Hepp Béla: Fényt festek

Fényt festek, látod, az ujjhegyemmel 
ahogy mozgatom, vonalak 
kígyóznak, kúsznak. Pont-pont ember 
mosolyog, és egy pillanat, 
eloszlik, aztán új a vászon, 
sötét a háttér, fekete, 
emlékkép csak a retinámon 
a fénypára lehelete. 
 
Most nevet írok egy mozdulattal, 
 nem állnak meg az ujjaim, 
gyorsan izzik fel az éjsötét fal, 
vagy csak én látom, foltjain 
új meg új képek születnek, 
ahogy tíz ujjal karcolom 
szárára kétágú feszületnek... 
megpattannak az éjfalon, 
 
s most már karjaim is járnak fel-le, 
ahogy új meg új képeket 
festek a fénnyel... de látnom kell-e, 
amit kilök a képzelet 
agyam mélyéről, ahogy újra 
parázst szít vak fantáziám, 
tűz sodor, ahogy karom írja 
az íveket. és szórja rám, 
 
pattogó, vörös szikrái szállnak, 
kígyói nyelve sistereg. 
felemészt, rombol, ahogy támad, 
sikoltanék, segítsetek, 
már nem alkotok, csak hadonászok. 
csapkodok, védekezem, 
erőm fogytán, a tűztitánok 
felemésztik a két kezem. 
 
Karom leejtem, és mély sötét lesz, 
nem mozdulok. De jó kis éj ez... 
csak 
vak 
 
...a test akar, 
a lélek nem mer, 
kezdjük újra... 
pont-pont ember...