, nálunk csak a XVIII. század második felében.

 A történetírás megvan elmélet nélkül is, a történettudománynak azonban elméleti alapokra van szüksége.

A felvilágosodás megfosztotta a kialakuló történettudományt bibliai támaszától, és helyette a kezébe nyomta a fejlődés elvét. A történelem egyenes vonalban halad a kezdetektől – valahová.

Természetesen nem mindenki osztja ezt az elvet, a múltban is, a jelenben is akadtak gondolkodók, akik úgy vélték/vélik, hogy a történelem igazából ciklikus. Ennek az elképzelésnek valamelyik változatát vallotta a múltban Vico, és Spengler, később Arnold Toynbee, Robin George Collingwood, a jelenben pedig – egyebek között - Paul Kennedy, Peter Turchin, Robert Gilpin, Thomas Donnelly, Emmanuel Todd és mások.

A ciklikus történetszemlélet a történelmi igazságnak a nagyjából egyenes vonalú egyetlen fejlődés elvénél feltehetően sokkal jobban megfelel, de nehéz rá olyan elméletet építeni, amilyet a hatalmi elit szeretne.

A reformáció óta a társadalomtudományi gondolkodás a fejlődés-visszafejlődés antinómiája alapján képzeli el a történelmet. Idővel a „fejlődés”, a „haladás” elve a populáris gondolkodásban szakralitást nyert, míg a „lemaradás”, „visszafejlődés” a Gonosz egyik közkeletű szimbóluma lett. A felvilágosodás ezt megfejelte a fény és a sötétség szimbolikájával.

Érdekes, hogy az államok hivatalos ideológiája csak a XIX. század második felében tette magáévá ezt a szemléletet. Akkor azonban tüstént univerzális varázsigévé vált. A „fejlődés” jelszava volt hivatott igazolni a gyarmatosítást, de sok olyan jelenséget is, amelyekre ma már nem lehetünk büszkék. A „fejlődés” a „haladás” elvét minden hatalom kisajátította magának, a kommunizmus ugyanúgy, mint a fasizmus. A múlt század húszas és harmincas éveiben az olasz államvasutak szerelvényén sétálgató karabélyos vonat-fasiszta büszkén düllesztette ki egyenruhás mellét a gondolatra, hogy ő itt a rendet, a fejlődést, a haladást képviseli. Igazság szerint akkor az utasok zöme se gondolta másként.

Egy-egy rendszerváltás után aztán ki szokott derülni, hogy a „haladás” – mégse volt haladás. Sőt…

Ennek ellenére az európai kultúrában ma igen nagy fontossággal bír a haladó-konzervatív; illetve a progresszív-regresszív ellentétpár. Nálunk különösen nagy jelentősége van ennek, hiszen ezt sulykolták belénk az utóbbi évtizedekben; a haladót szentté avatjuk, a konzervatív pedig könnyen válik bűnbakká, minden rossz okozójává. A haladás és a maradiság küzdelme nem más, mint a jó és rossz harca; ma is tele vannak ezzel a tankönyveink.

Ez a gondolkodásmód még nagyjainkat is megtévesztette néha. Babits Mihály írta 1918-ban:

„S az ily filozófiák minden konzervativizmusnak, a fennálló és hatalmas rosszba való minden belenyugvásnak új ajtót nyitnak, új jogot biztosítanak.”

A dolog nem ennyire egyszerű. A változás nem szükségképpen előremutató, a reform nem jelent minden esetben igazi haladást. Ennek megítélésére azonban csak egyre kevesebb ember képes – majd arról is ejtek szót, hogy ennek mi az oka.

A baj oka nyilvánvalóan filozófiai természetű, az állandó fejlődés és az egyszeri történelem természete eleve kitermeli az ilyesmit, az ideológiának csak segíteni kell benne, hogy elhatalmasodjék.

Eljátszhatunk a gondolattal: ha egy hajdan a Földön létezett, a maihoz hasonló fejlettségű civilizáció félreérthetetlen és letagadhatatlan jeleire bukkannánk, mennyire átszervezhetné az a társadalomtudományi elveinket, egyben a fejlődésről és a fejlettségről alkotott képünket is.

Tüstént hozzá kell azonban tennem: a jelen helyzetben ez lehetetlen. Ha ugyanis most egy hajdan a Földön létezett, a maihoz hasonló fejlettségű civilizáció félreérthetetlen és letagadhatatlan jeleire bukkannánk, az semennyire nem szervezhetné át a társadalomtudományi elveinket, sem pedig a fejlődésről és a fejlettségről alkotott képünket, azon egyszerű oknál fogva, hogy jelenkori tudományunk képes volna meghazudtolni, félreérteni és letagadni a félreérthetetlent és a letagadhatatlant is, hogy ezzel a jelenlegi történelem (rossz) elméletét csorbítatlanul megőrizze. Meg azért is, nehogy szembe kelljen nézni azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a fejlődésnek állított folyamat – nem fejlődés.

(Egyébként igazából nagyon nagy szükségünk lenne rá, hogy szembenézzünk egy megtalált múlttal, mert – a világszerte fejlődésnek harsonázott folyamat nem fejlődés.)

Ahhoz, hogy tételezni tudjuk a haladást, szükségképpen valami fogalmunknak kell lennie arról, mit is tekintünk fejlődésnek. A fejlődés mindenképpen valami teleologikus folyamat, és a történettudomány sablonjai nem alkalmazhatók rá. Egészen egyszerűen azért nem, mert a történeti sémákat a tudomány mindig már egy lezárult folyamat ismeretében, utólag aggatja a múltra¸ ezért a sémákból vett analógiák mindig megtévesztők. Hogy mennyire azok, arra bármely XX. századi politikai rendszer ideológiájából könnyen lehet példát találni.

Én viszont itt és most nem tehetem meg, hogy néhány mondatban össze ne foglaljam, mit is tekintek, illetve mit is tekintenék fejlődésnek.

Az emberiség fejlődésének azt tekinteném, ha az alábbiak megvalósulnának:

  • A jelenleginél harmonikusabb és békésebb világ, a háborúk teljes megszűnése és az erőszak minden formájának visszaszorulása
  • A nemzetközi kapcsolatok erősebbé és spontánabbá válása a regionális kultúrák megőrzése mellett
  • A világ kultúrájának fejlődése a sokszínűség jegyében; mindenki az anyanyelvén lenne képes részt venni a világra kiterjedő kommunikációban
  • A regionális és nemzeti kultúrák, nyelvek megőrzése, fejlesztése, békés egymás mellett élése
  • Tudás- és tehetségalapú nevelés a Föld minden népének érdekében, nemzetek, nyelvek és kultúrák tényleges egyenjogúsága
  • A jelenleginél nagyobb tényleges szabadság; a tehetség szabad érvényesülése, a szerelem jelentőségének növekedése
  • Gazdasági értelemben: termelés-fogyasztás-újrafelhasználás folyamatán alapuló ipari-ökológiai rendszer
  • Pénz-alapú helyett ember-alapú gazdaság
  • Az utóbbi kettő eleve feltételezi: a pénz térvesztése szerepének visszaszorulása
  • A bűnözés csökkenése
  • A gazdasági egyenlőtlenségek jelentős csökkenése
  • A tudomány és technika fejlődése, virágzása az ember szolgálatában
  • Politika, gazdaság társadalmi kontrollja a közösségi aktivitás jegyében
  • A tényleges demokrácia helyi intézményrendszerének, a politikát kontrolláló regionális intézményeknek létrejötte világszerte, a tényleges önigazgatás és a valóságos demokrácia rendszerének lassú kialakulása
  • A vallási és faji erőszak megszűnése
  • Az emberi jogok kiegészülése az otthonhoz, a munkahelyhez és az emberhez méltó megélhetés jogával, és ezek tényleges érvényesülése

Szándékosan nem említettem a világkormányt. Nemcsak azért nem, mert egy ideje túlságosan sok szó esik róla, hanem azért sem, mert az a jelenlegi helyzethez mérten már egyáltalán nem biztos, hogy fejlődést jelentene.

Nos, elmondtam, milyennek képzelném a valódi fejlődést. A következő részben arról szólok majd, mit nem tekintek fejlődésnek, és hogy mi köze mindehhez a költészetnek.

Most pedig arról: mit nem tekintek fejlődésnek.

Erről a témáról – sajnos – szükséges beszélni. Legfőképpen azért, mert a jelenlegi propaganda semmit sem próbál olyan erősen belénk sulykolni, mint azt, mit kellene fejlődésnek tekintenünk. Nincs olyan nap, hogy valami politikai vagy gazdasági marketing-ötletbomba ki ne pukkanjon ezzel kapcsolatban.

A gazdasági és politikai lobbyk számára elsőrendű érdek, hogy fejlődésnek lássuk azokat a folyamatokat, amelyek körülöttünk zajlanak. Ha az emberek tömege egyszer megértené, hogy ami történik, nem fejlődés, a világ egész politikai és gazdasági rendszere súlyos válságba kerülhetne, hiszen a hatalom és a gazdaság legfőbb, leginkább kanonizált, jószerivel egyetlen nyilvánosságra hozott célja a fejlődés. Ha nincs fejlődés, a hatalom iránti bizalom végképp összeomlik.

Ezért aztán hatalomnak és gazdaságnak elemi érdeke, hogy fejlődésnek minősítsen minden jelenséget, amit csak lehet – és azt is, amit nem lehet.

Nézzük tehát, melyek azok a jelenségek, amelyeket a jelenhez viszonyítva nem tekintek fejlődésnek.

Előre bocsátom: fejlődésnek olyan, és csakis olyan jelenségeket tekintek, amelyek az emberiség morális egységének elvét képviselik, az ezen elvhez viszonyított ideális helyzet felé tesznek lépést.

Ha a jövő városának utcáin sétálnék, első dolgom volna megfigyelni, vannak-e hajléktalanok abban a városban.

Ez az első mércém.

Nem beszélhetünk semmiféle fejlődésről, amennyiben csak egyetlen hajléktalan is létezik, hiszen a hajléktalanság, mint intézmény létezése nem a számoktól, és nem is a statisztikáktól függ.

Ha a jövő társadalma nem képes, vagy nem akar gondoskodni a tagjairól, nem beszélhetünk fejlődésről, hiszen a hajléktalanság puszta megléte annak cáfolhatatlan bizonyítéka, hogy adott társadalom számára létezik valami, ami fontosabb, mint maga az ember. Ez általában természetesen a pénz, de még ez sem biztos.

A kapitalizmus társadalma szereti tetszelegve „szabad világ” címkével ellátni önmagát. Ennek természetesen csak akkor van értelme, ha létezik hozzá viszonyított „nem szabad világ” is. Fentebb már szóltam arról, hogy maga Derrida is észrevette, hogy a keleti tömb összeomlása után jelentősen csökkent a „szabad világ” propagandájának hatása, mert megszűnt a felvevőpiaca; a keleti blokk államaiban élő, a „szabad világ” intézményrendszerére vágyó, a szabadság-propagandára érzékenyen reagáló lakosság. Belekerülve a kapitalista rendszerbe még a legnaivabb emberek sem érzik már azt annyira szabadnak és kívánatosnak.

Térjünk vissza a hajléktalanság fogalmára.

A kapitalizmus gyakran vádolta azzal kimúlt ellenlábasát, a létező szocializmust, hogy az utóbbi rendszerben politikai üldöztetés van, koholt perek, börtönök, kínzások, kivégzések. Hogy a létező szocializmus rendszerében nem léteznek emberi jogok.

A vád természetesen igaz, de a vádló nagyvonalúan figyelmen kívül szokta hagyni azt a tényt, hogy a politikai üldöztetés a kapitalista rendszerekben sem ismeretlen fogalom, legfeljebb ritkábban fordul elő, mert nem része a rendszer alapvető struktúrájának.

Az emberi jogok – mint fentebb már utaltam rá – többé-kevésbé védenek a politikai természetű üldöztetéssel szemben, de teljesen védtelenül hagyják az egyént a gazdasági természetű üldöztetés előtt.

Erre persze azt feleli a kapitalizmus, hogy gazdasági természetű üldöztetés nem létezik.

A tények ezt cáfolják. A – rossz szóképpel élve – legékesebb cáfolat: a hajléktalanok létezése. Ők a rendszer gazdasági üldözöttei. A kapitalizmus még csak zárkára, rendőrre, foglárra, élelmezésre sem költ, és az üldöztetés semmivel sem humánusabb annál, mintha ezeket az embereket politikai módszerekkel üldöznék.

A kapitalizmus „tudományos” ideológiája szereti azt a látszatot kelteni, mintha az ember tulajdon teremtményei – a pénz és a piac – a természettörvények kérlelhetetlenségével érvényesülnének a világban, és az általuk okozott nyomornak, szenvedésnek nem volna felelőse. Pedig nem a kikerülhetetlen végzet okozza a világ lakosságának túlnyomó részét szorongató nyomort, hanem a kanonizált kapzsiság.

A demokratikus ellenőrzés teljes hiányában a világot uraló cégek az egyedül üdvözítő profithajsza érdekében egyre felelőtlenebb és degeneráltabb viselkedést engednek meg maguknak világszerte.

Már Bibó István felhívta rá a figyelmet, hogy a jelenkori liberalizmus voltaképpen a nemzetközi nagyvállalatok diktálta gazdasági berendezkedés ideológiájává züllött. Olyan gazdasági természetű hatalmat támogat, amely az egész világon túlnőtt a demokratikus államokon és intézményeken, amely senkinek sem felelős, tetszése szerint ellenőrizetlenül tevékenykedik a világban, és illuzórikussá teszi a demokratikus politikai intézményeket. E hatalom lényegében magánhatalom. Mellette éppen annyit számítanak a politikai intézmények, amennyire a római köztársaság évente még mindig megválasztott tisztségviselői számítottak a római császárság korában.

A pénz eredeti funkciója az volt, hogy csereérték legyen az emberi együttműködésben. Másra nem alkalmas, mert önmagában értéket nem képvisel. Ma viszont már a bankkártyák és az átutalások világában a pénz is csak illúzió, de eme fikció birtokában magánhatalom tartja irányítása alatt a világot. Erre a veszélyre már annak idején Franklin Delano Roosevelt is felhívta a figyelmet, és azt mondta róla, hogy „lényegében fasizmus”.

 Az államok – legyenek berendezkedésükben bármennyire is demokratikusak – ebben a pillanatban tehetetlenek a magánhatalommal szemben, amely a pénz birtokában eladósítja, játékszereivé teszi ezeket, közben pedig a hatalom egyetlen funkcióját sem látja el, hiszen teljesen öncélú, a profitszerzésen kívül nem törekszik másra. A jelenlegi szabadság-demagógia így lényegében nem más, mint egy élősdi jellegű magánhatalom ideológiája.

Nem tekintek fejlődésnek semmiféle olyan változást, amely – bármilyen hangzatos jelszó uralma alatt – az említett magánhatalom céljait mozdítja elő, viszont fejlődésnek tekinteném, ha megvalósulna ennek a magánhatalomnak a korlátozása vagy felszámolása.

Nem tekintem fejlődésnek a következőket:

  • Világkormány létrehozása

Fentebb már leírtam, hogy jelen helyzetben ez önmagában nem volna fejlődés; akkor sem, ha a földi emberiség integrációja előbb vagy utóbb mindenféleképpen kikényszerítené valamiféle globális önigazgatás létrejöttét.

Önmagában a valódi globális önigazgatás kialakulását természetesen fejlődésnek tekinteném. Erre azonban most igen csekély esélyt adok.

A világkormány kialakulását jelen pillanatban nem tekintem realitásnak. Az említett magánhatalomnak aligha érdeke, hogy világállami funkciókat töltsön be, hogy valódi világállamot teremtsen, hiszen ennél az állami funkciók lepasszolása és a jelenleg folyó öncélú profithajhászás sokkal jövedelmezőbb.

  • A világméretű szabadkereskedelem kialakulása

Ezt a jelen helyzetben kimondottan negatívnak, a magánhatalom további erősítésének látnám. Az utóbbi időkben tanúi voltunk, hogy ment tönkre nálunk számos gazdasági ágazat a hihetetlen uniós szabályok miatt, amelyekhez csak a nagyvállalatok képesek alkalmazkodni; hiszen miattuk találták ki őket.

Nem tekinteném fejlődésnek jelen helyzetből kiindulva a továbbiakat sem:

  • Egységes világnyelv kialakulása
  • Egységes globális fogyasztói szokásrendszer kialakulása

A következő részben elmondom, miért nem.

Hogy mi köze ennek a szerelmi lírához?

Több, mint gondolnánk.