Viszlek

Viszlek.
Viszlek a hátamon téged,
ki földhöz-éghez egyformán hű lett,
milyen háborítatlan közöttünk
a rend. Néha hátranézek,
pipacsszirmon lila lepke illeg,
hajnalra könnyebb leszel idebent.

Viszlek.
Túl a dombokon szárnyaid
betakarnak, majd átölelnek, úgy
várom, hogy szólj. Kérdezz, vagy válaszolj.
Egyre magasabbra jutunk.
Már régen fölém hatalmasodtál,
akár a Nappá gömbölyödött csend.

Viszlek.
Látod? Előttünk már a Menny.
Mit tegyek mondd, hogy igaz legyen ez
a talmi lét? Kitöröm a Göncöl
szekér kerekét, és zöldre
festem a Tejutat. Kedvedért. Fuss!
Én maradok, s te élni menj! Fiam.